A szeretőm nyalka gyerek,
Alája termett a nyereg.
Ha viszi a paripája,
Gyönyörűség nézni rája.
Gyakran látogat meg engem,
Most is amott jön a lelkem;
Ugy megvágtat paripája,
A négy körmét majd elhányja.
Öregbiró lyánya, szivem,
Mit kukucsálsz olyan igen?
Mit lesed a szeretőmet?
Ugy sem szeret ám ő téged. –
Szállj le kincsem a nyeregből,
Vedd ki lábad a kengyelből,
Ereszd meg a terhelődet,
Öleld meg a szeretődet.
Istenem, be ver a szived,
Mert itt van az enyim mellett.
Szived az én kincses ládám,
Három faluért sem adnám.
Mulattató, nevettető,
Ha összejön két szerető;
Elbeszélnek végtelenül,
Magok sem tudják, hogy mirül.
Jaj de mi zaj van odakint?
Hát biz ott a lovad nyerit.
Hogy elfeledkeztünk róla!
Isten bűnünkűl ne rója.
Jól tartottad a lovadat,
De már föl is kantároztad.
Még egy csókot, itt az orczám,
Isten hozzád, kedves rózsám!
Kedves rózsám, isten hozzád,
Adjon isten arany zablát,
Arany zablát a lovadnak,
Aranyos kedvet magadnak!
(Duna-Földvár.)
Ismerjetek meg!
Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
Álarcz alatt volt mostanáig képem,
De már meguntam én álarczomat,
És azt most ünnepélyesen letépem.
Olvastátok vidám dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
Csak olyan ez, mint a virág a síron.
Kivül a síron nyilik a virág,
S belül a sírban féreg és halott van;
Igy írtam én enyelgő dalokat,
Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.
De többé nem leszek komédiás,
Ki víg pofákat vág a közönségnek,
És odabenn a színfalak között
Arczán kínszenvedés könyűi égnek! –
Oh nem, ez még sem szép határozat!…
Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg… hátha általok
Kissé vidítom szomorú hazámat.
(Pest.)
Felhő és csillag.
Mikor isten a férfit teremté,
Homlokára szállt sötét ború,
Nem tudom mért? csak hogy e borúból
Lett a felhő s égiháború.
Mikor isten a hölgyet teremté,
Örömében sírva fakadott.
Most is látni ez örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép csillagot.
(Czinkota.)
A hűtelen barátokhoz.
Derék fiúk, mint hagyogatnak el!…
Eredjetek csak isten hírivel;
Hagyjátok itt a fát, ti levelek,
A fát, e szívet, melyen függtetek.
Az őszi szél, mely titeket lefú,
Majd elmulik, nem lesz örökkorú;
S ha eljövend ismét a kikelet,
Fog kapni a fa új leveleket.
De tudjátok: többé ki nem virul
Az a levél, mely fájáról lehull.
Én és a nap.
Bámúlja sok oly epedőleg a holdat,
Ezt a megtestesült sohajt.
Miattam akár kimaradjon örökre,
Nem csüggök én merengve rajt.
Megtestesülése te érzeteimnek,
Magas, fényes, hő napsugár!
Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a nappal;
Mi hűséges két szerető!
Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a sors,
Csak azt az egyet fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
A szép napot, nem láthatom.
De szabad a holtnak egy óra naponként,
S én arra kérem istenem:
Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
S nyiljon meg az délben nekem!
(Pest.)
Búm és örömem.
Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh, ha én busúlok!
Keblem egy oroszlánbarlang,
S szívem benne bárány;
Szaggatják az éhes oroszlánok
Fogaikkal, körmeikkel.
Vérét iszszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E szegény báránynak az
Éhes oroszlánok. – –
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh, mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert,
S rózsa e kertbe’ szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl.
(Pest.)
Egy asszonyi állathoz.
Megláttuk egymást és a szerelem
Mindkettőnk szívében lobbot vetett.
Fölösleges volt minden vallomás,
Értők a kölcsönös tekintetet.
Alig múlt egy nap, már csókoltalak,
S te visszacsókolál és ölelél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Miként folyammá nő a kis patak,
S miként tengerbe vész el a folyam:
Szerelmem akkép napról-napra nőtt,
S lett végre tenger, mély, határtalan.
Láttam piruló arczod hajnalán,
Hogy boldogságom napja ujra kél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Boldogságomnak napja ujra kelt,
Boldogság napja volt égő szived.
A mely szemedbe szállt, s onnan reám
Elolvasztó sugárokat vetett.
Minő boldogság volt, ha háborgó,
Fölindult kebleden pihentetél!
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
Együttlétünknek végső napja jött,
Tán mindörökre válandók valánk;
De gondolám, nyugtatva magamat:
Vár még egy este boldogsága ránk.
Az este eljött. Épen bál vala,
Te bálba mentél, hozzám nem jövél.
Te is leány vagy, édes angyalom,
Egy szikrával sem jobb a többinél.
(Igló.)
Felsülés.
Ebédre híttak. Elfogadtam
A meghivást nagy szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem mert vettem észre,
Hogy köztünk szép lyány is leszen.
S volt szép lyány, még pedig milyen szép!
Könnyű lehellet termete,
Fejér egén szemének
Sötétkék napok égtek…
De ez nem tartozik ide.
Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép,
S én őt tüstént megszeretém.
»Kigyúlt indúlatommal
Ebéd után azonnal
Kirontok!« így elmélkedém.
Ebéd alatt erősen szítam
A szíverősitő italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a diadalt.
De hah, a szíverősitő úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy, az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.
(Eperjes.)
Gyermekkori barátnémhoz.
Te vagy? valóban te vagy az?
Vagy e látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
A melyben lelkem újra látja
Szép arczod s boldog gyermekségemet?
Te vagy valóban! ennyire
Csalódás nem megy, nem mehet;
Ismérem én jól e szemek sugárát,
A melylyel glóriába zárád
Hajdanta boldog gyermekségemet.
A kis leányból hajadon,
A kis fiuból ifju lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
S miként a szélvész a virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.
Azóta tiszta látköröm
Oly gyakran elsötétedett,
S az éjszakában, mely sírként fedett el,
Csak egy csillag volt, a könny, melylyel
Sirattam boldog gyermekségemet.
Viszontlátásunk ünnepén
Ölelj meg, lyánykám, engemet;
Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
Hagyd karjaidban újra látnom
Ragyogni boldog gyermekségemet!
(Borjád.)
A négy ökrös szekér.
Nem Pesten történt, a mit hallotok,
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben.
Miként a bús hölgy, a ki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
»Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
»Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
»A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástól minket.«
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
(Borjád.)