Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?
Hogy szívemet sebezd…
De mért panaszlanék?
Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt.
Az én pályám nem mindennapi pálya,
S ki új utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
De megyek egyaránt,
Bár fájdalmas dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.
(Az én utamba sok a kígyófészek,
S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a kígyók marása
Eddig szivemnek közepébe ásna.
Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!
Eltiprom köztetek,
Kit eltiporhatok,
S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
Ha úton-útfelen
Sárral dobáltatom…
Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;
A melyet a szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul orczám!
(Pest.)
Egy hajfürthöz.
Barna lyányka szép fejéről
Kaptam e hajfürtöt én.
Én s e fürt együtt pihentünk
A leányka kebelén.
A bucsúnak órájában
Adta emlékül nekem;
A bucsú órája óta
Mindig itt volt szívemen.
Oh ha nézem e hajfürtöt:
Minden percz eszembe jut,
Melyben a boldogság szárnyán
Mennybe nyílt előttem ut;
A letűnt szerelmi órák
Körülöttem lengenek,
Mint vidám csillagsugáros
Túlvilági szellemek.
Nézlek, nézlek, drága hajfürt,
Hosszan nézlek tégedet,
A ki üdvem holt időjét
A sírból kivezeted.
Hosszan függenek te rajtad,
Oh szép hajfürt, e szemek,
Hosszan… hosszan… és… utószor…
Minthogy már… mást szeretek.
(Pest.)
Falun.
Király vagyok most minden alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel reám,
A nap pirosló búcsusúgara
Biborra festi egyszerű ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a tájt,
Kilépvén a kis házfödél alól;
Porfellegekben a nagy ég alatt
A haza térő nyáj kolompja szól.
Elandalodva hallom e zenét,
Elandalodva szemlélek körűl;
És messze látok, mert mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság terűl.
A rónaságnak messze tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
S hová imát küld a mohamedán:
Kelet felé ez hosszu árnyat vet.
Miként csatában a sebzett vitéz,
Elvérzik a nap végre, s elesik;
S mint a dicsőség a vitéz halált,
A napot csillagok s hold követik.
Körűlem éj van, fényes éjszaka;
A csillagfényes éjben méla csend,
Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.
A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállani;
Szivemből is föl- és elszállanak
A nagyravágyás, hír vad álmai.
Feledni kezdem Pestet és zaját,
S jövendőm minden büszke terveit;
Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
Jobb lenne élnem elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek között
Ne hangoztassa senki nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
Termők piros bort s fejér kenyeret.
S midőn szőlőmből s szántóföldemről
Házamba térek este: hozza be
Majd a piros bort s fejér kenyeret
Piros menyecskének fejér keze.
S ha a késő halálnak ujjai
A férj és nő szemét majd befogák:
Tegyék _egy_ sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.
(Szalk-Szent-Márton.)
Képzetem.
Még mit nem mondanak!
Hogy az én képzetem
Alant jár, magasra
Föl nem röpíthetem.
Lent jár a föld szinén,
Ha ugy tartja kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek mélyére,
A legmélyebb tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
»Szállj a magasra fel!«
Felszáll s a légben, mint
Pacsírta, énekel!
S ha ekkor biztatom:
»Még följebb, képzetem!«
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant rája,
S megkerűl a napnak
Elveszett pompája.
És az én képzetem
Még ekkor sem pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az isten világa,
Uj világot alkot
Mindenhatósága. – –
(Pest.)
Búcsu Kun-Szentmiklóstól.
Szól a kakas innen-onnan
Viradóra.
Kivígadtunk, takarodjunk
Nyugovóra.
Hejh, ennek a mai napnak
Nagy az ára…
T’om: sokáig fáj belé a –
Fáj belé a kezem szára.
Fáj az én jobb kezem szára
Véghetetlen,
Mert nagyon sok telt palaczkot
Emelgettem.
De ha fáj is a karom, tán
Utójára
Fölbirom még e palaczkot –
E palaczkot… bucsuzásra.
Ki veled, bor, ki veled, bor,
Az üvegből!
Tele sírom könnyeimmel
Két szememből;
De magam sem tudom én, hogy
Majd az benne
Fájdalomnak vagy örömnek –
Vagy örömnek lesz-e könnye?
Mostanában a keblemnek
Megtelése
Fájdalomnak és örömnek
Vegyülése.
Az örömem onnan ered,
Mert itt voltam;
El kell mennem: innen ered –
Innen ered a fájdalmam.
Kiskunsági Szentmiklósnak
Ifju népe!
Benyitottál a szivemnek
Közepébe;
Hejh, pedig e szívközép, ez
Szentek szente,
Nem sok ember fordult meg még –
Fordult meg még eddig benne.
De kinek meg helyet adtam
Egyszer itt benn,
Az ugyan ki soha többé
Nem megy innen.
Ezután ugy nézzetek hát
A szemembe:
Rabok vagytok mindörökre –
Mindörökre a szivembe’!
Hát közöttetek, ha újra
Visszatérek,
Lesz emléke a barátság
Ünnepének?
Ünnep volt ez, a barátság
Szép ünnepje,
Nem is hiszem, hogy valaki –
Hogy valaki elfeledje.
Mostanáig itt vígadtunk
Tennap déltül,
Nem csoda hát, ha kissé a
Fejem szédül…
De azért jól tudom ám, hogy
Mit miveltünk?
Ettünk, ittunk, tánczot jártunk –
Tánczot jártunk, énekeltünk.
Ilyen a magyar mulatság.
Már hiába!
Ha iszik, hát jár a nyelve,
Jár a lába.
Hejh, csak oly gyors lenne honja
Haladása,
Mint lábának, hogyha tánczol –
Hogyha tánczol, a mozgása!
Hanem hiszen száz szónak is
Egy a vége:
Legyen rajtatok, barátim,
Áldás, béke.
Legyen oly vig mind halálig
A pályátok,
A mily vígak valamennyin –
Valamennyin ma valátok!
… Hejh, ha volna ősz: elszállna
Már a gólya;
Mennék én is már, ha még egy
Szóm nem vóna.
Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
Eh, kimondom;
Mit szóltok rá, mit nem szóltok –
Mit nem szóltok, semmi gondom.
Amott virít Szentmiklósnak
Egy rózsája…
Hejh csak soha ne is néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt édes
Arczulatja:
Hadd lennék én, a ki őtet –
A ki őtet leszakasztja!
(Kun-Szentmiklós.)
Három szív története.