Van a nagy alföldön csárda sok.
Azok között, kiket én tudok,
Legkülönösebb a Betekints –
Ennek széles földön párja nincs.
Menni akar, de csak dűledez,
Mint ivója, kiben sok a szesz!
Födele is félre van csapva,
Mint a részeg ember kalapja.
(Késmárk.)
Egy fiatal iróhoz.
Üdvezellek ifju pályatárs,
Pályatársam s szeretett barátom!
Egykor én te rólad jósolék,
S jóslatom most teljesedni látom.
Láttam egykor egy kis felleget,
S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz.
E kicsiny felhőcske te valál,
És most villámterhesen közelgesz.
Jőj és ontsd lelked villámait,
S lángjaikkal gyújtsd föl a világot;
Rendüljön meg a föld, a midőn
Mennydörgő jelszódat elkiáltod.
Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz,
Jőnek ellened zudúló hangok;
Mert ha nagy az égiháború,
Félre szokták verni a harangot.
De azért dúl a vihar tovább
Minden félrevert harang daczára.
Igy, barátom, te se hajts ama
Jajveszéklő emberek szavára.
Ekkép kellett volna nekem is
Tenni sokszor ostromolt pályámon.
Én e tehetetlen hangokat
Figyelemre méltatám. Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok,
Én, ki ilyen rokonszellemű
Pályatárs után már rég sohajtok.
Fölléptél. Ez engem megujít,
Hogy a sorompók közt ketten állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!
(Pest.)