Gyors a villám;
Hanem az alföldi betyár
Még gyorsabb ám!
Ma ő kelme csikót szerez
Kecskeméten,
Szentmártonnál az nap át is
Megy a réven.
Holnap a csikót eladja
Fejérváron,
Eladja, még újat is lop
E vásáron.
Holnapután már valahol
Becskereken
Lovagol egy karcsu fakón:
A deresen.
(Pest.)
Orbán.
Komor, mogorva férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz mogorva ép azért
Volt Orbán,
Mert oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért pirult
Az orrán.
(Pest.)
Rosz verseimről.
Tán én nem tudnék irni
Mindig jó verseket?
De szívem főerénye
Az emberszeretet.
Valóban!… már pedig ha
Mindig csak jót irok,
Mivé lennének úgy a
Szegény kritikusok?
Időnként valamicske
Ezeknek is csak kell,
S ők minden hulladékot
Gyönyörrel falnak fel.
Rágódjanak szegények,
Csak élősködjenek!
Hiszen, ha nem csalódom,
Tán ők is emberek.
(Pest.)
Egy szép hölgy emléke.
Ládámat tolvajtól nem féltem én,
Mert oly üres, mint sok tudós feje.
Szivemben hordom kincseim… szivem
Sok szép emlék kincsével van tele.
Ah, mon dieu, ha végig gondolom
Egy gőzhajói útazásomat:
Minő boldogság!… útitársamúl
Egy gyönyörűséges szép hölgy akadt.
Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok,
Előbb tehát csak némán bámulám;
Elszántam végre magamat, mivel
Oly nyájasan pillantgatott reám.
Kitudtam a beszélgetés között,
Hogy ő német szinésznő s Pestre mén…
Hohó, szinésznő, már kész a kaland!
Háborgó szívvel ezt gondoltam én.
S ebédre mentünk. Az ebédnél a
Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort.
Hanem dicséretére mondhatom:
Nem is látszott meg rajta, hogy ivott.
(Pest.)
A nap.
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriásfiú
Kifúja reggel keleten,
S szétpattan este nyúgaton. –
És ez minden nap így megyen.
(Pest.)
Mi kék az ég!
Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.
Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadencziákat faragok!
(Eperjes.)
Téli világ.
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, tánczol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Darócz pólyában gyermekök
A szélvészszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A hosszu lábu drótostót
Kopott gubáját czepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Hát a czigány?… vaczog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél, és bemegy,
Bár a czigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt,
Fuj a szél, tánczol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
(Pest.)
P...y Vilma kisasszonyhoz.
Ifjú szivecskéd legelőször játsza
A szerelemnek szép játékait.
Gyönyör nekem e játék láthatása,
Nem én vagyok bár, a kit boldogit.
Ki is ne volna lelkesült néző ott,
Hol a sziv első mozdulásra kél?
Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot,
Virító rózsabokrot ráz a szél?
Az égő szív, ez a rózsának bokra,
Lengő fuvalmak érzeményei,
S hull a bokorról a halvány arczokra
Piros levél, ha a szél lengeti.
Ha szép orczádat ekkép égni látom,
Oh lyányka, szived érzeményitül:
Derűl kissé az én sötét világom,
Mit szerelemnek napja elkerül.
Költőkebelnek nem szolgál szerencse;
Tudod szerelmem bús történetét:
Volt életemnek egy királyi kincse,
Koldus vagyok, mert azt eltemeték.
Szempilláidnak fekete virágán
A részvét könnyharmatja reszketett,
Midőn előtted szívemet kitárám
És elbeszélém e történetet.
Ekkor, leányka, jó leányka, téged
Édes testvéreműl fogadtalak.
Kössük meg ezt a drága szövetséget
Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.
Különben is te voltál, a ki mondád,
Hogy megcsókolni a költőt szabad;
Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát:
Tedd ajkaimra testvércsókodat!
(Losoncz.)
Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.
Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
– Nem börtön-e a hivatal? –
Csókolgat a drága szabadság
Édes tüzes ajkaival.
De lelkem hová lett?… merre, ó lélek,
Szárnyad suhogási merre vivének?
Mi messze, mi messze röpülsz már,
Végetlen előtted az ut;
Hiába suhanna utánad
A fecske, nyomodba se jut.
El lelkem után a messze világba!…
De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?
Távozni! e gondolat úgy fáj,
Úgy fáj nekem… és mi okért?
Volt itt szeretőm, hanem az már
A sírhalom éjibe tért.
És nem vagyok én már senki barátja.
E puszta üres szót lelkem utálja.
Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet…
De nem! mi vigadtunk minden időben
Igy hát szomorú a bucsú se legyen.
Föl, czimboraság, vigalomra,
S pogány legyen a vigalom:
A bút kiürült poharakkal
Kegyetlenül üssük agyon,
Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,
Őt könnyre fakadni senki ne lássa!
(Pest.)
Az erdei lak.
(Költői verseny Kerényi és Tompával.)
Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Két felől virágok, mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.
S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók,
Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja!
Vízbehullás vége részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva nézi;
Levelet hajít le a szellő, számára,
És ha fennűl már ez életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
Jár az anyakecske gödölyéi mellett.
Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzditó szózatja.
És az isten jó, ő nem soká haragszik;
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Újolag mosolyg… a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.
(Eperjes.)
Ki a szabadba!
Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.
A természetnek pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?
Megannyi páholy mindenik bokor,
A melyben űlnek ifju ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
A primadonna csattogó dalát.
És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem…
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.
(Eperjes.)
A varróleány.
Varróleány a szeretőm,
Azaz hogy én őt szeretem,
Oly fennhangon kiáltja ezt
Vadúl ugrándozó szivem,
Hogy semmi kétség benne. –
Bolondos egy história talán;
De már egyéb nincs hátra:
Szeress te is, te szép varróleány!
Szép vagy, de szép orczáidat
Az ember addig nézi csak,
A míg nem látja sugarát
Lelked dicső villáminak.
Minden szavad egy villám,
Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
Nem ismerem még párod
Az elmésségben, szép varróleány!
S azonkivűl hogy tündökölsz
Az elmésség sugáriban:
Ki oly könnyen megbukhatál,
Erényednek közhíre van.
Elmés vagy, mint az ördög,
S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám
Meg térdeim előtted,
Te szép, elmés, te jó varróleány!
Meghajtom íme térdemet,
Emelj föl engem szívedig;
Ennél följebb nem vágyok én,
Hisz ott a menny, a hetedik.
Itt várok térdepelve,
Ruházd a »szerető« czimet reám,
Vagy varrd meg szemfedőmet,
Ha nem szeretsz, te szép varróleány!
(Losoncz.)