Ezrivel terem a fán a
Megy…
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy is
Sok!
Előbb-utóbb sírba vinni
Fog.
Furcsa isten teremtése
Ő!
Reszketek, ha közelembe
Jő.
Megteszek mindent, a mit csak
Kér,
Még is mindig dorgálás a
Bér.
Már ilyesmit is gondoltam
Én:
Megverem… bírok vele, hisz
Vén.
De mikor a szemem közé
Néz:
Minden bátorságom oda
Vész.
Három izben volt már félig
Holt;
Jaj istenem! be jó kedvem
Volt.
De az ördög soh’sem vitte
El;
Oly rosz, hogy az ördögnek sem
Kell.
(Pest.)
Katona barátomhoz.
Ha előttem a multat kitárja
Képzeményim hű panorámája:
Katona barátom!
Tévelygő szememnek
Elfáradt sugára
Képeden pihen meg.
Oh ez a mult! pusztaság vidéke,
Mely felett hő, tikkasztó nap ége.
Te a pusztaságban
Árnyékos fa voltál,
Új erőt szereztem
Enyhe sátorodnál.
Kedvezett a jó szerencse nékem:
Túljövék e szomorú vidéken.
De itt is nagyobb volt
A bú örömemnél:
Mit használt, hogy jöttem?
Ha te nem jöhettél.
S a mióta sors parancsolatja
Közös útunk ketté ágaztatta,
Évek érkezének,
Évek távozának,
És még csak hirét sem
Hallhatók egymásnak.
El vagyok már szívedben feledve?
Vagy jutok még néha tán eszedbe?
Vagy, miként emlékem
Rajzol egyre téged,
Szinte rajzol engem
Nem muló emléked?
(Duna-Vecse.)