Nem ver meg engem az isten,
Hogy szeretőt mást kerestem.
Te hagytál el, nem én téged;
Délibáb volt a hűséged.
Iskolába nem járattak,
Olvasni nem tanítottak,
De szemedből kiolvastam,
Hogy szivedben bánat vagyon.
Mért búsulsz? tán megbántad már,
Hogy engemet megbántottál?
Sohse búsúlj! úgy is késő;
A mi elmúlt, vissza nem jő.
Találtam már mást magamnak,
Találj te is mást magadnak;
Éljed világodat vele,
Áldjon meg az isten vele.
(Debreczen.)
Deákpályám.
Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált még is
Sok szamár professorom.
A poézisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.
Egynek pláne… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.
Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.
Ergo mentem és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal czombom
Kard… azaz hogy panganét.
(Duna-Vecse.)
Sírom.
Hogyha én majd meghalok,
Nem leszen kő síromon;
Egy kis fejfa lesz a jel,
A hová teszik porom.
De ha megkövűl a kín,
Mely most elhat lelkemig:
Alacsony sírom fölött
Pyramíd emelkedik.
(Duna-Vecse.)
Poharamhoz.
Különben én becsüllek, oh pohár!
Csak egy van benned, a mit restelek;
Azt restelem csak benned, oh pohár!
Hogy olyan könnyen kihörpentelek.
Ha én te néked volnék, oh pohár!
Ki nem fogynék a borból sohasem;
Aztán, ha nékem volnál, oh pohár!
Innál belőlem véges-végtelen.
(Duna-Vecse.)
Színbirálat.
Hogy játszottak? ne is kérdezzétek!
Vétek volt ma őket nézni, vétek.
Ily kontárkodás mégis gyalázat;
Csaknem megszalasztották a házat.
Semmi tűz egyben sem, semmi lélek!
Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek.
A darab is rosz, silány végképen,
Untató a legnagyobb mértékben.
Ásitottam, hányat és minőket!
S oly sötét volt, tán világ sem égett.
* * *
(Hol maradhatott az a kis lyány? hol?
Üres volt, a melybe jár, a páholy.)
(Pest.)
Gazdálkodási nézeteim.
Jertek barátim, van egy-két forintom,
Hágjunk nyakára, a réz-angyalát!
Mit a jövendő! arra semmi gondom;
A jó isten majd eztán is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.
Mert oh barátim, a terített asztal
Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene;
Ez a mi búban engemet vigasztal,
Ennél virít a lét kietlene.
Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,
Hanem azért, hogy eligyam s egyem.
Emberségemre! nincs szánandóbb pára,
Mint kit fukarság nyavalyája bánt;
Halmozva kincset kincse halmazára,
Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.
Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen,
Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.
Azt mondják e rend érdemes vitézi:
Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,
A múltat könnyen búslakodva nézi
Öreg korának szük időiben.
S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen:
Csupán azért, hogy eligyam s egyem.
Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,
Hogy a meddig volt, jól éltem vele;
De most ha mennék éhen őseimhez,
Nem lenne sírom nyugalom helye.
Ebből indulva, nem hogy meglegyen,
De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.
Menjünk tehát, és e nehány forinton
Élvezzük a jót, mennyiben lehet;
Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,
Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet –
Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:
Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.
(Duna-Vecse.)
Vizet iszom.
Figyeljetek reám,
És oh bámuljatok!
Mert nem mindennapi,
A mit most hallotok.
E dolgon magam is
Nagyon csodálkozom,
De még is szent igaz;
Nem bort… vizet iszom,
Vizet bizon.
A szőlőket tavaly
Elverte tán a jég?
Vagy a dér csipte meg
S bor nem termett elég?
Nem volt se jég se dér,
Bor terme gazdagon,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet bizon.
Vagy tán azt vélitek:
Hogy szomjas nem vagyok?
Dehogy nem! szomjaim
Krisztustalan nagyok.
S kizárólag pedig
A borra szomjazom,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet bizon.
Hogy rajta senki ne
Csigázza az eszét,
Megfejtem röviden
E találós mesét:
Én a bort rendesen
Kocsmából hozatom,
Most pénzem nincs – vizet,
S nem bort, azért iszom,
Azért bizon!
(Pest.)
István öcsémhez.
Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csak hogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz:
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, a mit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest felmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, a mit tenni bír erőd;
Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém,
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám,
Isten megáldjon, édes Pistikám!
(Pest.)
Carmen lugubre.
Meghalt… ki?… azt mit kérditek!
Hisz a név ugy sem teszi meg;
Hazánknak… oh nem! a világnak
Egy ritka, példás férfia,
Kinek szent fogadása tartá:
Vizet soha nem innia.
Ő most békével alhatik
Sírjában itéletnapig;
Mert ama boldog öntudattal
Dugá fejét a föld alá:
Hogy a vizet ugyan használta
(Mosdásra), de meg nem ivá.
Nagyon szüken termett tavaly
A bornemű dicső ital.
És ez lett megölő betűje
A szilárd lelkü férfinak:
Szomjan halt, a hogy pinczéjéből
Minden borok kifogytanak.
És engem, nem tagadhatom,
Kinos sejtésnek terhe nyom.
Ha jövendőben következnek
Borban szükölködő napok:
Miként e sírba dőlt nagy férfi,
Még magam is ugy járhatok.
(Pest.)
Hattyudalféle.
Bizony, bizony csehül vagyunk!
Mellem szorúl, majd megfulok,
S szivem táján valami rág…
Belőled én, árnyékvilág,
Aligha el nem patkolok.
Hányszor kivántam a halált!
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyanformán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg.
Hiába! bármi a halál,
Az élet nála többet ér.
Van ottan béke – semmi más;
Van itten bú – de vígadás
Kéjében is pezsg ám a vér.
S én már maholnap elhagyok
Örömeket, fájdalmakat.
Most gomblyukamban a virág,
S ha újra zöldül a világ:
Talán sirom halmán fakad.
S ti majd, ti jó fiúk, kiket
Hozzám barátság láncza köt,
Kikkel most annyi éjszakát
Fölségesen virasztok át:
Gyászoltok a halott fölött.
De én azt mondom, társaim,
Hogy engem ne gyászoljatok;
Természetünktől az elüt –
Mert tudjátok, velem együtt,
Ti mind víg ficzkók voltatok.
Jertek ki hozzám legfölebb,
S ha állotok sirom körűl:
Vigan hangoztassátok itt
Holt czimborátok dalait
A múlt idők emlékeűl!
(Duna-Vecse.)