Árvalyányhaj a süvegem bokrétája,
Árva leány a szerelmem violája;
Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam,
Ezt magamnak a faluban választottam.
Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem,
De hogy jó lesz még abban sem kételkedem.
A kék virág tiszta búza között terem,
Mátkámnak is kék virág van a szemiben.
(Laczháza.)
Vándorélet.
(Barabás rajzához.)
Szent Kleófás!
Milyen karaván…
Nem lehet más,
Mint oláhczigány;
Avvagy e szép utazási rend
S pőre purdék serege mit jelent?
Ott huzódik a diszes csapat
Hosszu sorban zöld erdő alatt;
A családfő vén, kehes lovon,
Kit kötőfékszárnál fogva von
Ügygyel-bajjal egy izmos legény…
No hisz izzad még az is szegény!
Mert bizony már régen lehete,
Hogy gabanczuk a csikófogat
Elhullatta… s most mi élete?
Koplalásban tölt gyásznapokat.
Ily esetben aztán ép erő
Nem tudom, hogy volna nyerhető.
S a mi több, ki rája nehezűl,
Nem csak a jó dáde egyedűl:
Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
S mindenikben rajkók láthatók;
Ki-kidugván borzas fejöket,
Pityeregnek szörnyü éneket,
Mert helyök nem legkényelmesebb;
A gyaloglás? még keservesebb!
Ugy sipognak, mint az orgona,
S tudja isten, meddig tartana?
De nagyapjok hátra-hátra rúg,
S meglapulnak szépen a fiúk.
Megy megettök férj, menyecske, lyány
Egymás mellett és egymás után.
Ki bagóz, ki füstöt ereget,
Képezőleg terhes felleget,
Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
Tán dohányuk paprikában főtt.
Leghátul kóczmadzagon pedig
Egy lopott malacz hetvenkedik.
Boldogúlni nem lehet vele!
Sejti tán, hogy napja alkonyúl,
Azért viseli magát oly roszúl.
De segít a meszelő nyele,
Melylyel a derék családanya
Nagy vitézül neki rohana.
Igy intéznek bátor lépteket
Faluvégtől falu végeig.
Ily hős népet mi sem rettegtet…
Csak a szél! ezt megsüvegelik.
S okosan! mert e kaján elem
Mértéken túl emberségtelen.
Néha rájok a midőn akad:
Súg fülökbe olyan dolgokat,
Hogy lábszárok is remeg bele,
Mintha volna nyárfa levele.
De ha szél úr könnyü szekeren
Gyors lovakkal más vidékre hajt:
Régi kedvök ismét ott terem,
S fumigálnak minden földi bajt.
(Pest.)
Betegségemben.
Megmondtam úgy-e? térj eszedre!
S te nem fogadtad szavamat;
Tovább üzéd eszeveszetten
Az ostobáskodásokat.
Most szépen vagy, szépen… de úgy kell
Az ilyen szeleverdinek!
Hanem mit prédikálok? késő
Eső után a köpönyeg.
A mint van, úgy van; most a dolgon
Már változtatni nem lehet,
És legjobb, a mit tehetek, ha
Előveszem türelmemet.
Ah, türelem! reád lelkemnek
Valóban nagy szüksége van;
Itten heverni a kórágyon,
Kínok között, magányosan!
Lám, irtózám a házasságtól,
Mondám, hogy nem kell feleség;
Pedig egy szép, egy hű menyecském,
Ha volna most, mi jól esnék!
Hozzám hajolna, édes ajka
Elcsókolná fájdalmamat,
És ölelése enyhet adna,
Minőt az orvosság nem ad. –
S tán eddig is azért ejték csak
Nő elleni beszédeket,
Mivelhogy senki, senki nem volt,
Nem volt, ki engem szeretett.
S ha lenne… oh, ha lenne! érzem:
Szeretni tudnék végtelen! –
Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép csendes házi életem?
(Pest.)
Szerelem- és pipadal.
Szeretlek én téged, pipám!
És a dohányt, mely benned ég;
Hogy is ne? füstöd fellege,
Miként galambom szeme, kék.
Szeretem én galambomat,
Miként szeretem a dohányt;
Hogy is ne? pipa és leány
Érettem égnek egyaránt.
S miként a lyányszem s mint a füst,
Nem kék-e a menny födele?
S miként ezek, a mennyfödél
– Csillagtüzben – nem lángol-e?
Hasonmásául alkotá
Az ég e kettőt én nekem,
Hogy látva őket, lássam azt,
Kitől boldogságom nyerem.
(Pest.)
Egy estém otthon.
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthonn,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
A mint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében »mesterségem«
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
»No csak hitvány egy élet
Az a komédia!«
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
»Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenczeket.«
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon-nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugodni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek:
Mert mindenik tükör volt,
A honnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
(Duna-Vecse.)
Ebéd után.
Ugy jól laktam, hogy még!…
Egyet nyujtózom, és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Oh kedves pamlagom,
Be áldott puha vagy!
Ki téged föltalált,
Az volt ám még az agy. –
Kölyök, pipát ide…
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.
Add errébb hát, ökör!
Én nyuljak érte tán?
Nem elég tőlem, hogy
Föltátom rá a szám?
Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott ül a fülemen.
Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem pukkad bele.
Húzd a függönyt odább
Azon az ablakon,
Hadd lám, az épités
Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén halad,
Munkálnak mindenütt…
De tedd b’ az ablakot,
A nap szemembe süt.
Disznó forró idő!…
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.
(Duna-Vecse.)
Zsuzsikához.
Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány!
Hisz már a nélkül is részeg vagyok –
Megrészegített kellemed,
Fölfordította eszemet,
Nem ihatom… nem kell… sok, a mi sok.
Vagy a borban szerelmet hozsz talán?
Azt, angyalom?… szerelmedet?… nekem?…
Úgy addsza azt a poharat,
Iszom, mig egy csepp sem marad,
Legyen bár méreg, addsza, lenyelem!
(Duna-Vecse.)
Magány.
Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul,
Csendben, boldogan.
Boldogan! mert hajh a nagy világban
Boldog nem valék;
Üldözött az utczán és szobámban
A föld és az ég.
Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.
Összeszedtem végre sátorfámat,
S szépen megszökém,
S itt vagyok, hol a nap újra támad
Éltem bús egén.
Szent magány! hegylánczaid tetőin
Át, nem látnak ők,
Szívtelen, rémarczu üldözőim
… A hitelezők.
(Duna-Vecse.)
Álmodom-e?
Álmodom-e?
Vagy látok igazán?
S a kit látok,
Tündér-e vagy leány?
Akár leány,
Akár tündér lenne,
Mit bánom én,
Csak belém szeretne!
(Duna-Vecse.)
Éjjel.
Kinézek én, benéz a hold
Szobámnak ablakán;
Sugárait szerelmesen
Mosolygva hinti rám.
Szegény bohó! mit kandikálsz
Olyan szerelmesen?
Avvagy talán azt gondolod,
Hogy képedet lesem?
Eszem ágába’ sincs biz a,
Hogy téged nézzelek.
Isten hirével elmehetsz –
Mit gondolok veled!
Ott általellenben lakik
Az én kedves babám;
Azt várom én, ha valahogy
Még megpillantanám.
(Duna-Vecse.)
Ivás közben.
Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak,
S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad –
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely csepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.
Sehogy se t’om kifejezni
Magamat –
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona –
Még pedig bakancsos voltam valaha.
Zöld hajtókás, sárga pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem czibál, –
Azt cselekszem, a mi tetszik… tudja Pál,
Mit kaszál.
… Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem –
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken,
Bárha mingyárt – a mint Falstaff szólana –
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?… tudja gólya…
Úgy, igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehéz,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát!
(Debreczen.)
Füstbe ment terv.
Egész uton – haza felé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
(Duna-Vecse.)
Vizen.
Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok;
Feszítem a lapátot,
Hogy szinte izzadok.
Anyám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
»Az istenért!… ha feldőlsz…
Nem féled a halált?«
Apám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
»Az ördög hurczol arra,
Szaggatni a ruhád.«
(Duna-Vecse.)