Elmondanám: »Megállj, leányka,
Megállj, virágom, csillagom!
Egy istenadta szívet bírok;
Nesze, ha kell, neked adom.«
Elmondanám, hogy: »Szívem tenger,
Uralkodjál e tengeren!
Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt terem.«
Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét
E gyöngy örökre tartja meg.«
Elmondanám ezt, s többet ennél;
De nem mondom, mert nincs kinek.
(Debreczen.)
Tél végén.
Örültök úgy-e a kies tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
A réteken majd méhek táboroznak,
Megostromolni a virágokat.
S a míg elszántan ütközetre mégyen
A szűz bimbók mézéhes ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
Madárajakról lelkes harczzene. –
Elzárkoztában a kihalt kebelnek
Engem virág, dal, méh nem érdekel…
Ohajtásim még is mi végre kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.
Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
Mert melegebbek lesznek a napok,
S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni nem fogok.
(Debreczen.)
Fütty.
Adta finnyás közönsége!
Csúnyaság, a mit mivel:
Minden este megköszönti
Társaságunk’ füttyivel.
És aztán a füttyök mellett
Milyen a jövedelem?
A szinész elébb-utóbb is
Csak megszökni kénytelen.
Ejh, egy rókát kétszer nyúzni,
Ez, urak, még sem megyen;
Már ha fütty van, legalább hát
Tele színházban legyen!
(Debreczen.)
Végszó ***hoz.
Isten veled, te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szívem megmarád,
Isten veled;
Fogadd a vett sebért emlékül,
Mely fölszivárog belsejébül,
Lelkemnek vérét, könnyemet.
Nem a legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelmüséggel
A hűtelenség fegyverével
Bennem baráti kéz ütött.
Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
Melyből sok ember életkincset ás –
Nem én, nem én!
Gyönyörszomjas szivem… remélve…
Az annyiszor megnyílt örvénybe
Hanyatthomlok rohan, szegény.
Remény, remény, mért vagy te szép virág?
Téged nekünk az ég miért is ád?
Azért-e csak?
Hogy hervadandó kelyhed légyen,
Hová csalódás éjjelében
Szemünk harmatjai hulljanak…
De nem panaszlok, bár keblem teli,
S az elfojtás még inkább neveli
Búm tengerét;
Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
Lelkem kiáradó fájdalmát:
Talán már meg sem értenéd.
Nem is kivánom megtérésedet,
Akár ohajtod, akár megveted
Uj frígyemet.
Az istenség is tehetetlen
Egygyé büvölni e kebelben
A szertezúzott lánczszemet…
Nem lánczszem az, nem! egy világ vala,
Melynek napjául a hit lángola,
A drága hit!
Rá jött a végitélet napja,
S már semmi föl nem támaszthatja
Ledúlt világom romjait.
Isten veled hát, elpártolt barát,
Ki ábrándim ködét elzavarád,
Isten veled!
Fogadd a multakért emlékül
Megcsalt barátság gyötrelmétül
Utószor omlott könnyemet.
(Debreczen.)
A dal.
Bölcsőben sír az éber csecsemő;
Bölcső előtt
A dajka zeng – el szokják a dalok
Altatni őt.
Sok szenvedésem síró gyermeke
A fájdalom;
Dalt dalra költök – dalaimmal őt
Elaltatom.
(Debreczen.)
A nemes.
Deresre huzzák a gazembert,
Bünét botokkal róni le;
Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög,
Még mit nem mívele.
De ő kiált ellenszegűlve:
»Hozzám ne nyúljatok!
Nemes vagyok… nincs nemesembert
Botozni jogotok.«
Hallottad e szót, meggyalázott
Ősének szelleme?
Most már őt húzni nem deresre:
Akasztófára kellene!
(Debreczen.)
Szomjas ember tünődése.
Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a láda fia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém csapja,
Süti a szomjuság napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.
Hm, biz a nem tréfa volna,
A felhőből hogyha folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.
Volt a szőlőben határom,
De eladtam tavaly nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.
A kocsmából meg már régen
Kikopott az emberségem;
»Addsza – ne!«
Ilyen szépen főznek le.
… Valami jutott eszembe!
Zálogúl majd azt teszem be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!
Jaj de hisz már sírba zártam
Szerelmetes hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.
Oh miért is emlékezem
Halálodra, én kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.
Hátha könyeimnek árja,
Uram bocsá’! borrá válna:
Akkor még –
Hejh, akkor többet sírnék.
(Debreczen.)
Halvány katona.
Volt a honvédő legénység
Harczra készülőben;
Volt egy ifju a sereg közt,
Halovány szinében.
»Hát kendnek tán az inába
Szállt a bátorsága?«
Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy
Képe olyan sárga.«
‚Tiszt uram‘, felelt az ifju,
‚Már az az én gondom:
Mérthogy olyan sárga képem?
Én azt meg se mondom.
Még ma úgy is kipiroslik,
Hogyha nem egyébtől:
A kardomról rája feccsent
Ellenség vérétől.‘
(Debreczen.)
Eger mellett.
Hol jó bort érezek, betérek;
Ne térnék hát Egerbe?
Ha ezt a várost elkerülném,
Az isten is megverne.
Egy úttal azt is megtekintem,
Hol vítt Dobó nagy lelke;
És felköszöntöm, a ki őt oly
Dicsőn megénekelte.
S ha majd, a mint hiszem, a bortól
Hatalmas kedvem lészen:
Még verset is csinálok – Pesten
Eladhatom jó pénzen.
Áll a határzat, áll erősen,
Be kell Egerbe mennem!
Mert annyi édes vonzerőnek
Szivem nem állhat ellen.
(Andornak.)
Egri hangok.
Földön hó, felhő az égen –
Hát hiszen csak hadd legyen!
Rajta nincsen mit csodálni,
Télen ez már így megyen.
Én ugyan nem is tudnám, hogy
Tél vagyon,
Ha ki nem pillantanék az
Ablakon.
Itt benn űlök a melegben,
Környékez sok jó barát,
Töltögetve poharamba
Egri bérczek jó borát.
Jó barátok, jó borocska –
Kell-e más?
Kebleinkben a kedv egy-egy
Óriás.
Kedvemnek ha magja volna:
Elvetném a hó felett,
S ha kikelne: rózsaerdő
Koszorúzná a telet.
S hogyha földobnám az égre
Szívemet,
Melegítné a világot
Nap helyett! –
Ide látszik a hegy is, hol
Dobó a hír könyvibe
Nagy neve örök betűit
Török vérrel irta be.
Hejh, az volt ám még az ember,
Biz az ám!
Mig olyan lesz, sok viz elfoly
A Dunán.
Elvirult már a magyarnak
Tettvirágos tavasza!
Hosszu gyáva tespedésben
Pang, sínlődik e haza.
Megjövend-e még az elszállt
Kikelet?
Lesz virány e régtől puszta
Hon felett?…
Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most!
Úgy is ritkán vígadok;
E napot ne háborítsák
Legalább a bánatok.
S a sopánkodásnak ugy sincs
Sikere,
S mit tehet mást a lant gyönge
Embere?
El tehát a hon bajával,
Most ez egyszer el vele!
A kitört bút minden ember
Új pohárral öntse le.
Új pohár bort hát, barátim,
Új pohárt!
S ismét újat, az előbbi
Ha lejárt.
Igy!… de ím, mit veszek észre?
Egy század minden pohár;
A jelen hátam mögött van,
Lelkem a jövőben jár.
A jövőben vígan élek,
Boldogon!
Mert nem árva már az egykor
Árva hon.
(Eger.)
Javulási szándék.
Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?
Tivornya éjjeled és napod;
Az istenért! hisz az ördög elvisz
Ha még soká így folytatod.
Szeretetreméltó barátom,
Nézd meg csak a tűkörben magadat;
Hát ember az, a kit ott látsz? mennykő!
Tükröd kisértetet mutat.
Fiú, légy hát okosabb valahára,
Szedd rendbe rendtelen életedet;
Hidd el, kedves pajtásom, az ember
Korhelység nélkül is ellehet.
Naponként egy messzely borocska,
Én úgy hiszem, ennyi untig elég.
S mi a szerelmet illeti: jobb lesz
Talán szeretők helyett feleség.
De mit beszélek? mit beszéltem!
Messzely borocska és feleség?
Én és feleség, én és messzely bor?
No hisz csupán az kellene még!
O nem, nem! engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom;
Költő vagyok, költőileg kell
Végig rohannom az életuton!
(Pest.)