mondanunk, miképen Hektor a fentemlitett temetési felszólitás által
kissé elkedvetlenedett ugyan, mert hálókabátbőségü kedélye mindig
fellázadt arra gondolatra, hogy sem az ázsiai, sem az európai
kényelemmel semmiképen meg nem egyeztethető szűk magyar nadrágba és
topánba kell szorulni; mindazáltal a halál gondolata erősebb minden más
gondolatnál. Elképzelé magának az érző szivű Hektor, mily jól esnék majd
neki is, ha majdan lelke elhagyott sátorát harczias hangzásu
kardcsörtetések között kisérendnék csendes nyughelyére. S ezt azért
képzelte igy magának, mert a jámbor azon mindennapi teremtések közé
tartozott, kik hajlandók elhinni, hogy nem halhatatlanok, s tudják, hogy
lakjanak bár a kilenczedik emelet magasságában, vagy a torony
harangjainak szomszédságában, végtére mégis csak kénytelenek kiköltözni
a magas szállásból s amolyan elhagyott földi lebujban bérelni
„kvártélyt.“ De azért minden ilyes kedélyessége mellett sem szeretett
volna még felpénzt adni ezen lebujra.
Teljesité tehát a felszólitó halottrokon kérését s a kitüzött nap
délutánján magára ölté ama teveszőrzsinóros és gombos ruhadarabot,
melyet Magyarország fiai rendesen akkor szoktak felölteni, midőn
törvényeket hoznak és bontanak, midőn magasbak előtt bókolnak s midőn
temetnek (egy szóval: midőn valakit vagy valamit temetnek.) Magára
illeszté az attilát; berázódott a magyar nadrág feszességébe; kiálló
bokacsontjait fekete topánrojtok verdesék; oldalán pakfong kardja
handabandázott, jobb válláról lefutó bojtos zsinóron lógván le, mint azt
az ujabb s a gyomor szabad emészthetését illő tekintetbe vevő divat
kivánja; szokatlanul lesimitott s itt-ott felsütött fejére mindezek
koronájául feltevé a kölcsön vett kócsagtollas kucsmát; s ezen
felpánczélozott állapotban megindult a temetési tisztelgés helyére.
Hasonló rendeltetésü és állapotu 11 társát már ott találta, kirivólag
érzéketlen arczokkal csörtetve kardjaikat a többi érzéketlenek s azon
vigasztaló sereg között, mely a fölötte érzékeny csapás alatt görnyedő
rokonok fájdalmát betanult phrasisaival igyekvék csititani. Pedig oly
sebet kapának a rokonok, melyet az időn kivül semmi sem képes
megvigasztalni.
Sirás, zokogás és vigasztaló szavak hangzottak mindenfelől a sötét,
búskomor szobában, mi oly regényes fajdalmat lehelt Hektor szivére,
hogy, minden vasgyuró pánczélozottsága daczára is, közel vala szintén a
sirásra-fakadáshoz, mit ő átalában sohasem szégyenelt, mert ugy
okoskodott, miszerint az Isten nem csupán azért teremtett a férfi
szemébe is könyeket, hogy legyen egy kis nedv, mely tobákolás és
tüsszentés alkalmával előjőjön.
Igen jól esett tehát Hektornak, midőn a 12 gyászvitézt, köztök őt is,
csakhamar a mellékszobába szólitá egy nő. E szobában négy-öt ismeretlen
csinos leányt találtak, s egy asztalon fátyolokat, bokrétákat, viasz
fáklyákat, keztyüket stb., mikkel ők valának halottkisérőkhöz illőleg
fölpiperézendők. Párosan kiállottak tehát a vitézek a szoba azon
helyére, hol szék, ágy és asztal nem gátolák őket, s a leányok elkezdék
munkáikat: bokrétákat kötének, kinek jobb, kinek bal karára, s széles
fehér fátyolszalagot tüzének vállaikra, mely mellök- s hátukon keresztbe
bokáikig futott le. Csendes és egyhangu volt minden, nem váltatott egy
kis mosoly sem; komorak és némák valának a gyászba öltözött kötözgető
hölgyek, mintha a mesés világ életfonalt sodró és metsző Párkáit látták
volna hivatalos foglalkozásukban a kardosok.
S e komor alakok közé egyszerre egy nem egészen gyászba öltözött
gyönyörü hölgy lépe be. A többi hölgyek kissé zavarodva s csodálkozva
tekintének feléje, mintha kérdezni akarták volna, hogy mit keres itt?
Zavarukból azonban csakhamar kisegité őket a bájos ismeretlen.
„Meg fogják önök engedni – szóla, a leányokhoz fordulva – hogy segédjök
lehessek önöknek ez utolsó szolgálatnál, melylyel némileg én is tartozom
a szegény Vilma emlékének, kivel semmi közelebb viszonyban nem voltam
ugyan, de kinek kora halálát én is szivemből sajnálom.“ S ezzel, a
többiek helybenhagyását sem várva, elragadó bájjal a fátyolok és virágok
után nyult.
Az elhunyt leány barátnői csakhamar kitalálák a dolog kulcsát, s
elsuttogák egymás között, hogy e hölgynek azon személynek kell lennie,
ki ugyan azon ház első emeletében lakik, melynek jelenleg ők vannak
második emeletében, s kinek ismeretségével – habár csak futólagos volt
is az – életében gyakran dicsekvék előttök kimult barátnőjök.
Hektorunk nem tudta, mi baja lett egyszerre. Ugy tetszett neki, mintha e
hölgyet az álmok vagy a való országában már látta volna valahol.
Sohajok, sovárgás, epedés és rejtett vágyak előrohanó egész serege lepte
meg egyszerre keble csatapiaczát. E váratlan tünemény, e szivből fakadó
hárfahangok egészen kirántották sodrából: szorosabban szoritá markába
kardja markolatát, mintha önmaga és mások ellen akarta volna magát
védelmi állapotba helyezni.
Azonban a mint a szép ismeretlent a bokréták után nyulni és félénk
szeméremmel a kardos leventék felé pillantani látá, az irnok rögtön
föleszmélt, a hölgy felé csörtetett s hideglázi reszketés- és remegéssel
mondá:
„Ha szerencsém lehetne, szép nagysád“… Láttatok-e ily tolakodó ficzkót
valaha? A hölgy helybenhagyólag inte.
„Karját kérem,“ zengé a hölgy. Az irnok oda nyujtá azon kart, melynek
műveit talán még századok mulva is dús példányokban fogja előmutathatni
a városi levéltár. Hogy is nyujthatott volna mást, mint jobbját?
A hölgy már reá vala kötendő a bokrétát, a midőn Hektor háta mögött álló
társa, Gulden Gábor, egy elhizott, szörnyü prózai irnok, ki a pesti
Kundschaftsblatt-on kivül soha semmit sem szokott olvasni, de ki a
szellemi felsőbbségü Hektort vakon tisztelé és szereté, s kivel Hektor,
előleges megegyezésök szerint, most egy sorban vala kisérendő a
koporsót, már kiczifrázott jobb karral közéjök tolakodik s elkiáltja
magát:
„Ne azt, Hekti! – a bal kezedet add oda!“
„Igazad van, Gábor,“ szóla a lehetőségig elpirulva Hektor, kinek ez
alkalmatlan figyelmeztetés kissé zokon esett. „Szerencsétlen
utasitásadó!“ mormolá fogai között, s azután kardja végénél is
hegyesebben végig pillantá a boldogtalant, kinek morális becse e
pillanat óta iszonyuan alásülyedt Hektor szemei előtt, s mindezek után
guny- és elragadtatással vegyült képzelhetetlen mosolyra vonult arczczal
a hölgynek nyujtá a jogszerü bal kart. Pedig senki nem fogja neki, ugy
hiszem, rosz néven venni, hogy ő jobbját nyujtá előre, mert, oh, mennyi
roppant sok gondolat fekszik e parányi gondolatban: jobbomat nyujtám egy
szép leánynak.
És az ő bal keze reszketett az átkötési műtét alatt, s midőn a
piroskörmü finom ujjak attilája posztóját érinték, akkoron Gács
posztógyára is boldognak érezhette volna magát, annál inkább Hektor, ki
a gácsi posztó alatt érzékeny szivet hordozott.
A bokrétakötés után következett a fehér fátyolszalag vállratűzése.
„Kérem önt, hajoljon meg kissé,“ csendült meg ismét a bájos hölgy szép
hangja, s e hangra lehetlen volt, hogy Hektor azonnal szives-örömest el
ne engedjen tulságos hosszuságából annyit, hogy arcza a hölgy arczával
egyforma magasságban legyen a tenger szinétől, s hogy az kényelmesen
működhessék vállán.
És Hektor oly közel vala a hölgy arczához, köztük csak oly csekély ür
létezett, minőt egy jó hosszu csók tökéletesen betöltött volna. Maga
előtt látá összegét mindannak, minek látásánál a férfivilág azt szokta
mondani, hogy – – Vagy nem! nem szokott semmit sem mondani, hanem vagy
tovább ballag, ha épen utban van, vagy haza megy, otthon pamlagára vagy
ágyára dül s bodor szivarfüst hullámzásu körben titkos-édes gondolatok
gerjedelmek, bölcsőjében ringatva képzelődését, dáriusi kincsesláda
fölött is kénytelen megvallani maga és a világ előtt, hogy még valamit
szeretne birni, hogy még valami igen nagynak hijával van, a mikor azután
könnyen Vörösmarty ezen versével hagyja el álomképeit:
„Vaj, kinek virit e mennyből szállt tavasz?
Istenem, be boldog, boldog ember az!“
Hektor szemlátomást zavarodott. Hogy megfoghassuk kritikus helyzetét,
megkisértem elmondani, mi volt mindaz, a mit ő maga körül látott és
hallott s a mit ennélfogva magán belül éreznie kellett.
Meghajolva állott – mint mondám – a hölgy előtt: érzé egy közönségesen
szájnak nevezett rózsabimbó balzsamillatát, s szeretett volna csupa
orrból állani; a vállához közel tarlóskodó bal szakála érzé a bársony
kacsók üdvmámorba szenderitő érintését, s a szakál mindenik szála
egy-egy villámfogóvá változott, melyen idegrázkódtató dörgéssel rohant
le a mennykő szivébe; látott tündöklő selyem fürtöket, melyeknek sötét
tündéréjéhez hasonlót sem Olaszországban, sem a földsarkok hat hónapig
tartó éjszakájában sem látsz, s mely fekete éjszakába Hektor savó szemei
két tátott száju holdvilágként bámultanak bele; látott ezen sötét éj
sátorában két mosolygó csillagpárt ragyogni, szende fényűt, az igaz, de
nem oly hideg, érzéketlen sugarakkal, mint a milyeneket az ég közönséges
csillagainál látunk, hanem forrókkal, mik alatt Hektor lelke, hámor
alatt izzó vasként, szikrákat hányt; látott fogsort, melynél épebbet és
ragyogóbb fehérségűt soha még egy czigánysátor nem látott, s melynek
mindenik darabjából egy-egy alabastrom szobrocskát lehetett volna
faragni; látta a pihegő márvány keblet, s melle szorulni kezdett,
lélekzete visszafojtódott; hallá a hölgy szavát, csengő hangjait, s
torkának ezüst harangja imádkozásra hivá keble szent lakóit: a csendes
és ünnepies érzelmeket; látta az öszhangzó termetet, és a sentimentalis
Hektor meg nem foghatá irnoki egyszerüségében, hogy kikből állhat tehát
az ég angyalserege, ha még a tökély e non-plus-ultrája sem ragadtatik
fel közéjök? látta végre az előtte lebegő alak pehely lágyságu puha
mozdulatait, és ereiben a vér tajtékzó habot vetett.
Nem adnám sokért, hogy mindezt csak igy is elmondhattam; azonban mi ez
mindahhoz képest, mit el kellene mondanom, ha Hektor felfogását és
érzelmeit hiven akarnám visszatükrözni! Mi örömest szeretett volna a
sokból, mit érezett, legalább valamit tudtára adni fölfedezett
ideáljának. Nem adta volna egy hónapi jövedelmeért, ha a hölgy
kötözgetés közben véletlenül megszurta volna a gombostűvel, hadd
mondhatta volna el a bizonyosan bocsánatkérésre fakadónak, hogy: nem
tesz semmit, s hogy neki még a sebek is jól esnek, melyeket ily kezek
ejtenek rajta. De ő, fájdalom! nem szuratott meg.
Elvégre a hölgy bevégzé rajta a temetési toilettet, s ámbár az egész
műtétben nem látszott birni sok gyakorlottsággal, szinte maga is örült
mégis művének, midőn Hektort bevégezve bocsájtá ki ujjai közül, s
azonnal más attilához szökkent, ott folytatandó munkálatát. Hektor
szerette volna lerántani magáról a cziczomát, s ujra a gyöngéd kacsók
alá kerülni. Alig birt egy pár köszönő szót kibókolni, mert ő jobban
szerette volna azt még meg nem köszönni.
Egy zugban állott némán, égő arczczal, nem törődve semmivel, csak önző
szenvedélyével; pillanata éhes farkasként furódott a semmiségbe, s
fülein is sohajokba öltözött vágyak törtek keresztül, mik mind e
hangokban öszpontosultak: „Oh, Ida, Ida!“ – Hektor nem tudá ugyan a
hölgy nevét, azonban neki az volt sajátságos rendszere, hogy minden szép
leányt Idának szeretett nevezni. S tulajdonképen van is valami a
dologban. Mert, mit tesz ezen szó: Ida egyebet, mint ivoda, azaz: olyan
hely, melynek környékén kéjt és gyönyört iszik az ember. Felsohajta
tehát: „Ida, oh Ida!“
Hozzájárult mindehhez a melancholikus csend, az egyhangu suttogások, a
meg-megszakadt szótagok inkább, mint beszédek, a szomszéd halotti
szobából átható zokogások, a koporsófedél éleshangu leszegeztetése, s a
vigasztalás tompa szavai, s mindezt hallva, lehetlen volt, miszerint az
irnok fogékony kedélyét a legelszántabb resignatio s a legbuskomolyabb
érzelgéssel párosult szenvedély ne szállja meg.
Ezalatt valamennyi gyászvitéz fel lőn szerszámozva. Hektort illetőleg,
még mindig az emlitett szobazug volt „bánatai s reményei tanyája“, a
mint a nem annyira ugy nevezett, mint inkább ugy sohajtott Ida még
egyszer feléje lépe, egy futólagos pillanattal átnézendő, rendben van-e
minden, s nincs-e valami igazitani való rajta? Megjött pedig fent
elsorolt kellemeinek teljes és hiány nélküli seregével.
Hektor nem birt tovább indulatával. Szive csordultig tele volt, s hogy
romboló árvizével el ne öntse keble buzaföldét, meg kelle nyitnia torka
zsilipjét. Szemeinek holdvilága tulvilági kéjben fürdött, s eloszlatván
annak szempilla-udvarát, megereszté annak minden kitelhető fényét s egy
erejétől kitelhető lépéssel a leány elé lépett, bal lábát előre, jobb
lábát balra feszitve. Megragadá a villany-érintésű kacsót, szenvedélye
Memnon-szobra megzendült és a cancellista elolvadt fagylaltként a csésze
határin átömlő lelkesedéssel két szót flótáza ki fuvola és más fuvó szer
nélkül, oly két szót, mely becsületes instructiókkal ellátva, annak
idejében egy egész érzelemvármegyét vala képviselendő a kellem- és
bájnak előtte álló, őtet el- és általa megragadott országgyülésén. E két
szó pedig nem vala sem több sem kevesebb mint:
„Örökre tied!“
Tudta is ő, mit csinál! s mondjátok meg ti, kik még a természet rendes
utján jártok, vagy kiknek száját a forró kása még nem égette meg,
tehetett-e Hektor egyebet?
A hölgy megállott a bámulat miatt, rá süté Hektorra szemeinek sötét
golyóit, s mintha szólani akart volna valamit – – Azután az irnok által
marokra fogott kacsóját igyekvék kiszabaditani; de sehogy sem
boldogulhatott, mert Hektor megragadá azt, mint vizbefuló a
szalmaszárat, és érzelmeinek kurta dereku, de vastag képviselőit némi
variatiókkal ujra előtolá, igy fuvolázván:
„Tied örökre!“
Mind ez illő csendben ment végre a sötétes szoba sötét zugában, a
többiektől alig észrevéve.
E pillanatban Gábor, a már fentebb méltó nehezteléssel emlitett kardos
irnoktársa, hátulról megragadá Hektor karját.
„Jöszte már no, induljunk,“ szólitá Gábor.
Hektor e szavakra rögtön felriadt, mintha legalább is gyujtogatáson
kapatott volna, s e perczben kisikamlának körmei közül a finom ujjak: a
szép Ida eliramlott, oda hagyva az irnokot, mint Sz. Pál az oláhokat. És
Hektor Gábor felé fordult, és most azon fájdalmat és keserüséget, mely
arczára kiült, látni kellett volna, én leirni nem birom.
„De hát ki vagy te, boldogtalan fiatal ember – szóla torkának
leggordonabb hangján – ki mindenütt üres koppantóként tolakodol
boldogságom gyertyája eloltásához?“ S kardja megzörrent hüvelyében, de
csak ugy véletlenül.
„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé Gábor, ki nem látszott érteni a
dolgot, s árva lelkemre mondhatom, hogy szegény az egésznél oly ártatlan
volt, mint a ma született gyermek.
Hektor nem felelt, hanem egyre lövelé a jámbor Gáborra a szánakozó és
megvető néma pillanatokat, s talán a végtelenig lövelte volna, ha
csakhamar észre nem veszi, hogy talán mégis helyén volt Gábor
felszólitása, mert már majdnem egyedül maradtak a szobában, a többiek
mind lecsörömpölvén az udvarra, égő fáklyáikkal körülállandók az ott
felállitott gyászravatalt.
Gábor a Hektor számára praedestinált viasz szövétneket ennek tenyerébe
szoritá s vezérlete alatt meginditá őt is a többi elindultak után. A
mint a szoba ajtajához ért, önkénytelenül – mintegy álmában – még
egyszer visszaforditá ábrázatát a boldog zugra, hol észrevétlen táplálá
lángjait, de testi szemei nem láthatának semmit, lelki szemei azonban
igen sokat pillantának meg ottan.
„– – – Elmerült a rónatáj,
De a messze távozónak
Szíve vérzik, szíve fáj.“
A ház lépcsőire lépve, karon fogá az általa megsértett Gábor barátját,
reá dült, és szeliden kérdezé:
„Meg tudsz-e bocsátani, Gábriel? – – Oh, ha tudnád, mily kimondhatatlan
boldog vagyok én!“
„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé az egyátalában semmit sem gyanitó
Gábor, s a mint szintén szeliden Hektor szemei közé akart pillantani,
egyszerre neki ugrik kucsmájának s ijesztő arczkifejezéssel leragadja
azt illatos fürteiről.
„Mi az ismét? Tehát csakugyan“ – – kiálta fel Hektor.
„Hisz nyomban porrá égsz, Hekti.“ – S csakugyan. Kucsmájának drága
kócsagtolla meggyuladt, ügyetlenül tartott fáklyája lángjától-e vagy
keblének fejéig elhatott tüzétől? nem tudom. Annyi igaz, hogy a lobogó
lángokat Gábriel őrangyala oltotta el, azután ismét fejére tolá a
kucsmát, s Hektor, kócsagromokkal ugyan, de szerelmének egészen uj
épületével, helyet foglalt a koporsó körül.
A temetési menet nem sokára megindult, a szövétnekesek a gyászkocsi után
ballagának egész a zsidó-piaczig, itt bérkocsiba telepedének párosan s a
többiekkel együtt kihajtatának a váczi temetőbe, a hová
legalkalmatlanabb lehet akkor kihajtatni, mikor az embert hanyattfekve
utaztatják.
A temetőbe érve, leszállt-e Hektor a kocsiról vagy nem? s átalában
vitt-e véghez ott valami emlékezetre méltót? azt nem tudhattam meg tőle;
arra azonban emlékezett, hogy oly fájdalmas érzésekkel volt ott jelen,
mintha őt magát temették volna. Siratta a multat, mert elmult; örült a
jövőnek, mert nagy reményeket táplált iránta lelkében; sajnált volna
valakit, és nem tudta, kit sajnáljon; távozott volna, de valaki
visszatartóztatta; életért rimánkodott és pedig még meg sem halt. Oh,
higyétek el, „szeretteim!“ szörnyű dolog, mikor az ember nyugalmát
temetik.
Mikor haza érkezett szállására Hektor, este volt. A ház kapujában,
melyben lakott, egy pár, a házhoz tartozó csinos szobaleány ácsorgott.
Látván őtet temetési pompájában feléjök közelgetni, az egyik azonnal
kitelhető szobaleányi szerénységgel (a mivel nem sokat mondunk épen)
eleibe ment, s kissé bizalmas hangon e megszólitást intézé hozzá:
„Urfi!“ – de a cancellista nem hallott semmit, talán azért, mert ő már
jó ideje tuljárt az urfikoron.
„Tens urfi!“ – ismétlé a szobaleány, de az iródeák esze még mindig
másutt járt.
„Kit temettek, tens urfi?“ – sikoltá végre, türelmét vesztve, és Hektor
lobogó gyászszalagját megrántva, a szobaleány, mire ő épen a kapu
aljában rögtön megállott, mintha fa képpé változott volna hamarjában.
Rá nézett a szobaleányra, egy bágyadt mosoly vonult el ajkain, mely
mintha ezt akarta volna kifejezni: „Oh, boldogtalan Kati! mi vagy te az
én Idámhoz képest!“ – Azonban mindjárt tudta, mi kell Katinak; tudta,
hogy a rajta parádézó cziczomára fáj a foga, s válasz helyett, mit a
leány ugy sem igen várt, leszedett magáról minden piperét, s mindazt, a
mi csak lekoppasztható volt rajta, a leány kezében hagyá. Miért is ne
tette volna ezt? Nehány órával elébb önmagát vetette oda, még pedig
örökre, egy ismeretlen hölgynek, s most ne adott volna oda egy pár
mulandó foszlányt egy talán nem egészen ismeretlen „fehér népnek“, habár
szintén örökre? S ez nagyobbrészint az ő saját okoskodása volt, mely
ellen, ha épen akarnám boldogságát megzavarni, volnának néhány
észrevételeim.
Szobájába ért. Első, mit tett, gyertyagyújtás vala. Azután pipát vett
elő, ledült pamlagára s álmait, ábrándjait, gondolatait szabad
szárnyokra ereszté. És oh, micsoda pamlaga vala ez a szegény butoru
irnokszobának. Azon korban készült ez, mikor még „kanapé“-ra ült a világ
pamlag helyett; s ezen kanapé kopott fekete bőrrel bevont ülő eszköz
vala, rendkivül keskeny és rövid, de annál magasabb, ugy, hogy a ki rá
ült, annak lába csak ugy lógott le a semmibe, mint vitéz Háry Jánosé,
mikor leült vala a világ szélére, felső része pedig minduntalan
lecsuszott az embernek a magasra kitömött kemény ülésről; hintázó
ruganyosságnak természetesen hire sem lévén. De Hektor e kanapén élte
életének legszebb óráit – mint szokta mondani – s a rajta való elnyulás
és gondolataiba merülés neki szenvedélye volt. Ez adott kinjainak
vigasztalást, csüggedésének erőt, elfáradt lelkének nyugalmat s
perzselni és perzselődni akaró szivének tápot. S rendesen igen boldog
órákat szokott igy tölteni. „A boldogság nem a külvilág rengeteg
erdejében terem, szokta ő ellágyult pillanataiban mondani, ott hijába
keresed; a boldogság magva belvilágunk kertjében van elásva, mit
ápolnunk kell ugyan és sokszor arczunk verejtékével, sokszor szemünk
harmatával öntözgetnünk, de egykor bizonyosan élvezendjük gyümölcseit.“
Igaza lehetett Hektornak, s ő nem is volt egészen üres fő; azonban ezen
pamlag eljárása nem volt egyéb tettlen nyugalomnál, körülbelül épen
olyan, mint – engedelemmel legyen mondva – édes hazánké volt. Századokig
élt ez is ily pamlag álmokban, és sokszor boldognak is érezte magát,
bármint háborgott is néha belvilága, és most ki kezd nézni a nagy
külvilág rengeteg erdejébe, és ezer meg ezer fanyar vaczkort kell
megrágnia s elvásult fogakkal nézni végig a többi teendők hosszu során.
Hektor álmodozott. A szobája falán függő fa óra épen éjfélt zöröghetett
volna (ha t. i. szobája falán átalában óra függött volna), midőn
észrevevé, hogy még mindig kard és attila övezte kebellel s rojtos
topánokkal, miket boldogsága érzetében egészen elfelejtett magáról
lehámozni, sütkérzik szerelme lángjánál, melynek fénye kitört szemein
égett, mint két milly-gyertyaszál, a nélkül, hogy koppantani kellett
volna, ellentétben az asztalán álló faggyugyertyával, melynek illetetlen
maradt kanócza hosszura nyúlt, s a hegyén alakult rózsák vérszin-vörösen
sötétlének, emelvén ez által is a percz ünnepélyét. A boldog irnok
ajkain csupa sohaj lebegett, miket – gőzmozdonyképen – mindig egy Ida
nevezetü vezérsohaj vezetett gyertyavilágra. Egy szóval: ő szeretett!
Volt-e rá oka vagy nem? ő nem kérdezé; de ki is kérdezte ezt valaha
hasonló helyzetben? Átalában ő nem gondolkozott arról, a mi már történt
vele e dologban, hanem csak arról, a mi még ezután fog történni, és
pedig – mint szentül hivé – minden bizonyára fog történni – „vagy jőni
fog, ha jönni kell, a nagyszerü halál…!“ – És van-e, kérem alásan,
keletkező szerelemnek egyebe, mint jövője?
Szivéhez szoritá képzeletében az egész világot, azaz: csupán őt, mert
hiszen ő volt egész világa, és és melle szinte behorpadt, a mint ő t
görcsösen kebléhez szoritá. Az alvás angyala azonban közbeveté magát az
álom képei közé, mik egymás után mind elkotródának, s mielőtt Hektor
szemei klapliját végképen becsukta volna, még egy pár szelid hangot
ásitott ki nyughelyére, s e hangok nem valának mások, mint:
„Idám! örökre tied!“
A gyertya béle, nem törődve semmivel, halkan tovább égett, a Hektorhoz
kötött kard csörögve lezuhant a szobapallóra, azután minden csendes lőn
az egész háznál, csak az irnok hortyogott szeliden, kedélyesen,
kimondhatlanul.
MÁSODIK FEJEZET.
Oh vannak dolgok, melyek…! Irinyi József.
Ebben a nyájas olvasó észreveendi, miképen jelen kesergő história
hasonlit némileg a b. e. „Debreczeni ripők“ czimű drámához, melyben 10
évig kegyetlenül üldözé a sors és az emberek Egressy Gábort (nem
emlékszünk már, miféle árnyékot képviselt tulajdonképen a müvész a
holtak azon országában) s a darab végén kisül, hogy e rémitő üldözésnek
oka az volt, mert Fáncsy a szinfalak megett roszul találta egy időben
rakni lábait, elbukott s megsérté orrát, a melynek kifutott vérét azután
Egressy által Fáncsyn elkövetett gyilkosság nyomainak tekintették a
rövidlátók, pedig az egész bajnak nem Egressy, sem Fáncsy, hanem
Szerdahelyi volt az oka. A cancellista lelki állapotja s szelid
gyötrelmei szerelmes korában.
A fentebbi fejezetben elmondottak óta Magyarország éghajlatával
tökéletesen megegyező három hét mult el, s szeptember vége felé járt az
idő. Nem csak a széna, hanem a sarju is mindenütt betakarittatott; a
gabona kinyomtattatott s kicsépeltetett; a fecskék és gólyák, azon
egyetlen utazók, kik nem irnak utazási rajzokat, elkezdék bundáikat
kielégitőknek nem találni; az erdő- és kertekben lassu halál emésztett
és itt-ott sárga levél zörgött. Pest utczáin már melegebb- s hosszabbra
szabott öltönyök is sétáltanak; s itt is, ott is nagy tűzifa-halmazokat
lehetett a házak előtt látni, melyeket az utcza közepén fürészeltek a
szegény kalibák lakói, kik a fahasábokat a mellettök elhaladó,
palotákban lakozóknak először lábikráikhoz vagdalák, hogy onnan
visszapattanva, a pinczelyukakba hulljanak; a szüret ideje beállott.