Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik
fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál
kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett
választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre
az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az
ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a
leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.
Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik
a nagyobbiknak:
– Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?
– S mi lenne az édes öcsém?
– A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a
feleségedet: van-e még nálánál szebb?
– Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép
itt szembe jön a feleségem!
– Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem
legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?
Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt
semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót
se többet!
No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett,
szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra
bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége,
egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:
– Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre
az imént?
– Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem
jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész
föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három
nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt
ösmeretes, – a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.
– De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a
három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?
– Hahó férjem, messze van az ide? annyira van az ide, mint innen oda, s
onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a
Feketetengernek?
– Nem hallottam biz én!
– No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik
szigetében, ott is a kellőközepén van elrejtve az a három nádszál; de
oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi
mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda
eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger
szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az:
hogy a világszép nádszálkisasszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte
csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy
őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha
valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a
legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly
feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!
Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta:
azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén
legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát,
elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony keresésére.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony,
köszön neki:
– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.
– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál
kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?
– Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’
károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el
ezt a királyfit a nénémhez.
Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyébb, mint egy nagy
bajuszú kis egérke, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet
czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az
igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott.
Köszön neki a királyfi:
– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.
– Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő,
világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes
öreg anyám?
– Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’
károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt
a királyfit a nénémhez.
Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy
galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal,
egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a
középső utra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el
is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön
neki:
– Adjon isten jó napot édes öreg anyám!
– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén
diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit
édes öreg anyám?
– Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál
te tizenkét pár vasbakancsot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak
olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot
evett s tűzlángot ivott; – hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három
aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy
szakitsam én ki azokat.
A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az
egy tőből nőtt három aranyhajszálat.
– Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér
ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember levén,
beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe
adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan
magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a
tetejére, a kolincsmadzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három
aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten
nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott.
A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán
arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a
tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz
kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a
kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha
egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje
fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek
hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s
kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás
lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle
piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan
nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst
kivarrástól még a földje sem látszott.
– Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak
hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a
legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár
repülhet?
– Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
– De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom
mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy
még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes
pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.
Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe,
mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer a föld kapujához
értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok
utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font
hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából
kimetszette volna, ez csak féltátos lett volna: igy az ő utjok soha
véget nem ért volna.
Kapja a királyfit mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját
s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett
ki, – aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy
eresztették által.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a
Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt
oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe
megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben
tetétől-talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.
Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott
ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is
egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem
hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolgalélek egyetlen
lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga
elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még
ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.
No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét,
verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét
lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a
kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett,
mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak
megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte
meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd
beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak
megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva
volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de
senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni?
Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer
egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású
varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is
potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős
állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja
lekonyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett
aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját
ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki bátorodott, neki ment
egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan
vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta,
s keresztűl engedte menni.
Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is
csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe,
bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap
legkedvesebb, legszebb leánya a – Hajnal. Itt az égi virágszálnak
megtetszett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára,
keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a
beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy
átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem
csorbult ki az érczpatkótul.
Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival
találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással
fát vittek a konyhára.
Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák
vidámították az arra járókelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is
rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebbnél szebb nótákat. Az
ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.
Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák
vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a
fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.
Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén
állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.
Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi
csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a
raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát
csillagragyogással.
Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind
meg annyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul
szolgálnak. – Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával
beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi
le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő
lett volna a leány, nem ő a legény.
Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a
mulatságot, megkötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek
egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára.
Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a
kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen
maszedett mennyei mézet hozott.
Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn
jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a
maszedett mennyei méz.
Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes
csillag, hozván ezüsttálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban
bájitalt.
Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban,
mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.
Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy
intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az
aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél
szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja
feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.
Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva,
keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba
közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez
habszappany a puszpáng fa asztalon.
A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s
megtörülközött az aranytörüközőbe.
Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a
harangvirág csengő hangjára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek
göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra
egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.
Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még
mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak
megnézni!
Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán
leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót
szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna
is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek,
összecsokolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a
fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra
pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a
pirosat, összekeverték volna.
Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint
valami selyemlepedővel, betakarta a királyfit.
Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral,
melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s
aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.
Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el
egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi
pedig folytatta a maga utját. – Mint mondám, már volt neki szigetes
világositó égő sugara.
Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
– Hallod-e kedves gazdám!
– Mit parancsolsz édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három
nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan
vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra
szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a
világszép nádszálkisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is
csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak
vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal,
tüstént azon szempillanatásban szörnyet hal.
A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. – Heted napra a
Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is
megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő
ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az
utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő
mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a
három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi-felé fordult s
földig meghajtották előtte magukat.
Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a
királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe
leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből
pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha
valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.
Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya
vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sohajtása volt, ki csak
addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. – Mihelyt a vén banya
kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lötték
volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget
megvilágosodott.
Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét
ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat,
egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban
valaki; hogy valjon milyen lehet az?
Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát,
mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos
bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a
melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.
Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges
gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:
– Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz,
midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!
De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni,
mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.
A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját
vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról
leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép
leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete
rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.
A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves
jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a
királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó
hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s
én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem
használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább
ment.
Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a
kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy
valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy
járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra
elővette csillagos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.
Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt
ki, mondván:
– Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába,
midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!
De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni,
mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.
Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt
ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt
gondolta a királyfi, hogy maga fekszik ott a sírban, magára húzza a
földet. A szép leány fejéhez fejfául oda tűzte a felhasított nádszálat,
ebből pedig egy rózsaszál nőtt ki, mely feketével, gyászszal virágzott.
A még fel nem hasított nádszálból, melyben maga a világszép kisasszony
volt elrejtve, keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott; de a
királyfi sem volt különbül, őt is nagy szomoruság fogta el; volt már
neki két halottja, két szép virágszál, kiket erőnek erejével ő
szakasztott le, ő tűzte a halál kebelére; de rá is szállt a bubánat,
fekete szárnyával egészen beterítette s hasztalan vitte jó tátoslova
ugy, mint a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat, mert vele repűlt
az.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a királyfiban
ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mintha vasfuruval furták
volna, hogy valjon milyen lehet az ő leendő éltepárja; milyen a
világszép nádszál kisasszony?
Már nem állhatott ellent az ördög furójának, annak a nagy
kiváncsiságnak, a harmadik, a legutolsó nádszálat is elővette, hogy most
mindjárt felhasítja; de, hogy im az oktalan állatnak sokszor több esze
van, mint az okosnak: itt, a tátosló hirtelen hátra nyult, kikapván a
királyfi kezéből a nádszálat, többé mindaddig oda sem adta, mig csak egy
tó partjára nem értek.
Mikor a tó partjára értek, felhasította a királyfi az utolsó nádszálat s
ime! kihullt abból oly gyöngyadta világszép kisasszony, hogy miolta a
világ fenáll, sem az előtt, sem azután, sem azóta nem szült anya olyant,
kinek első szava is ez volt:
– Vizet, vizet csak annyit is a mennyit egy kis fecske szájába vesz,
midőn fiait itatja; mert mindjárt meghalok!
A királyfi megitatta, a világszép kisasszony pedig azonnal jobban lett.
Aztán összeölelkeztek, megcsókolták egymást, mondván: én a tiéd, te az
enyim, ásó kapa se választ el egymástól, – s ekkor olyan szép volt az
egy pár cseléd, mintha két csillag, az ég legszebb két csillaga
ölelkezett volna; mintha két virág, a kerek föld legszebb két virága
csókolkozott volna.
– Hallod-e szivem szép szerelme, mondja a királyfi, míg én haza megyek
üveges aranyos hintóért, mász fel addig erre a fűzfára, majd eltakar az
téged; de te addig, mig az én szemem ismét nem gyönyörködik a te
nézésedben, senkihez, de senkihez egy árva szó nem sok, de még annyit
se’ szólj.
Ugyis lett. – A királyfi haza ment üveges aranyos hintóért, a világszép
kisasszony pedig felmászott a fűzfára, mely őt egészen elrejtette.
Itt, mi kerekedik a dologból, mi nem, mig a királyfi odajárt, honnan,
honnan nem, egy rákászó czigányleány vetődik a fűzfa alá, ki a vízben
meglátván a nádszálkisasszony gyönyörves árnyékát, illegette-billegette
magát, két kezét a csipejére tevén, szót szólt.
– Eszem a lelkét, be szép árnyékom van nekem, beillenék egy király
kisasszonynak is!
– Tied bízon a… majd megmondom hogy micsoda! szolalt meg a fáról az
aranyos madár aranyos hangján.
A czigányleány erre föltekint a fára, hát ott látja ülni a világszép
királykisasszonyt, kinek nézésére még az a fényes nap is megállt volna
az égen.
A czigányleány nem szólt semmit, hanem ízibe lerántotta a fáról fehér
lábánál fogva a világszép kisasszonyt, lehúzta róla bibor-bársony
köntösét s aztán csupaszon beletaszította a vizbe. A világszép
kisasszony nem fúlt bele, mert megrázkodván, egy aranyos tollú
víziréczévé változott, s ott uszkált a tó vizén, – a czigányleány pedig
jól roszul magára huzta a bibor-bársony köntöst, mely ugy állt rajta,
mintha gereblyével, vasvillával hányták volna rá s aztán nagy begyesen
felül a fára; de itt se ült sokáig, mert hogy im meglátta az aranyos
víziréczét, leugrott a fáról s elkezdte dobálni.
Csak hajigálja, csak hajigálja, ugy annyira hogy a keze is elfáradt, de
egyszer sem tudta meghajítani, mert az aranyos vizirécze azonnal
lebukott a vizbe, mihelyest egy kő röpült feléje. A czigányleány végre
megunta a mulatságot s abba hagyván, felmászott a fűzfára s várta a jó
szerencsét.
De nem sokáig kellett azt várnia, mert nem sokára aztán megérkezett a
királyfi nagy parádésan az üveges, aranyos hintóval, hogy majd
hazarepíti az aranyos madarat; de a czigányleánynak is volt ám esze;
mert addig le nem jött a fáról, legalább ő azt mondta, mig a királyfi
azt az aranyos víziréczét, mely ott uszkál a tó vizén, le nem lövi, hogy
hagy igyék ő annak piros véréből, hagy egyék ő annak gyenge húsából.
A királyfi tehát ízibe előrántotta a nyilát, czéloz, hogy majd agyonlövi
az aranyos viziréczét; de biz annak piros véréből nem ihatott a
czigányleány, s nem ehetett gyenge husából; mert a nyilvessző soha sem
ment hegygyel a viziréczének, hanem mindig a tollával fordult feléje, az
pedig ha találta volna is, még sem lett volna halálos.
De, minthogy a királyfi már minden nyilvesszőjét kilövöldözte, minthogy
estve is lett: a mulatságot abba kellett hagyni s a szekérrúdját
hazafelé kellett fordítani. – Otthon, mint már mondtam, előre
feldicsekedett, hogy mily szép feleséget hozott: azért, hogy annál
nagyobb legyen a meglepetés, a mátkáját fátyollal letakarva vezette be
az összegyült násznép elébe.
Itt, a királyfi nagy fityre lefágyolozza a világszép kisasszonyt s a
násznép előtt ott állt a kordoványpofáju czigányleány. Az összegyült
vendégek azt sem tudták nevessenek-e vagy bosszankodjanak.
De, minthogy az ember a szájából s....t nem csinálhat: papot, hohért, s
vaskalapot hivattak; a pap összeadta, a hohér seprőzte s az istennyila
kerülgette, de soha meg nem ütötte.
Itt a czigányleányból lett királyné gondolta: no ez abba nem maradhat,
hogy a világszép nádszál kisasszony éjnek idején fölkeresi királyi
férjét: azért ennek az italába minden istenadta estve álomport kevert,
mitől a királyfi ugy aludt mint a juhászbunda.
Ugyis lett. – A világszép nádszál kisasszony megrázkódván, kis madárrá
változott s ugy éjféltájban rászállt a királyfi ablakára. Kis szájával
koczogtatja, veregeti s az ablak magától felnyilván, berepült rajta.
Itt, megrázkodik a kis madár s oly világszép királykisasszonynyá
változott, hogy anya olyant sem azelőtt, sem azóta, sem azután nem
szült.
Oda megyen a királyfihoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem
ébred, ráborul s végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a
forró könnyeket, melyek majd elégetik az orczáját! hanem ott feküdt
mozdulatlanul mint egy darab fa.
Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:
Király királyfia,
Szivem lelkem ifja!
Édes ajkad néma,
Nyisd meg egy-két szóra;
Szép szeretőd,
Gyöngy ibolyád,
Vigasztalására.
Még kétszer eljövök,
Többet el nem jövök.
De a királyfi nem ébredt fel, pedig az óra éjfélután egyet ütött: ezért
a világszép kisasszony megrázta magát, kis madárrá vált s kirepült az
ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.
A királyfi inasa ezeket mind jól hallotta, mert ébren volt, de mégis
hogy reggelre kelve fölébredt, azt gondolta, hogy az egész csak álom
volt: ezért nem merte elbeszélni a királyfinak, hogy mit látott; hanem
azt határozta el magában, hogy még elvárja a következő éjszakát is s ha
a szép leány madáralakban ujra megjelen, akkor bizonyos hogy nem álom,
akkor elbeszéli a királyfinak, hogy mit látott.
Itt, elkövetkezik a másik estve is, a királyfinak ujra álomport adott be
a felesége, ettől pedig az ugy elaludt mint a juhászbunda.
Mikor az óra ép tizenkettőt ütött: az ablakra száll a kis madár,
koczogtatja, veregeti kis szájacskájával s az ablak magától felnyílt
előtte, magától csukódott be utána.
Itt, megrázkodik a kis madár s oly szép leánynyá változott, hogy olyant
anya, sem azóta, sem azelőtt, sem azután nem szűlt.
Odamegyen a világszép királykisasszony az alvó királyfi ágyához,
szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul, végig
hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, mely
majd elégette az orczáját! hanem aludt, mint egy darab fa.
Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:
Király királyfia!
Szivem lelkem ifja!
Édes ajkad néma,
Nyisd meg egy-két szóra;
Szép szeretőd,
Gyöngy ibolyád,
Vigasztalására.
Még egyszer eljövök,
Többet el nem jövök.
De, hogy im a királyfi nem ébredt fel, hogy az óra éjfélután egyet
ütött: a szép leány megrázkódott, kis madárrá vált s kirepűlt az
ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.
Ezeket mind jól hallotta a királyfi inasa, mert nem aludt, ébren volt s
most már, hogy bizonyos volt benne, hogy nem álom: reggelre kelve azt
mondja a királyfinak:
– Fenséges királyfi! mondanék én valamit fenségednek, ha valami
bántodásom nem lenne?
– Oh jó Jancsi, mert igy hiták az inast, már hogy lenne neked bajod,
csak beszélj!
– Hát tegnapelőtt éjszaka, úgy éjféltájban, egy kis madár szállt az
ablakra, kis szájával megkoczogtatta, megveregette az ablakot s az
magától felnyílván előtte, berepült rajta. Hogy berepült, megrázkodott s
oly szép leánynyá változott, hogy úgy néztem rá, mint valami oltárképre
s féltem tőle, hogy megígéz; a szép leány aztán odaborult fenségedre,
szólítgatta, de nem hallotta, költögette, de nem ébredt, végig hosszig
siratgatta, de tán nem érezte fenséged azt a forró könnyeket, végre édes
madárnyelven igy szólt:
Király királyfia,
Szivem lelkem ifja!
Édes ajkad néma,
Nyisd meg egy-két szóra;
Szép szeretőd,
Gyöngy ibolyád,
Vigasztalására.
Még kétszer eljövök,
Többet el nem jövök.
Ez ismétlődött tegnap éjszaka is; de felséged egy árva szó, nem sok, de
még anyit sem szólt, hanem ott feküdt mint egy darab fa, pedig, elhigyje
felséged, oly szép leány volt, hogyha kilettem volna terítve is, ha
mindjárt a deszkán feküdtem volna is, mégis fölkeltem volna!
– Igaz-e ez Jancsi?
– Olyan igaz, mint hogy az a fényes nap süt az égen!
– No Jancsi, mondja a királyfi, van-e kedved 100 ftért egy poflevest
eltartani?
– Pénzért nem, hanem felségedért szivesen, akár 100-at.
– No, ha eltartod, majd mikor a feleségem ismét oda akarja adni az
álomporos bort, mert ezt kellett beadni a kutya lelkűnek, azért nem
ébredtem fel: csapd le a világot, mintha csak úgy ügyetlenségből ütötted
volna le, – én pedig az alatt szépen kiöntöm az álmosbort a főrdőbe, az
asszony pedig azt gondolja, hogy megittam.
Ugyis lett. – Mert mikor eljött a fördés ideje, Jancsi a cserepcsikba
csiptetett gyertya világát, mintha megtörölni akarta volna, szépen
eloltotta, a királyfi pedig azalatt a fördővizbe szépen kiöntötte az
álomporos bort, a czigányleányból lett királyné pedig az gondolta, hogy
megitta; de azért ugy vágta pofon a szegény Jancsit, hogy még a szeme is
szikrázott; de Jancsi azt csak olybá vette, mintha egy szép leány
csókolta volna meg, csakhogy jóttehetett az urával.
Itt tizenkettőt üt az óra, a királyfi tette magát mintha aludt volna,
pedig oly ébren volt mint jó magam, la! mondom, hogy tizenkettőt ütött
az óra, a kis madár az ablakra szállt, kis szájacskájával megveregette,
megkoczogtatta. Az magától felnyílt előtte s berepült rajta. Itt
megrázkódik a kis madár, oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya,
sem azelőtt, sem azóta nem szült, hogy még a csillagos ég is mosolyogva
nézett rá.
Mikor ráborult a királyfira, mikor végighosszig siratgatta, átkarolta a
királyfi, magához szorította. S hogy többé kis madárrá ne váljon, hogy
többé el ne repüljön: másnap a birodalmában levő herczegeket, grófokat s
igazság tevőket összegyüjtötte, eleiből vezette kézenfogva a világszép
nádszálkisasszonyt s azt kérdezte tőlük: mit érdemel az olyan személy,
ki ilyen egy pár cselédet el akar választani egymástól.
Hogy ím a czigányleány azt gondolta, hogy saját kordovány pofájáról van
szó; ízíbe felkiáltott:
– Azt érdemli felséges királyférjem, hogy vasszegekkel bélelt hordóba
kell befenekelni s aztán az ország legmagasabb hegyéről leereszteni.
– No ebadta r.... kimondod magadra az itéletet!
A czigányból lett királynét nyakon csipték, oly hordóba fenekelték, mely
vasszeggel volt bélelve s az ország legmagasb hegyéről leeresztették.