Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak.
Tán érzi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.
Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál
ugorja át az embert, a mint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha
tudnám, mily sorban vagyunk nála fölirva?
* * *
Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt
rajt a halál képe. A halál képe nyájas kép.
Ki félné arczodat oh megnyugtató angyala az emberiségnek? A kit te
megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az
üldözöttnek, te rajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz
meg, ez a fájdalom is az életé. Határidőn belől nincs szenvedés, csak
boldog álmak, – hosszú csöndes álmak…
* * *
S mi volna abban rossz?
Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani s azt, kit
lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni
a csillagokat, a jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő
fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban
lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni
és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.
Mi volna abban rossz?
Szomorú ország a halottaké.
Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy
ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arcza! Mily nagyra
lehettek zsellérhatalmukkal s kölcsönvett lelki erejükben milyen
elbizottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.
Éjféleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra
terítik halotti lepedőjöket, mennek búval, bánattal bejárni a világot,
melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor
laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél
életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának,
azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet,
végig fújja az alvó termeken…