Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger
alatt.
A világ itéletével nem törődöm, mondjanak rólam a mit akarnak, de
előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.
Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött
gyerek haza szökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy
szégyennel és pironkodással az elhagyott, a megvetett hazába. De
nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, irjatok rólam víg regényeket,
fessetek rólam torzképeket, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem
meg nem tántorít akaratomban. Én visszamegyek.
Nemrég meghalt az öreg Széki. Halála előtti órákban megszorítá kezemet s
odavont ágyához:
– Ismersz-e egy balgatag embert, kérdé tőlem, a ki legkeményebb
ellenségeivel kibékült, s legjobb barátaival haragot tart?
Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok.
És így van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én
szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egy pár esztendei
patvariára.
Az öreg Széki halála után családja sehogy sem akart elereszteni köréből,
ott kellett velük maradnom. Az ifju Géza fogytig megtartá kiapadhatlan
humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, míg testvére,
Leona, oly szeretetreméltó ellentétben birta magában egyesíteni a
gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.
Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy
vénebb, hogy apja lehetnék.
Egy este pipázva ültünk a verenda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel
emlékembe mindazon táblabirói anekdotákat, mik itt-ott gyűléseken,
tisztújításokon, országgyűléseken történtek közöttünk. Előjött róla a
szó, minő harczokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett,
mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott
ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: mért nem megyek hát haza?
– De már azt nem cselekszem, mondék, soha többet! Ha eljöttem, megbántam
bár, de nem vallom be; s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de
vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz és ott
az Araráth hegye.
Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:
– Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába.
– A fejembe.
– Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba.
Kezet adtam rá.
Ő bement a szobájába, egy percz mulva pisztolylövést hallok belülről s
rá Leona kétségbeesett sikoltását.
Ijedten berontok, s im az ifjut egy pamlagra dőlve találom, félkarjára
támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá.
Arczán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem
egész mellénye el volt már borítva vérrel.
Én sietve odarohantam, hogy segítsek rajta.
Ő halkkal mondá:
– Már ezen túl vagyunk.
– Miért tevé ön ezt? kérdém én irtózattal elállva.
– Látja ön, szólt ő el-elmaradozó hangon, ez a szegény leány itt hervad
miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért
örökké visszasóhajt, itt nincs senkije, a kiért itt legyen, egyedül én.
Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni
oda, hova én őt nem vezethetem többé.
– Istenemre! kiálték közbe, nem lesz elhagyatva, a még csak én élek,
apja leszek neki és testvére és védelmezője.
Az ifju hálásan szorítá meg kezemet.
– Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig?
– Akár a más világig.
– És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gúnyolni?
– Nem törődöm vele.
– Tehát vissza fog ön menni Hunniába? szólt haldokló hangon s mosolyogva
veté utána: és így megnyertem fogadásomat… Azt a száz aranyat…
alapítványul hagyom… szegény kivándorlott scythák számára… a kik vissza
akarnak menni Amerikából… Hunniába… Percz mulva e szavak után megszünt
élni.
Én megtartottam igéretemet.
Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy
hagyja el a földet, melyhez két sír fájdalmas emlékén kívül semmi sem
köti többé.
Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusíték, rávevé, hogy ezentúl
rokonának nevezzen.
Ha arra gondolok, hogy boldogsága kútforrásához én vezethetem vissza, e
gondolat minden más egyebet kitöröl elmémből, most már kötelességem
visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz
többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi
üdve.
Ejh! De mit mentegetem én szivem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni
azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok
menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az
élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem
lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha
magyar nem lehetek és ha itt volna a paradicsom és abban ananászt
teremne minden szál fű s patakban folyna tej és bor, mégis haza mennék,
bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fehér folyam az
ország czímerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös
mező, melyet keresztül szel.
Ha a magyarok istene bele nem fordít bennünket ebbe a nagy Balatonba,
egy hónap mulva megláttok.
Nem bánom aztán, nevessetek ki, gúnyoljatok ki, mégis jobb, mintha
megsiratnátok.
Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott
viszontlátásig!
* * *