Ma nagy öröm ért.
Este felé, midőn a közteremben családunk minden tagja együtt volt, az
aratók a mezőről tértek vissza, s danolgaták szomorú melodiájú irlandi
dalaikat, egyszerre ajtónk előtt egy ismerős harsány hang szólalt meg.
Egyszerre ugrottunk fel, atyám a kandalló mellől, testvérem az ablakból,
én zongorámtól.
E hang, e kérdezősködő beszéd magyarul volt mondva.
Világosan hallók, hogy valaki e szavakat mondja kívül: ki van itthon
Székiek közül?
Bátyám sietett az ajtót feltárni, s mi a belépőben Hurday Lászlóra
ismertünk, egyikére atyám egykori politikai ellenfeleinek, kivel egykor
annyi kellemetlen összeütközése volt.
És mennyi öröm volt e találkozásban most! Atyám eléje sietett az
érkezőnek s némán megrázta kezét, s a mit oly régen nem láttam szemében,
mosolygott, s a mit soha nem láttam, könyezett.
Akárki lett legyen a távol hazából, egy idegen! egy ellenség! mi tárt
karokkal fogadtuk őt, nem találtuk helyét, kedves barátunknak neveztük,
boldog volt, a ki melléje ülhetett közülünk. Mintha az egyes ember is az
elhagyott hazának egy vándordarabja volna, egy eleven atom az imádott
nemzetből.
Mint szerettem volna nyakába borulni, s keblén kisírni magamat, kinek
látása is gyűlölt volt otthon. Gondolj reá, mit tennék akkor, ha azokat
ölelhetném, kiket otthon szerettem!
Oh elvesztett paradicsomom! Még azt a csillagot sem látom, mely fölötted
ragyog!
A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett
termőföldéből, de gyökerei benszakadtak. Nappal gondolataim viszik
lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe
átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent, s azon veszszük
észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hirlapokban csak azt olvassuk,
a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti
melodiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sirhatott
köny. Nincs betegség a miénkhez hasonló.
Nem gyógyulunk.
Bátyám az őrültséghez közelg, atyám a halálhoz, én a kétségbeeséshez.
Még a sír sem fog meggyógyítani minket, idegen földön: ki tudna ott
pihenni?
Kezünkbe szorítjuk egykori ellenségünk kezét; megbocsátánk neki,
kiengesztelődtünk iránta, örülünk, hogy körünkben tarthatjuk. Oh hisz ő
is magyar, ott, hol senki sem az.
Ilyenek az én örömeim. Ilyen az a verőfény, mit az éjfélkor felmerülő
nap a pólusi éjszakára vet.