Túl vagyunk a tengeren, s olyanformán érezzük magunkat, mint ki valamit
otthon feledett, és nem merjük magunknak megvallani, hogy ez otthon
feledett tárgy: – a szív.
Sokat irhatnék azon benyomásokról, miket az itteni dolgok újdonsága
lelkünkre teendett, ha egy uralkodó fájdalom mindazokat ki nem törülné
belőlük.
Engem a boldogság érzete is bánt.
Más ember más körülmények közt dicsekednék azon sorssal, melyben mi
vagyunk, én panaszkodom.
Mindazok, kik bennünket megismerének, kikhez utasítva voltunk,
legmegelőzőbb szívességgel fogadnak bennünket; atyámat a tisztelet
legőszintébb jeleivel fogadták az ország legjelesebb férfiai, s
felderítésünkre a legelőkelőbb salonok nyitják meg élvezeteik minden
kútforrásait, a nők részvéte, a férfiak biztatásai egy perczig sem
hagynak el bennünket.
És ez a legkeserűbb érzés, mikor tudjuk, hogy bennünket vigasztalnak! Az
egész úton derült egünk volt, mindenki sajnál bennünket, még a természet
is, mindenki iparkodik velünk feledtetni azt, a mit feledni nem lehet.
Boldogságot, jóllétet látunk köröskörül. A munkás boldogul, a szegény
ápoltatik, a népkifejlődésnek semmi akadály nem áll útjában, egy gazdag
mellett nincs ezer koldus, a nemzetek testvérként laknak egy fedél
alatt, mindenki szabadnak, elégültnek érzi magát! Miért nem érezzük hát
mi is?
Német, frank, irlandi és olasz mind úgy él itt, mintha otthon volna,
hazájának nevezi a földet, melyen megtelepült és tudja azt szeretni,
vagy világpolgár tud lenni, s mindenütt jól érzi magát, vagy épen
gyűlöli azt a hazát, melyet elhagyott, mint az irlandi, ki ha elsülyedve
látná azt a földet, melyen született, megáldaná a tengert, mely azt
elnyelé. – Miért hogy egyedül a magyar nem találja fel sehol hazáján
kívül hazáját?
Talán azért, mert más nép szülöttének nem kell félteni nemzetét az
elenyészéstől, csupán nekünk, őket az elszaporodás aggodalma bántja,
minket az elfogyásé.
Itten szabad lég fog bennünket körül, és én irigylem annak sorsát, ki
otthon a börtön levegőjét szívja.
Ne fordítsd le semmi nyelvre e mondatot, csak magyarul van annak
értelme; ha találkozol a hazában szenvedőkkel, kik nélkülöznek, kiknek
napi küzdelme a nyomor, keserv, a bujdosás, mondd meg nekik, hogy túl a
tengereken élnek náluk szerencsétlenebbek, kik kényelem, becsülés és
szabadság áldásai között őket irigylik s a boldog ég alól
visszasóhajtanak ama viharokkal terhes ég alá, kiknek hiába ád
mennyországot egy új világ, lelkeik mindig hazajárnak az elhagyott
hazába.
Megbocsáss, hogy e gondolataimat közlöm veled, oly mélységes időn
keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki előtt. A körülem élő
világban senki sem érzi azokat, testvérem kigúnyolja, atyám elitéli.
Egyik kínos spartai szigort erőszakol lelkére, másik még kínosabb
alakoskodást; a világ csodálja a rómait, ki karját égeté el; ők
szíveiket égetik ki, de hasztalan, mert a szív újra kinő.
E napokban atyám az elnöknél volt, ki igen kedvező ajánlatot tett neki,
minélfogva egész kényelemmel élhetett volna a fővárosban, atyám e
helyett azon kegyet kérte ki magának, hogy félrevonulhasson valamely
magányosabb részébe az országnak, s ott mezei gazdálkodással tölthesse
idejét. Neki terhére van mindaz, a mi őt örülni kényszeríti, fut a
tisztelkedők elől. Magam is alig várom, hogy szabaduljak e bennünket
minden jósággal elhalmozó nép közül. Úgy fáj nem szerethetnem azokat,
kik azt megérdemlik: mint a hogy fáj szeretnem azokat, a kiket nem
szabad.
Érts meg és sirass.