színvonalra. Ebben is tipikus volt korára: akkor vált teljessé a magyar
irodalom elujságírósodása. A régebb író-tipusban azok adták a túlnyomó
vonásokat, akik valami tisztes közhivatalból éltek és szabad óráikban
áldoztak az írói hivatásnak, – a kilencvenes évek elejével vált csaknem
kötelezővé, hogy az író zsurnaliszta legyen, legalább addig, amíg nem
arat akkora sikert, amely felszabadítja a zsurnaliszta
mellékfoglalkozástól. De még akkor is függő maradt mindegyik az
ujságtól: azokat a műfajokat kellett elsősorban kultiválnia, amelyekre
az ujságnak szüksége volt, a tárcát, a rövid novellát, croquist,
elmefuttatást, színházi kritikát, mert az irodalomnak az ujságtól
független műfajai nem tudták eltartani még a legnépszerűbb embereket
sem. Ebből következett az irodalomnak és az ujságírásnak az
összefolyása, a kettő között nem volt élesen megvont határ és tömérdek
olyan írás keletkezett, amelyet író írt, de zsurnalisztikai szükségből.
Aki utána néz, csodálkozni fog, milyen kevés olyan könyv jelent meg
ebben az időben, amely valóban könyvnek készült és nem eredetileg ujság
számára írt és csak utólag könyvvé összeállított cikkekből áll. Részben
ez is magyarázza az akkori könyvek aránylag csekély kelendőségét, mert
más az igénye a könyv-olvasónak, mint az újságolvasónak, ami nagyon
tetszik az embereknek az ujságban, azt esetleg unják könyvben. Hogy csak
egy példát mondjak, de jellemzőt, Kozma Andor tárca-versei az ujságban
nagy hatást keltettek és mikor költőjük a kiválogatott javarészüket
könyvekben adta ki, bizony sokkal kisebb volt irántuk az érdeklődés.
Tóth Bélának is azok a könyvei arattak nagy sikert, melyeket könyvnek
írt – a Szájról-szájra, a Mende-mondák, A mi Urunk Jézus Krisztus
gyermekségéről írott könyv, stb. – ellenben ujság-tárcáinak, sőt roppant
népszerűségű esti leveleinek könyvalakban való kiadásai csak mérsékelt
kelendőséget értek el.
Azért Tóth Béla igazi író volt, de szó szoros értelmében vett
szépirodalmi munkáinak is a stilművészet volt a lényege. Maradt néhány
novellája, amelyekben tanúságot tett finom és művészi elbeszélő
adományáról, de amivel leginkább hatnak, az mégis csak a stilus útján
való hangulatkeltés teljes készsége volt. Én itt inkább csak emberi
profilját próbálom megrajzolni emlékeim alapján, máskorra vagy másra
kell hagynom művészetének eszthetikai elemzését. Be kell érnem annak
megállapításával, hogy írói művészete voltaképen csaknem kizárólag
stílművészet volt. És tudatosan az volt, az írónak nem is volt más
célja, mint hogy a stilusával fogja meg az olvasót. Hogy mennyire
tudatos volt ebben, ezt bizonyítja _hangutánzó_ passziója. Nagyon
szerette és pompásan tudta más írók stilusát utánozni. Néhány kortársáét
is, de ez szándékos persiflage volt, az illetők stilbeli modorosságának
és nyegleségeinek kritikája. Amikor azonban régi stilusokat utánozott,
abban komoly művészi szándék, a stilussal való jellemzés vágya vezette.
Kazinczy szépelgő selypítését, a Biedermeyer-kor édes affektálását úgy
tudta utánozni, hogy egy kis tárcacikkben felidézte egy kor egész
levegőjét. Mesterművei ebben a genreben néhány Mikes hangján írt levél
és az _A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv_, amely a
régi magyar bibliafordítások nyelvén van írva. Nyelvtörténetileg talán
nem egészen pontosan archaizált, semmiesetre sem volt olyan nyelv-utánzó
fenomén, mint Laczkó Géza, akiben a minden apró részletre figyelő
nyelvtudós és az ódon anyagból készséges kifejező eszközt formáló
stílművész egyesül szinte példátlan tökéletességgel. A régi stilusok
hangulatát, levegőjét, a beszélő személlyel való rejtett kapcsolatait
azonban Tóth Béla pompásan érezte és az idegen hangot, amelyet magára
vett, el nem vétette soha.
Mikor én mint fiatal diák és tehetségének nagy bámulója összeköttetésbe
kerültem vele, akkor jutott sok zsurnalisztikai rabszolga-munka és sok
küzködő szegénységben eltöltött év után némi tisztes jómódba. Könyveit,
cikkeit akkori viszonyok szerint tisztességesen fizették, a kiadók
vetélkedtek érte, nem kellett szerkesztőségbe járnia, megengedhette
magának a kedve szerint való lakás, a szépen terített asztal, a mindig
tiszta fehérnemű, évenkint egy hónapi külföldi utazás szerény, de akkor
íróembernél ritka és ma megint elérhetetlenné vált luxusát. Ez volt
életének legnyugodtabb pár éve. Sokat dolgozott és nagy kedvvel,
szerette a saját írását, meg volt elégedve önmagával és az életben
elfoglalt helyével. Magányos életet élt, ezt a magányát kissé
hangsúlyozta, kellett neki a szókimondás függetlenségéhez. Ezért nem
akart tagja lenni irodalmi társaságoknak, még az ujságírók klubjába, sőt
nyugdíjintézetébe sem lépett be. Szerette a látogatókat, délután-hosszat
el tudott beszélgetni állva, a kályhához támaszkodva vagy törökösen
leülve a szobájában elszórt keleti párnák egyikére. (A török dolgokban
való jártasságára, mint a híres szofta-mozgalom egyik részese és a
szultánnak díszkardot vivő diákküldöttség egykori tagja – nagyon büszke
volt, kicsit megtanúlt törökül, szerette, ha hívei effendinek
szólították, igen jó feketekávét tudott törökmódra készíteni). A
beszélgetés azonban meglehetősen egyoldalú volt: ő beszélt, a másik nem
jutott szóhoz. Nagyon élvezte a saját beszédét, aminek különös oka is
volt: gyermekkorától fogva dadogó volt, de ezt a testi hibáját sikerült
leküzdenie. Csak mikor beszélni kezdett, dadogott még egy-két
pillanatig, aztán ömlött belőle folyékonyan a szó. Ezért nem szerette,
ha félbeszakították. Beszéd közben már csak egy-egy vállrándítás
emlékeztetett a legyűrt dadogásra. Szeretett arról beszélni, amiről épen
írni készült, – nem egy cikkét hallottam tőle előbb élőszóval, másnap
aztán csaknem szóról-szóra úgy olvastam az ujságban, ahogy nekem
elmondta. Kellemes, érdekes beszélgető volt, elmés és kedves, – órák
hosszat el tudtam hallgatni. Majd minden a nyilvánosság előtt szereplő
kortársról hallottam a véleményét, nagyon józan, talpraesett itéletei
voltak.
Később, már a kilencszázas években változás állott be nála. Megromlott
az egészsége. Szívbaja támadt, amelynek elharapózását nagyon
elősegítette az addig mértékletes ember egyre fokozódó
alkohol-fogyasztása (fölvitte, szegény, napi egy üveg konyakig).
Állandóan ingerült lelkiállapotba jutott, amely néha mértéktelen
kitörésekre ragadta környezetével és akárkivel szemben, aki épen a
közelében volt a rossz óra idején. Lassanként összeveszett mindenkivel,
többnyire egészen oktalanul. Fadrusz Jánost például nagyon szerette és
mint szobrászt valóban nagynak tartotta. Erzsébet királyné halála után
nagy agitációt kezdett a «Pesti Hirlap»-ban, hogy a királyné szobrával
pályázaton kívül Fadruszt kell megbízni. A művésznek, aki igen derék
ember is volt, ez az agitáció kellemetlenné kezdett válni, mert Tóth
Bélával való jóbarátsága köztudomású volt és művésztársai kezdték azzal
gyanusítani, hogy ő maga inszcenálja ezt az agitációt. Írt tehát egy
igen szép baráti hangú levelet Tóth Bélának, amelyben, tekintettel a
gyanusításokra, kérte, hagyja abba az agitációt. Tóth Béla mértéktelenül
megharagudott, úgy fogta fel a dolgot, mint merényletet az ő írói
szabadsága ellen. Magából kikelve beszélt róla s mikor próbáltam
csitítani, a felesége a háta mögül integetett ijedten, hogy hagyjam rá,
ne mondjak neki ellent, mert még nagyobb dühbe jön. Aztán leült, írt egy
haragos levelet Fadrusznak és a két jó barát sohasem találkozott többet.
Ingerültsége nemsokára már írásaiban is megmutatkozott. Epés, maró,
támadó lett, belekötött mindenkibe s ha a megtámadott fél védeni merte
magát vagy épen ha szelíden is, visszavágott, akkor fékevesztett
haraggal, néha bizony durván is nekirontott. Így lepocskondiázott nem
egy olyan tudóst vagy írót, akiket addig éveken át a legnagyobb
szeretettel magasztalt. Jóformán minden jó emberével meghasonlott s
akadtak, akik civakodó szenvedélyét kihasználták, a közelébe férkőztek
és beugratták többé-kevésbbé igaztalan és mindig túlszenvedélyes
támadásokba. Párbaja is volt egész sereg, kettő-három is ugyanazzal az
egy emberrel. Utolsó nagy harca Wilde Oszkár és Ady Endre ellen volt.
Wildet ő, aki nem értett angolul, csak azokból a nyeglén összeválogatott
aforizmákból ismerte, amelyeket a napilapok «Vegyes» rovatában
közölgettek műveiből – ezek alapján írtó harcot kezdett ellene. Ady
fiatalkori költészete nyilván mind merevebbé váló konzervatizmusát
lázította fel s a költő szenvedélyes gesztusai, nagy zajjal járó
föllépése is sértette polgárias diszkrécióérzékét. Ady keményen
megfelelt neki abban az ujságcikkében, amelyet _Uj Hellász_ című
könyvébe is fölvettek.
Aki ezeket a harcokat folytatta, ez már nem az a Tóth Béla, nem az a
nyájas, elmés, harmonikus hangulatú ember volt, akit a közönség annyira
megszeretett. Zord volt, epés, barátságtalan és kíméletlen, a stíljén is
mind erősebben érzett valami kellemetlen érdes hang. A közönség kezdett
elpártolni tőle. Produkáló képessége is megcsappant, különösen felesége
halála óta, akit egy gyermek szenvedélyességével siratott. Hirtelen
megrokkant, egészsége napról-napra hanyatlott, anyagi gondok kezdték
látogatni. Egy lobbanás még: váratlan házassági terv egy hölggyel, aki
betegségében jó szívvel ápolta, – aztán egy délután, amint elsötétített
fürdőszobájában fotografiái előhívásával pepecselt, beteg szíve
felmondta örökre a szolgálatot.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez a cikk a «Vasárnapi Ujság»-ban jelent meg, az 1917-iki
Arany-centennárium alkalmából.]
TARTALOM.
A fiatalság költője 5
Arany János 15
Konzervatív kritika, fejlődő irodalom 24
Ady Endre 46
Ady Endre emléke 53
A halottak élén 66
Babits Mihály 72
Gárdonyi Géza 81
Rákosi Viktor 98
Beöthy Zsolt 105
Heinrich Gusztáv 111
Kazár Emil 116
Emlékezés Tóth Bélára 122
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
58 |Besszélgetés közben |Beszélgetés közben
63 |szőke assszony |szőke asszony
101 |ami ak kor |ami akkor]