hánykolódtál. Nékem is sok minden megfeküdte a gyomromat, le kellett
jönnöm hozzád… Látod… még egyet el akarok néked mondani… Ne ítéld el
őket. Hidd el, szánalomra méltók, mert vergődnek, mert nem birnak
önmagukkal. Körülményeik és szokásaik, minden ellenük van. Elhagyatott,
szerencsétlen emberek, kik egyedül vannak egymás társaságában, kik
gyengék arra, hogy egymással s önmagukkal meg tudjanak küzdeni. Olyanok,
mint a fészekből kiesett tollatlan madárfiókák, nevetségesek, de azért
szánalomra méltók… és éhen halnának, a más segítsége nélkül… Ez az
öreg?… Hisz ez nem élt! Mert hisz azt csak nem lehet életnek mondani,
hogy harmincz év óta csak a mások életét keseríti? Nem mondott ennek
egész világéletében senki, de csak egy jó szót sem. Senki se közeledett
hozzá szeretettel, az életben csak a csalást látta, mert ő maga sem
birta magát annak adni, a mi… Aztán ezek a szegény, szegény lányok se
tudják, mi az élet. Lemondás a jelszavuk. És kicsinyessé nem a
szenvedés, hanem látszólagos mulatságaik tették őket. A lelke mélyén
mindegyik csak olyan martir, mint a kalendárium akármelyik szentje… Légy
kíméletes velük. Te is csak oly heves vagy, mint atyád volt s tudom,
_akarsz_ valamit tenni, erőd meg néked sincs hozzá. Vigyázz, hogy a
túlsó végletbe ne essél és gyengeségből durva ne légy velök; velenczei
üvegből vannak ezek mind és öregek, tiszteld őszhajszálaikat…
Ezzel kisuhant az ajtón.
Gábor kiugrott ágyából, utána akart szaladni. A folyóson sötétség,
csend. Szobája üres. Tán kiment a kertbe? Beszélni, mindenáron beszélni
akart véle. De hol, hogyan? Nem tudta a járást.
Visszasietett és sebesen felöltözött s egy kézi gyertyatartóval kiment a
folyosóra.
Minden csendes volt, az óriási gót ívek alatt semmi nesz. Lement a
lépcsőn… kívülről fény sugárzott ki erre felé. Arra tartott. A kis hátsó
ajtó még nyitva, arra mehetett ki, mint a többiek. A gyertyát eloltotta
s óvatosan, halkan kilépett a szabadba. A csillagok elhalványultak, a
természet azért még csendesen aludt. Semmi zaj, semmi nesz, úgy érezte,
a hideg átszaladt a hátán. Maga se tudta miért, de reszketni kezdett.
Úgy érezte, a hideg verejték verte ki egész testét.
A csend hatott úgy reá vagy más, maga se tudta. Úgy érezte, ha siketítő
lárma, harczi zaj, fékvesztett égi háborúval állana szemközt – nem
félne. De a csend megdermesztette minden tagját. Mi lesz vele? Látta az
igazság minden oldalát… és úgy tudta, tennie _kell_.
Elfacsorodott a szíve. Úgy érezte, hogy ő is, testvére is, ki vannak
szolgáltatva egy erősebb, egy kegyetlenebb törvénynek, a mely söpör,
söpör maga előtt mindent, a mely ellen hiába minden küzdelem, mert erős,
mint a természet maga s épp oly vak és olyan kegyetlen is, mint ő.
Hát ez az eredménye annyi év tanulmányának? Annyi könyvből szívott nagy
bölcseségnek, annyi útnak, annyi hideg, elhagyatott órának a rezultátuma
csak ez: hogy tudja, milyen veszedelmes járatlan útra jutottak és hogy
milyen meredek a lejtő, a melyről hanyatt-homlok rohannak lefelé mind…
mind!
30.
Reggel a két testvér hallgatva öltözködött. Lőrincz törte meg előbb a
hosszas csendet:
– Hová megyünk ma? – kérdezte, hogy éppen valamit kérdjen.
– A hová akarod, de tán ne menjünk a Kázmér bácsihoz. Jobb, ha elébb a
Tomiékhoz megyünk át.
– Igazad van, sértené őket, ha egyenesen Niki bácsitól jönnénk hozzájuk.
Már így is rossz néven fogják venni, hogy elébb az öregnél voltunk.
– De hát végre is, az egyikhez csak elébb kellett mennünk! Egyszerre nem
mehetünk valamennyihez!
– Igazad van, az «öregebb»-nek mindig igaza van.
– Lonczi, látod, no nézz rám, te valamiért neheztelsz.
– Én? Eszem ágában sincs. Miért neheztelnék _én te_ reád. Semmi okom
sincs rá, bolond fiú.
– Igazán nem?
– Szavamra! – s a két fiú összenézett.
– Édes öreg fiam, látod, okosodj meg… tudhatod, hogy én _mindig_, érted,
mindig csak a javadat akarom.
– Tudom, bízom benned… hidd el – s most egyszerre hangja meleg lett,
közvetlenül beszélt, érzett rajta, hogy szavai egyenesen a szíve
mélyéből jönnek. – Igyekezni fogok megérteni tanácsaidat. Tudom, te
többet tapasztaltál, mint én és javamat akarod. Megfogadom a szót, a mit
mondasz. Bízzál bennem.
És egyszerre mindkettő elázott. Nagy gyengédséggel néztek egymásra, de
szólni egyik se bírt.
Most, midőn minden érzéssé mosódott szét a Gábor lelkében, egyúttal
tudatára ébredt annak is, hogy tulajdonképpen tanácsolni se mer neki
semmit. Mert nem tudja, mi a helyes, nem tudja, melyik útra kell, hogy
térjen. Mi lesz vele… mi velök?
31.
A reggelinél a társaság megint együtt volt. Ott reggeliztek mind
nyugodt, változatlan arczczal, mintha csak semmi, de semmi se történt
volna az éjszaka folyamán. Ott trónolt az asztalfőn az öreg Niki kék
selyem sapkájában, extra csokoládéját fogyasztván el. Az asztal végén a
leányok és Adelgunda, megannyian békésen, reggeli főkötőkben. A
megszokott éjszaka után elkövetkező megszokott reggelre ébredtek.
Csak Poldi hiányzott. A két fiúnak tüstént feltűnt.
– És Poldi, Niki bácsi hol van? – kérdezte Gábor, miután nagybátyjának
köszönt.
– He… he… Poldi? Árkon-bokron túl ván az már fiám. Eltűnt, áhogy szoktá.
Várátlánul jő, várátlánul megy. Nála megszoktuk, bolondtól nem lehet
felvenni. _De csákis ő tőle_ egyedől tőrjök el áz ilyen fájtá
meglepetéseket. Nem szeretem, há nyugálmámbá háborgátnák. Elvárom, hogy
áz, á ki meg ákár látogátni, megtodákoljá, otthon vágyok-e vágy nem.
Különben ázt hiszem, nem ákár látni… (Niki körülbelűl harmincz éve nem
hált kívül kastélyán) – De ez á Poldi, hát ez ilyen bolond. Mit
csinálják vele? Örölhetek még, há eljő. Áz ilyen fráter, ki bolond is,
meg piktor is, sok bájt okoz!
– Furcsa fiú… Mondta fél álomban Lőrincz.
– Furcsa? Bolond ánnák á neve fiám, bolond. Heteket kodorog el áz
erdőben. Ott álszik á sájtosoknál, dolgozik velük, fát vág. Ván egy
párászt csáládja áz álföldön, kikkel tudom is én, hol ismerkedett meg s
kikhez lejár inkognitóbán. Ezek ázt hiszik, válámi vándorlólegény.
Heteket tölt el velök, dolgozik mint egy párászt, ő – egy Czobor Lipót
onokájá. Felfordol á világ fiók. Meglátjátok. Én már nem írem meg, hálá
áz Úrnak, de tí benne lesztek a felfordolásbán. Mindenki más ákárjá
lenni, mint á mi. Ez a fió a zsíros párásztok íletét irígyli, vágyik á
közönségesre a bolond. Á Tomi öcsénk, no ennek Bícs ártottá meg. Á
bécsire játsza mágát, úgy öltözik, mint egy fiákkeres, úgy, olyán
nyáfogvá beszéli magyaról, mint válámi éhenkórász bícsi stucczer. A
felesíge, á háldoklóvá játszá mágát s azért minden pressburger-bálon ott
ván. Á húgá á Lolly, no ez meg egy szákásztott lovász, csák hogy nem
káromkodik. Jemine, jemine, felfordól á világ gyerekek, meglátjátok,
felfordól…
Még dörmögött egy darabig, aztán nyugodalmasan, büszkén körültekintett.
– No nálám, minden more patrio megy, hálá Istennek.
És a szűzek is, Adelgunda is édesen mosolyogtak reá. A két fiú meg nem
mert összenézni, csak hallgatott.
Tízkor Lőrincz kocsija elő állott. Niki karját a két fiúéba fűzve,
lekísérte őket a kocsiig.
– Hm, csinos fogát. Nígy ló, mind sárgá. Persze, telivérek. Todom,
egypár ezer forintokbán ván az equipage. De hát egy Niffor, áz teheti.
Te Gábor, _te csák_ Márfay vágy. Te vigyázz, hogy Lóri öcséd el ne
forgássá á fejedet. Te níked dolgoznod kell, ámázok töndökölni
szölettek. A mi fényönk á multbán ván… he… he… he. Hát hová mentek
innen?
– Azt hiszem, a Tomihoz.
– He… he… he. Hát még nem todjátok bizonyosán. No bizony, tőlem ugyan
mehettek át is, de hat azírt kár volt á nígyest befogátni. Gyálog is
átmehettek volná.
– De édes bátyám, igazán a Tomihoz megyünk – szólalt fel Gábor.
– Te már bizonyosán todod. Lőrincz csák «hitte». No mindegy. Ödvözöld
őket. Mondd meg á Tominák, láttám a multkor, ázt hittem, egy pesti
fiákkerost hozátott le… úgy néz ki, ippen áz equipage-a. A Miczinek sok
szépet, vigyázzon esténkint, mert a czógbán meghölhet. Lollynák meg ázt
özenem, jőjjön át nemsokárá. Várom. Májd eltártlizunk vele egy délutánt…
most meg szervusz fráterek. Isten velőnk!
A két fiú kezet adott. A szűzek mindegyike üzent valamit a Stázi
néninek, Adelgunda meg az öreg Péter lejöttek bókolni. Lőrincz egyet
pattantott négyes ostorával, a vadász és kocsis hátul nagy parádéval
kifeszítették a mellöket és a fényes fogat, nagy robajjal kirobogott a
kastély udvaráról.
32.
A Kázmér franczia stylben épült kastélyát jobbról hagyva, az ujvári
feudális kastély tornyai tüntek fel egy fordulónál. Régi rabló lovagvár
volt, a hajdani Nifforok rabláson gazdagodtak meg. Egyik ősük még
magával Mátyás királylyal is összetűzött. Kuruczfajta volt ez a multban.
Az időkkel aztán az emberek is lecsendesedtek.
A nagy kapun behajtva, portás szaladt eléjük és meghúzta a kapu előtti
nagy harangot. A lakájok egész hada rohant eléjök. Itt azonban már az
inasok modernizálva voltak. Egyiknek oly símára borotvált volt az ajka,
mint a másiké. Udvariasan, mélyen bókolva álltak a kocsi előtt. És
daczára, hogy még elég korán volt, mind fényes, fekete-sárga színű
libériákban (a grófné kedvencz, bár nem családi szineibe) öltözve.
A széles lépcső alján ősz pofaszakállas, igen előkelő megjelenésű
komornyik állott, mély bókokkal fogadva őket.
– Der Hochgeborene Graf ist eben aufgestanden. Hochdasselbe nimmt sein
Bad.
A fiúk bólintva fejükkel, lassan felmentek a széles lépcsőn, a melynek
falát a Niffor-ősök képeinek armádiája lepte el.
– Ez az utolsó divat – súgta Lőrincz Gábornak angolul – az ősök a
lépcsőházakba és az előtermekbe kerülnek, nehogy az emberről azt
mondhassa valaki, hogy tart reájuk valamit, de azért jó, ha minél több
van… ha nincs elég, (nékünk tényleg volna, csak festve nem volt) veszünk
hozzájuk egy tuczatot valami ódondásznál, mint a hogy a Tomi tette. Egy
harmada e parókás urak és hölgyeknek a Tandlmarktból került ide, no de
mindegy. Most már megvan mindegyiknek a legenda köre s ez a fődolog!
A lépcsőházon fellépdelve a nagy terembe jutottak, a melyet a mostani
grófné izlése tökéletesen modernizált. Volt ott csecsebecse egy raktárra
való. Bársony kis ellenzők, bronzocskák (patkók, lovak és más sport
emblêm-ek), picziny, izléstelen porczellán- és majolika figurácskák,
óriási virágvázák, tele makart bokrétákkal, itt-ott egy félholdat
ábrázoló tükör, aranyozott katangkórók közé szorítva. Az asztalokon
bronz- és szövet-rámákban a fényképek legiója, a kanapékon, szofákon
keleti szövetek, a falakon meg a jó Isten tudja mi minden…
– Ah, a czivilizáczió. Hát fogott? – mondta halkan Gábor, gúnyosan
mosolyogva.
– Bitte sehr euere Gnaden, der Hochgeborene Herr erwartet Sie – szólt a
komornyik, s újra mélyen meghajtotta magát.
A fiúk követték a lakájt. Vagy tizenöt tarka «modern izlésű» termen
keresztül haladva, a Tomi öltöző szobájába jutottak. Ott állott előttük
Niffor Tamás gróf, ő felsége a király aranykulcsos vitéze, több
lovagrend birtokosa, stb. stb… anya szűlt meztelenen. Sovány, száraz,
hat láb magas testét két oldalról két inas dörgölte. Feje törülközőbe
volt szorítva, bajusza két oldalt felkötve, – igazán alig nézett ki
embernek, legföljebb csak egy ember árnyékának.
– Grüsst Euch, wie geht’s, – kérdte németül, s hosszú, keskeny, nedves
kezét odanyújtotta a fiúknak.
– Jól volnánk hála Istennek, – felelt Gábor magyarúl.
– Én pár nap előtt jöttem haza véglegesen. Most már csak akkor utazom,
ha kedvem tartja.
– No ez okos. Úgy gyerekek. Beg your pardon like Adan… pudl naket, de az
orvos hideg ledörzsölést rendelt, el kell viselnetek pár pillanatig ezt
a szegényes látványt, tudod, a Metzger-féle kúrával jár ez is. Karl, die
Cigarren, – kiáltott komornyikjának, ki hajlongva átnyújtotta a
szivarskatulyát a fiúknak.
– És családod, hogy van? – kérdte Lőrincz.
– Óh a Miczi gyenge. Nemsokára megint Franzensbadba kell mennie. A
trónörökösné is hívja, meg a Tini és Elize is ott lesznek… No meg a kúra
is szükséges neki. A babyk egészségesek, most kezdenek angolúl tanulni,
olyan furcsák, a «ch»-t még nem mondják ki jól, mindig «esz»-t mondanak.
Most itt van a Lolly sógorném is, ein Fesches Mädl. Ebben a lányban van
vér, ennek majd nem kell Franzensbad! – és éles hangon nevetett, de úgy,
hogy homorú melle csak úgy zihált belé.
– Na, jobban ezen az oldalon – dirigálta inasait – még nem tudnak
maszirozni, pedig emez magától Metzgertől tanult. Az aztán a doktor és
milyen kellemes társaságot tud maga köré gyűjteni, mióta császárnénk ott
járt, azóta fashionable Metzgernél születni újjá. Én is minden nyáron
eljárok hozzá. Szegény Miczimet meg határozottan halottaiból támasztotta
fel… Minékünk mindnyájunknak nem ártana koronkint egy ilyen kúra. – És
ismét nevetett. – Volt a kaczagásában valami vén asszonyos csak úgy,
mint a Miklós bácsi nevetésében. Arcza eltorzúlt, alig látszott a sok
ráncztól, halvány, mélyen beesett zöldes szemei még jobban eltüntek a
ránczok alatt. Látszott rajta, hogy régen jött a világra s azóta folyton
vénűl.
– Most itt van nálam a Stázi tante is. Tudod, nem fért meg a Crescence
nénivel, nem jöttek sehogyse ki. No, de csoda-e? Amaz férfias, katonás
öreg asszony, emez meg csupa nyafogás. Mintha csak porczellánból volna;
– mondta és homorú mellét kifeszítette. – Sok bajunk van vele. A tulsó
toronyban lakik, a két komornájával – három szobában. Képzeljétek, egy
idő óta az a rögeszméje, hogy nem jár le ebédelni. Azt mondja, nem birja
ki nálunk a lármát. Hát a Crescence vendégeinek zsibvásárját hogy bírta
ki harmincz esztendeig, épp csak azóta, mióta az öreg Feldzeugsmeister
meghalt. Én különben nem bánom, ha nem is jár le… unalmas nagyon. Mindig
ugyanazt a néhány dolgot hajtja: a prágai bálokról, a Ferdinánd császár
udvaráról regél. Végre is magamhoz kellett vennem, bár a Miczi
sírógörcsöt kapott három napra. Nem akarta, de egy világért sem. Azt
mondta, nem bírják ki az idegei… Kibirták. Elvégre is, csak nem lökhetem
ki az utczára őt, egy Sonderburg herczegnét, ki még hozzá Niffor-leány.
No, de elég az öregről. Hát te Gábris hogy vagy, mióta visszajöttél?…
Mit csináltál Londonban, Párisban? Irígylésreméltó fiú, mióta csak
kibújt a tojásból, mindig utazik. Jártál sokszor az operabálokba… és a
Bullier meg van még? Hallottad Thérésát? Na, ez már öreg lett. Most
persze, Felicia Mallett járja. Ezt a couplet-ét ismered? – erre egy
régi, ősrégi couplet-t kezdett fütyülni, a melyet már húsz esztendeje,
hogy fújnak a boulevardokon.
– Az operába sokat jártam. Mentem mindenhová, az élet mindennél jobban
érdekel.
Aztán észrevéve magát, hogy magas húrokat penget, hirtelen elhallgatott.
– Gábor sokat látott – segítette ki bátyját Lőrincz – irígylem érte.
– Irígyled? Ezt ugyan jól adod. Hisz csak rajtad áll, hogy utazzál.
Nyitva előtted a világ – mondta éles hangon vihogva hozzá.
Ezalatt a két inas lassan felöltöztette. Az egyik a harisnyát húzta a
lábára, a másik a czipőjét gombolta. Majd a komornyik sütő-vassal lépett
melléje és bajuszát kezdte kondorítani. Erre aztán elhallgatott.
Gábornak úgy tünt fel, mintha beszéde alatt valaki tűhegygyel az asztalt
kopogtatta volna, olyan üres vékonyka volt mindaz, amit mondott.
A csendet Lőrincz szakította meg, a Tomi versenylovairól kérdezősködött.
Erre ismét megeredt a nyelve és beszélt sokat, hosszan, bár még erről se
valami nagy szakértelemmel.
Ezalatt tökéletesen felöltözött. Ott állott most a két fiú előtt, mint
egy hat láb magas ruhával teleaggatott Kleiderstock, koczkáktól ellepett
hórihorgas termetéhez pompásan illettek a kifésült ritka savószín
favoritjai és kenderszínű, hosszú bajusza. Fején angol vadász-kalap
volt, magas lovaglócsizma a lábain. An accomplished gentleman!
– Lemegyünk Miczihez?
– Még nincs készen. Ilyenkor teázik csak, s reggel – köztünk legyen
mondva – infámis rossz kedve van. Jobb később bemenni hozzá…
– És Lolly grófnő?
– A sógornőm? Már azóta bizonynyal két lovat lovagolt agyon. Azt nehezen
találjuk meg villásreggeliig.
– Akkor tán Stázi nénihez mehetnénk?
– Már oda csak menjetek egyedül fiaim. Én mindig fekete kávé után
(ilyenkor van a legjobb kedvem) szoktam felmenni hozzá. Egyszer naponta
elég a jóból.
– Így hát határozz te…
– Mi jut eszetekbe fiaim? A mit parancsoltok s a hová parancsoltok. Your
obedient servant. Menjünk be tán a Hanzihoz, a sógorom is itt van…
Klienigstein Hanzi gróf dzsidás főhadnagy, a harmadik szobában lakott.
Már a folyosóra kihallatszott a hangja, valami bécsi kuplé-t dalolt.
– Ah grüsst Euch! Na wie geht’s? – s aztán hirtelen infámis kiejtéssel
átcsapott a magyar nyelvre:
– No, mióta vagytok itt? Lesz mulatság! Lollynak két tánczosa. Már
megunta velem a dreischrittezést – kiáltott, felugorva fekvő
helyzetéből.
– Jere velünk Hanzi, bejárjuk az istállót.
– I’ geh nicht. Tank schén. Ma már lenn voltam. Veszekedtem a
lovászokkal. Korán keltem fel, Lollyt kísértem el lóháton. Ez a kurucz
lány még mindig kifáraszt. Járjatok mindent körül, addig majd én
kiszívok egy csibukot s majd lenn Miczinél találkozunk.
Ezzel végig hempergett a kereveten, felkapott maga mellől egy bécsi
élczlapot, lábait égnek emelve, az előbbi bécsi marsot fütyülte tovább.
Tomi és a fiúk elébb a kastélyt járták be.
– Gábornak meg kell mutatnom az ujításokat. Már vagy három éve, hogy nem
járt itt.
– Nem, még kettő sincs egészen.
– Nos látod, ez most a nagy salon. Azelőtt is az volt, de azt a sok
ostoba stukkot, régies díszt, leszedettem a falakról. Unalmasak voltak.
Az ősöket meg a lépcsőházba dugtam, ezt a divatot a Pauline herczegné
(hiába csak neki van legjobb izlése Bécsben) hozta be. Les ancêtres à
tout le monde, même au mendiant qui passe, így beszélt, a maga
utólérhetetlen párisi accentusával. És kiakasztotta azokat, a kiknek
köszönheti, hogy az udvarhoz járhat, az előcsarnokok és a lépcsőházakba.
Pas mal ça. No aztán ezt a salont a Miczi rendezte be. Csupa joujou.
Csinos, hasonlít rá. Szép csecse-becse, csak egy kicsit fárasztó, ez itt
mellette meg a boudoirja. Ezt a bécsi Fix és Pertois rendezte be… Ez meg
a dohányzóm. Tetszik? Csupa keleti szövet, a sportképeket meg Londonból
hozattam. Ez mellette az agancs-szoba. Látod, merész vagyok és öntelt,
nem szégyenlem kiállítani a – szarvaimat. Ezt nem mindegyik férj merné
megtenni… Ez a szoba a Miczikém büszkesége. Ça prouve sa vertu
épatante!…
A két fiú csak nézett s hallgatott. Végre az agancs-szobában Lőrincz
szólalt meg. Egy párt megdicsért, egy párt megbámult.
– Innen egy kis külön lépcső az istállókba vezet… jertek, menjünk le.
A porczellánnal kirakott falú istállókat bejárták, mindegyik lónak
pedigree-jét, tulajdonait, árát elmondotta Tomi, végre az istálló
végében egy kis dohányzónak berendezett fülkébe tértek. Itt hevert egy
török kereveten, igen rövid lovagló-ruhában, férfias szalma-kalappal
fején, nyitott kabátkában, férfi nyakkendővel – a Tomi sógornője:
Klienigstein Lolly grófnő.
Meglátva a vendégeket, nyugodtan fölkelt, odajött hozzájok, elébb
Lőrincznek, majd Gábornak katonás mozdulattal kezet nyújtott, Tominak
meg odatartotta a homlokát, a melyet az bágyadt csókkal illetett.
Közép magasságu leány volt, ki azonban magasnak látszott így, ebben a
férfias testhez álló lovagló-ruhában. Sötét, vörös-barna haja finom,
selymes fürtökben övezte fejét. Homloka elefántcsont fehér volt, csak
úgy, mint arcza és kezei. Sötét-barna szemöldei, pillái beárnyalták
kékeszöld szemeit. Finom keskeny orra egy pillanatra megrezdült, sápadt
ajkai is megrezegtek. Egyik kezével a haját símogatta, a jobbjában levő
lovagostorral pedig amazonját ütögette. Egy pillanatig szembe nézett
Gáborral, de egyenesen beletekintve a szeme fehérébe. Majd ismét
leereszkedett a kerevetre.
– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam a Sámsont. Szörnyű kemény szája
van. Ma is megugrott volna vélem, ha neki nem irányítom egy
szántóföldnek, a melynek göröngyei aztán kifárasztották… úgy tíz
percznyi száguldás után lassú ügetésbe csapott át s végre – tette hozzá
felvillanó szemekkel – beadta a derekát. Hát maguk mikor jöttek? –
kérdte most már egykedvű arczczal.
– Tán egy órája, éppen csak a Tominál voltunk fenn, meg az ujításokat
néztük meg.
– Igen, még a Sattel-Kammert mutatom meg nékik, meg az uj lovardát.
– Az egyik tán itt maradhatna velem. Tán maga Gábor, Lőrinczczel eleget
élveztem már a télen… nevetett föl hangosan.
[Illustration: – Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.]
Tomi és Lőrincz – (az utóbbi kissé sértődve) folytatták útjokat, Gábor
meg leült melléje. Pár pillanatig, a míg amazoknak a léptei
elhangzottak, hallgatott mind a kettő, majd Lolly szólalt meg:
– Rég nem láttam.
– Innen-onnan két esztendeje.
– Hosszú idő. Emlékezik miről beszéltünk utolsó este a Kázmér
installátióján?
– Emlékszem.
– Tudja-e, hogy _akkor_ nékem sok mindent beszélt és pedig olyan nyelven
– hogy akkor _azt_ még nem érthettem. Ma már felnyíltak a szemeim…
– A szerelemről beszéltem.
– De nem a maga szerelméről; mondja, ismer ma már?
– Nem tudom, mennyit változott.
– Miért nem mondja, hogy nem tudja mennyivel lettem jobb, mint voltam…
Rosszabb lettem. Erőszakosabb vagyok mint voltam, tele vagyok
szeszélylyel. Ha férfinak születek, tán lesz belőlem valami… Asszonynak
születni!… azt hiszi, mint fiatal leány, élek? Élet ez? Ezek nem értenek
s én erőtlen vagyok.
– Nem értik? Hát értesse meg magát.
– Kivel?
– Azzal, a kit majd megszeret.
– Én szeretni? Ugyan kit? – kérdte büszkén kihúzva a derekát. – Én… én?
Azt hiszi, én szeretni tudnék? Hideg vagyok mint a jég… nézzen a
szemembe, úgy nézek én ki, mintha szeretni tudnék? – És szembe nézett
Gáborral. És Gábor úgy látta, mélységes szerelem beszél a szemeiből s a
mellett mégis úgy érezte, hogy az a lány, midőn hazugnak akarta volna
föltüntetni magát, igazat mondott. Hidegnek hazudta magát s valóban az
volt.
– Nem ismeri önmagát.
– Azt hiszi? – felelt gúnyosan a lány s ajkának egyik szélét megvetően
lehúzta. – Lássa Gábor, maga érdekel, magának szívesen elmondanék
egyet-mást… beszélnénk arról, a mit én magamról és az életről hiszek…
Ezek? Untatnak. Adjon egy czigarette-t. Köszönöm. Egyszer majd este
beszélünk mindenről. Jőjjön, menjünk most utánok, kiváncsi vagyok, a
sógor mi mindent hadart már azóta össze Lőrincznek… Azt úgy se fogja
megbocsájtani, hogy magát egy pár perczre lefoglaltam.
Az uj lovardában találták meg őket, Tomi a porond közepén ágált, Lőrincz
meg áhitatos arczczal hallgatta.
– No látjátok fiúk, ez az új lovarda… Az a páholy ott szemben, a
nézőknek van fentartva. Ha van kedvetek, rendezhetünk egyszer
Carousselt, Lolly pompásan lovagolja a magas iskolát, Hanzi kitünő
akrobata és reifspringer, Lőrincz ugrató iskola, én bohócz…
– Igen, te bohócz lész, – mondta Lolly nevetve – érdekes épületes
látvány lesz és Miczi nem lép fel szintén?
– Ugyan ne csúfolódj. Hisz te legjobban tudhatod, hogy az ilyen
carousselek most mennyire divatban vannak. Nézd a Molier-félét Párisban,
az egész társaság részt vesz előadásain, hisz tudod, hogy Teréze
herczegné is rendezett egyet tavaly Pardubitzban és te nevetsz? Hiszen
tudom, hogy te is lovagoltál egyszer a bécsi carousselen.
– Édesem, én nem a czirkuszodon, hanem rajtad nevetek.
– Ah, dear lady, ez már más… Ezt megbocsájtom… De tán menjünk, a Miczi
bizonynyal vár reánk. Menjünk, azóta tán már fel is öltözött.
– Igaz a, menjünk. Én hamarosan átöltözöm, aztán feljövök a salonba.
Ezzel Lolly katonásan megcsóválva feje felett az ostort, üdvözölte a
társaságot és kisietett a lovarda hátulsó ajtaján.
Tomi, meg a fiúk, a kastély felé tartottak.
A nagy terraszon óriási kasmir-kendőkbe burkolva Miczi grófné tünt fel,
ki meglátva őket, integetett nekik valamit. Mit? nem értették meg.
Felérve a terraszra, idegesen fogadta őket.
– Quelle maladresse, hiszen kiáltottam reátok! Miért nem álltatok meg.
Most megint egy lapomat elrontottam! – nyafogta, egy kis fényképezőgépet
szorongatva a kezében.
– Felvételt akartam rólatok csinálni. Most egy platnival kevesebbem van!
– Bocsáss meg édes Miczim, de nem értettük meg jeleidet, – esengett
Lőrincz, kezet csókolva unokanővérének.
– Miczikém látod, délután csoportba állunk, úgy majd levehetsz.
– Már megint bosszantasz? Nem tudod még, hogy ki nem állhatom a
csoportképeket. Hisz az nem művészet! Csak a mi váratlan, az érdekel.
Milyen szép képet lehetett volna rólatok csinálnom, kitünőek voltatok
mozdulatban… C’est á pleurer. Quelle scie!
Ezzel fehér sálját összébb húzva a mellén, fáradt hangon, nyávogva a
férjébe kapaszkodott.
– Ah, olyan fáradt vagyok, ha tudnátok, milyen rosszul érzem magamat!
Nem birom már soká, érzem… Az idegeim napról napra gyengébbek lesznek,
most már a coffea sem használ. Pedig most egy német tanárral vagyok
levelezésben, az gyógyít. Nem hiszem, hogy egészen ki tudna gyógyítani…
szegény gyermekeim árvaságra fognak jutni. Susogta s egész testével, a
mely oly picziny, oly parányi volt – a férjére dőlt.