A szenvedélyben két mozzanatot különböztettünk meg: az eszmeit és az
érzékit. Ennélfogva fejletlensége is állhat úgy az egyik, mint a másik
elem hátramaradásában. A thümosz, melynek különböző jelenségeit
elsoroltuk, az eszmei mozzanatot mutatta alárendeltnek: a szenvedély
merőben érzékinek, a lélek által át nem nemesítettnek a természeti vak
erőkhöz közelállónak látszik. De a szenvedély kétségkívül szintén
fejletlen lesz akkor is, ha az eszmei mozzanat felsősége, uralkodása
mellett az érzéki tűnik föl elenyészőnek. Az eszmei fölemelkedés megvan:
de az áldozatkész elszánásnak, a magasztos lelkesűlésnek, a végetlen
érzetének nem ad nyomatékot az érzéki erő, mely jogait megvédhetné és
hatását biztosíthatná. Oly fény, melynek nincsen melege. Tettekben nem
tör ki, hatalmasabb küzdelemre nem szánja el magát, sőt úgy van
meggyőződve, hogy ebben valóját tagadná meg. Az erő, mely benne
nyilatkozik, inkább a világtól való tartózkodásra, saját magában az
emberinek legyőzésére, mintsem kifelé érvényesítésére irányúl. Az
érzékit magában nem szelleme szövetségesének és segítőjének, hanem
ellenségének tekinti. Az egyéni lét előtte: egy disharmonia
megtestesűlése; a külső világ előtt meghajlik, rabjává lesz a
viszonyoknak, csakhogy a maga ellen vívott küzdelmet diadallal
végezhesse. Bár hódol a legfensőbbnek, hódolata nem munkás, nem arra
törekszik, hogy azt a világban győzelemre segítse, hanem hogy, magát
bensejében neki szentelvén, a világtól minél teljesebb mértékben
elszakadhasson. Kötelességét a lehető legszűkebb körre szorítja s
megfeledkezik arról, hogy valamely összeségnek tagja s mint ilyennek is
lenne tennivalója. Helyzete, állása, viszonyai kötelességeket szabnak
rá, melyeket nem levén képes öszhangba hozni lelkének eszmei
tartalmával, nem is teljesít. Ehhez a szenvedély érzéki eleme is
szükséges lenne, törekvés a kifelé hatásra. Így aztán csalódásban él és
vesz.
Csalódása kétféle lehet. Vagy az, hogy emberi feladatát teljesítettnek
hiszi benső életében, feláldozásával, lénye érzéki felének legyőzése
által, kötelességének betöltésével, melyet a maga elvontságában fog föl;
vagy pedig az, hogy teljesítésében sérelmet lát eszmeileg felfogott
kötelessége irányában. Példák: amarra Imre királyfi, ki a veszprémi
Szent-György-kápolnában testi és lelki szüzességet fogad s a szent
gyakorlatokban elhervad; emerre Géza király, ki kelletlen koronája miatt
vezekel s végre is megtörik súlya alatt. Az ilyen alakok küzdelme saját
eszmei álláspontjuk féltékeny megőrzésére terjed s midőn ezzel az
egyetemest szolgálni hiszik, mely az egyéntől, léte különböző oldalainak
megfelelőleg, kötelességei egyetemes felfogását és tevékeny
érvényesítését kivánja, voltakép elszakadnak tőle. Ebben rejlik a
különbség köztök s az egyetemesnek hódoló hősök között, kik a
szenvedélynek eszmei és érzéki teljességével képviselik érdekét s a
betöltött kötelesség tudatával élnek és halnak. Géza és László királyok
között megvan a testvéri rokon vonás; de mégis mennyire elütnek
egymástól! Mindkettejök szívében ugyanaz az isteni félelem; de ennek
teljességében amaz földre csüggeszti bánatos fejét, mig ez bátran tekint
az ég felé s szembe száll ellenségeivel. Ép ily világos a különbség a
hős közt, kinek szenvedélye érzéki irányban fejletlen, és a föltétlenül
gyönge, a kiválóság híján levő közt. Amaz is gyöngének látszik; de
gyöngesége nem föltétlen. Az ellenséges viszonyok, melyekkel nem akar és
nem tud megvívni, gyöngének mutatják, holott nem egészen az. Csakhogy
lelki ereje befelé irányúl, önmagának teljes legyőzésére, a világi
érdekektől való elszakítására. A földi természetnek e szorongatása, az
élet kötelékeinek eltépésében mily keserű küzdelembe kerűlhet. E
küzdelem hangulata uralkodik az ilyen jelenségeken: nem a győztes és
győzhetetlen eszme lelkesedése, hanem a félreértett hivatás, a
félreismert kötelesség szorongása és fájdalmas páthosza.
VI. Henriknél nem lehet gyarlóbb uralkodót képzelnünk: valóságos
báb-király. Greene Róbert, ki a Shakspereének alapul szolgáló drámát
írta a fehér és piros rózsa harczáról, egészen a jelentéktelenség
hátterében hagyta. Innen emelte ki Shakspere, hogy gyarlóságáról oly
művészi képet adjon, melynek hiába keressük párját. Midőn
gyámoltalanságát a rémtettekkel forrongó kor viszonyai közt oly éles
világításba helyezte, egyszersmind kiválósággá emelte. A mi e bősz,
fékevesztett szenvedélyek között ily tehetetlen: az, alapjában, mély
kegyesség, az isteninek buzgó, megható keresése. Az ádáz külső és belső
harczok idején a kegyes király romlásává lesz Angliának. Mert mi más
burjánoztatja a gyomot, mint az enyhe lég; mi teszi a rablókat
vakmerőkké, mint a túlságos szelidség? A franczia háború csapásai, az
orleansi szűz diadalai után a király keserv és felindulás nélkül köti
meg a szégyenteljes békét. Ő megelégszik bármivel, mi istent dicsőíti.
Sem országa, sem szerettei érdekét megótalmazni nem képes. Glosterre
súlyos vádakat emelnek előtte a nagyok és felesége; de ő oly ártatlannak
tartja, mint a kisded bárányt s a szelíd galambot. Védi szívvel-szóval,
senkiről nem tehetve föl rosszat; de megvédelmezni nem tudja s elnézi
halálra hurczoltatását. Panaszában a tehénhez hasonlítja magát, mely
csak bőgve fut alá-fel s nézi, merre viszik gyönge borját. Az ellene
törő mozgalmaknak sohasem lesz igazán urává: de nem is akar. Nem
foghatja meg, miért pártolnának el tőle hívei:
Kérők elől be nem dugám fülem
S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással;
Részvételem volt sebeikre gyógyír
S telt nyomoruknak enyhe, lágy szivem;
Özön könyűik irgalmam letörlé,
Birtokaikra nem valék sovár,
Sem nagy adókkal nem sanyartam őket,
S bármit hibáztam, bosszum nem ragadt el,
Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?
Nem érti, hogy az enyhe, lágy szív csak enyhe, lágy időben van helyén. A
harczok zúgása közt a háború istentelenségéről elmélkedik s Cade
lázadásakor könyörülettől szorongatva jajdúl föl: mentse isten, hogy
annyi árva lélek szablya által veszszen el. A towtoni síkon, míg
ellenfele, Eduárd, trónjáért csatáz, félrevonúl s arról ábrándozik, hogy
mi boldog élet volna az: nem lenni több egy egyszerű juhásznál. Clifford
és a királyné elűzték a csatából, mert jobban megy, ha távol van: ő
képzeletben egy más világot sző magának. Az idilli kép, melyet a
pásztoréletről fest, megható, gyöngéd és fájdalmas. De szétrebbentik,
szörnyű ellentétül, a következő jelenetben az apagyilkos fiú s a
fiúgyilkos apa, a polgárháború iszonyának képei. Megveretve, imádságos
könyvével bújdosik s az erdőkerülőkkel, kik foglyul ejtik, inkább a
révpartra jutott hajósnak nyugalmával, mint a hajótöröttnek
kétségbeesésével beszélget. Szintén ezzel a nyugalommal engedte át
trónját, megfosztva gyermekeit örökségöktől, a Yorkoknak; ezzel törődik
bele végső bukásába;
Alattvaló még trónt nem vágya úgy,
Mint vágyok én: alattvaló legyek!
De ő királynak született, s királyul kellett volna helyt állnia.
Azonban épen gyarlósága a jellemző erőnek mily hatalmával van
időről-időre kiválósággá fordítva s ezzel az ok és okozat szoros
egységébe foglalva! Szívének teljes tartalma: a szinlés nélküli, mély,
feláldozó vallásosság, istennek félelme, az ő akaratában megnyugvás
határozza meg egész valóját. Ez alapvonás adja meg kegyes, babonás és
tehetetlen alakjának mélységét. Vallásossága megadóvá teszi: minden
szenvedést, a mi reá van mérve, vezeklésnek tekint a Lancaster-ház
bűneiért; de egyúttal föl is emeli: szinte jóssá teszi, a jövendők képét
tárja föl szemei előtt. Látja, mint lesz egykor Richmond hazája
áldására, helyrehozva mindazt, mi most ő általa veszendőbe ment; de
látja előbb Rikhárd rémkorszakát is, ki gyilkos kardjával kezében
prófétának nevezi áldozatát. A rövid jelenet, mely Henriket Beaufort
kardinálisnak, Gloster gyilkosának, halálos ágya elé vezeti, az emberi
szívnek legnemesebb húrjait rezdíti meg. A lélekmardosás, melyben a
nyomorúlt vergődik, a gonosz élet iszonyú végét mutatja. A tiszta szívű
király előtte áll és imádkozik:
Oh te, a mennyek örök mozgatója,
E nyomorúltra nézz irgalmasan!
Üzd el a sürgő, arczátlan Gonoszt,
Ki e bűnösnek lelkit ostromolja!
Mentsd meg szívét a vad kétségbeséstől!
Esd a haldoklónak, ha lelki üdvre gondol, remény jeleül tartsa föl
kezét. De az a remény jele nélkül hal meg. Warwick a rút élet
következésének mondja halálát; ám a király keresztyéni alázattal sohajt
föl:
Oh ne itélj! Mind bűnösek vagyunk.
Zárd le szemeit, vond össze függönyét,
S mi elmélkedjünk az ő esetéről.
Mint Schlegel mondja: a kegyes király itt az égi kegyelem képe, mely az
utolsó pillanatban is azon fárad, hogy a bűnös lelket fogékonynyá tegye
maga iránt. Hitét megőrzi mindvégig: halála is olyan, a minő élete volt.
Isten irgalmát kéri magának és gyilkosának, mint megváltója. Nem kell
magyaráznunk, mily gyarlóság e jámbor szív az ő helyzetében. Egy remete
a királyi trónon ép oly tökéletlen, mint a remetekunyhóba szorúlt hős.
Henrik eme tétlen kegyessége, mely imádságos könyvét forgatva,
megfeledkezik kardjáról, vérrel és nyomorral árasztja el hazáját. Az
isten szolgálata nem lehet romlása az embereknek. Egy kötelességének
teljesítését minden többinek elmulasztásában keresi. Úgy szolgálja az
istent, hogy valamennyi ördögöt elszabadít lánczáról. Lelkesűléséből
egészen hiányzik az érzéki, az életnek teljességében való felfogása. Az
isten képét csak a mennyben keresi s rá sem gondol, hogy e világnak is
viselnie kellene azt, és neki arra törekednie, hogy viselje. Innen már
megnyugvása sem lehet teljes, hiába emlegeti olykor elégűltségét. A
bűntudat is beférkezik ebbe, mint a fiáról szóló jóslat tanúsítja. A
fájdalom köde ül lelkén; érzi, hogy nem oda való, a hova sorsa ültette.
A bánat nyomja szívét s a tragikai fájdalom szól belőle:
Bár halva volnék, hogy ha ég akarná,
Mert van-e más a földön bú-keservnél?
Mily színtelenen maradt ehhez képest Eötvös Ulászló királya, kinek
konczepczióján félreismerhetetlenül meglátszik VI. Henrik hatása. A
tehetetlen király is vallásos, s mindenekfölött jó családapa: szívből
gyászolja feleségét s remegve szereti gyermekeit. De mindez nincs
szorosabb okozati összefüggésbe hozva gyámoltalanságával, nincs
felhasználva ennek magyarázatára s mintegy mentségére; így a rokonszenv,
sőt az igazi érdeklődés fölébresztése sem sikerűl a költőnek.
Mig Henrik király, ki azt hiszi, hogy elég jámbornak lennie, a félszegül
értett hivatás képe, addig Géza, Szász Károly _Salamon_jában, a
kötelesség és hit belső harczának megható példája. A lelkét betöltő
eszme sérelemnek érzi azt, a mit az ország javáért tennie kell. A
mogyoródi csata után királylyá kiáltja a nemzet mind egy hanggal, csak
Dezső püspök inti tartózkodásra. De az ő egy szava folyton viszhangzik
lelkében s úgy hiszi, mikor a koronát magára engedte kényszeríteni,
megsértette legszentebb kötelességét. Meg van győződve róla, hogy az
átok, mely apját lesújtotta, rajta is teljesedni fog, mert az elűzött
Salamon istennek fölkentje s a korona jog szerint övé. A maga bús
koronázásán mennyire más, mint egykor Salamonén volt, mikor méla mosolya
nem tükröze gondot, hogy a koronáról örökre lemondott. De ember tervez s
– most nem az isten végezett. Szelíd jósága Salamon irányában csak
egyetlen egyszer emelkedett makacs ellenállássá, mikor a nándorfehérvári
görög foglyok életét mentette meg. Akkor az emberszeretet, a hűség, a
szó szentségének védelme tüzelte; most szószegőnek érzi magát, ki
megtörte haldokló apjának tett fogadását. Első kitámadásukra vereség
lett az isten büntetése s ő remetelakban engesztelte. De végre sem
kerűlhette el sorsát. Az ország java kívánta, hogy fejére tegye a
koronát, mely égette velejét. Uralkodását csak vezeklésnek tekinti,
melyet, mint esengve reméli, rövidre szaband a kegyelem atyja. Istent
követ, embert segít, templomot épít, böjtöt tart, gyónást végez:
mindhiába. Hiába a papok vigasztalása, hiába a pápa feloldozása: lelke
csak nem nyughatik meg.
Igy vérze szegény szív, ártatlan vezeklő,
Nem vétek-ütötte nagy lelki sebektől,
Imáiba’ bűnnek vádolva erényét,
Könnyel oltogatva koronája fényét.
Csak Dezső püspök szavát hallja: «boldogok a békére igyekezők.» Rémes
látásai vannak; egymásután jelennek meg előtte a trónbitorlók, kik
bűnükért csúfosan vesztek: Péter, Aba Samu, Endre és édesatyja. Ime az
ellentétes jelenségek ellentétes viziói: Rikhárd azokat látja, a kik az
ő áldozatai; Géza meg azokat, a kiknek ő az áldozatuk. Nem képes tovább
viselni a koronát; visszakínálja Salamonnak. Térdein esd kegyelemért a
püspök előtt. Nem kívánja már azt sem, a mi jog szerint megilletné.
Ország harmadrésze nekem immár nem kell,
Beérem én annál sokkal kevesebbel.
Szűz Anya temploma – alatta egy bolt van –
Csöndes kicsi hajlék vár engemet ottan.
Így ég el, búban emésztődve, mint a csepegő fáklya. Azok, a miket e
czikk bevezetésében mondottunk, tisztán éreztethetik a tragikai elemeket
e bölcs és rajongó, kétségbeesett és bátor, imába merűlt és átoksújtotta
herczeg megindító alakjában.
Hogy azonban az ilyen jelenségeknek s általában a fejletlen szenvedély
képviselőinek tragikuma teljes-e, s hogy milyen viszonyban áll a
többiekhez, arról alább lesz szó.