Hol most Belgrád és Szendrő vannak, e két hely között találkozék a két
vetélytárs császár hada.
Carinus serege merő pihent hadakból állt. Diocletián legióit fáradságos
utak nagyon megviselték.
Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius
oldala mellett.
Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diocletián vezéri ügyessége
sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét.
– Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal
keresztül lehetne törni Diocletián centrumán, oda vannak állítva a
leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van.
– Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus.
– Előre a tartalékkal, tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat
áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s azután rajta a triariusokkal.
A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat, hosszú
bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki.
Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megőrizni elég vagyok én magam.
A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevéve,
hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve
fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielőtt összetöretnék.
Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt űzték
ellenségét, vexillumai mindenütt előre rohantak.
Arczán a dicsőség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete
ragyogott, szive dobogott az öröm miatt.
– Győztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva.
– De én is győztem… szólt háta mögött egy keserű, ijesztő hang, s a
császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja
sátorába.
Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy
kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott.
– Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator.
– Emlékezel-e Carinus azon nőre, ki magát előtted megölte, hogy
karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e
már, mit akarok?
– Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni?
– Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor bűneid
mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben
boldog, melyben dicsőséged tetőpontján leendsz, hogy akkor ölhesselek
meg.
– Irgalom! – Segítsetek!
– Nincs a ki hallja szavaid. A diadalkiáltás elnémítja jajgatásod;
hallod, mint ordítanak mindenütt triumphust és nevedet hangoztatják?
Hallod ez általános ordítást: Éljen Carinus?… Most halsz meg, Carinus!
Pillanat mulva az újjongó seregek közé egy új lovag nyargalt, kezében
egy kopja, arra volt szúrva a diadalmas imperator feje.
A győztes seregek megadták magukat Diocletiánnak.