Egy időben árván maradt három vándorló legény, kiknek neve volt Sándor,
Lőrincz és János. A midőn sok ideig vándoroltak már az országban, egykor
egész a török határig mentek Belgrád városába; hol is a törökök mihelyt
meglátták őket, elfogatták, a legelső uradalom kezébe adták; és ott
voltak mint rabok esztendeig; ámbátor raboskodtak, de még is
meglehetősen volt állapotjok. Hanem esztendő elfolyása után vásárra
vitettek, s megvette őket egy más uradalom háromszáz forintért, hol
szinte jó dolguk volt, de ellenben a talpukat minden héten kétszer
megverték, hogy el ne szökjenek. Szegény vándorlók alig várták az
esztendő elfolyását, mikor ismét vásárra hajtattak, és Holofernes
basának eladattak szinte háromszáz forintért, a ki is hét esztendő előtt
egy napkeleti királynak leányát elfogta, de szüzeségét azon esztendők
alatt is el nem vehette, azért is a legerősebb tömlöczbe tétette, s a
három rabot egy időben puttonokkal a szőlők hegyeire kiküldötte kigyókat
fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kigyókat megfogni nem
merészelték: a basa önnön kezeivel rakta be a puttonokba, s ő velök haza
vitette. Már azelőtt készittetett ő két koporsót; az egyik nagyobb volt
a másiknál, a kisebb ki volt jóforma nagyságu lyukakkal furkálva. Azután
a királykisasszonyt egy ingben a koporsóba fektette, a kigyókat reá
öntette, a két koporsót pedig jó erősen reá szegezte; és igy, midőn a
kigyók a leány testéből jóllaktak, a másik koporsóba heverni a lyukakon
kimentek, ujonnan letette a leányt a régi erős tömlöczbe negyven napig,
mely idő alatt ugy megették a kigyók, hogy legkisebb csontja sem maradt.
Negyven nap elfolyása után felhozatta tömlöczből a koporsót, de a kigyók
is mind dögölve voltak, és azon kigyókat egy kazánba belé rakatta, hogy
belőlök mérget főzzön. A mint már két napig ment a főzés, próba gyanánt
egy kanállal a kutya szájába öntöttek, mely is tőle mindjárt megdöglött.
Ezt látva, egymás szemébe nézett a három fogoly; János igy felelt a
többieknek: barátim! mi ugy is rabok vagyunk, s annál inkább én is egy
kanállal a basa szájába bevágok; erre mindnyájan reá állottak. Minthogy
elfáradt a basa a főzésben, és a melegség miatt kevéssé roszul is lett,
János barátai megfogták basa uramat és szájába jó dózist öntöttek a
méregből, a melytől mindjárt meghalt őkeme; s ezen cselekedet után
összebeszéltek és elvitték basa uramnak három arany szőrü lovait, de
minthogy a határon egy hidon által nem mehettek, a lovakat egy rejtett
helyre lekötötték, magok sötét éjszaka idején legnagyobb villámlások és
mennydörgések között hason a hidon szerencsésen általmásztak, s ott már
nem messze volt egy magas hegy, melyet akaskányi hegynek neveztek, és
akkora volt, hogy ha az ember fönt volt, ide lent akkorának látszott,
mint legkisebb madárka. Már pedig ezen elszökött barátok egy lészát
csináltak, hogy a tengeren annál könnyebben körösztül mehessenek. Már
jól előre mentek a hegyen és a legszélső parton állottak, midőn más nap
elterjedt a hire, hogy a három fogoly elszökött, a basát ölve hagyták;
azonnal utánok küldöttek, és egy török más keresztyén rabbal épen azon
uton indult el utánok, a merre ők vették utjokat. Látja a kopasz török,
hegynek tetején a három állatot, és valóban gondolta, hogy az elszökött
foglyok volnának, – a minthogy azok is voltak – de a vele volt
keresztyén azzal ámitotta el, hogy valamely sasok lehetnének, és igy a
hegyen levők lészára felültek és tengeren elereszkedtek. Ugy annyira
mentek már hét nap hét éjtszaka, hogy nem is tudták merre volnának, de
minthogy az éhség is elővette őket, kevés idő mulva száraz földre
kiszálltak, és az erdőben a mint járkálgattak, birkanyomásra találtak,
melyen is addig mentek, mig egy helyütt az erdőben egy akolra találtak,
a hova is midőn bementek, láttak egy nagy óriást, kinek csak egy szeme
volt, az is homlokán, és kérdezte őket, mi járatban volnának; kinek is
dolgukat azonnal elbeszélték. Az óriás azután enniök adott, és minthogy
nem sokára beestveledett, a birkákat behajtotta az akolba, de azok a
birkák akkorák voltak, mint mi nálunk a szamár; az akolnak más zára nem
volt mint egy kő, de azt olyan közönséges ember tizenhat sem emelhette
volna el helyéből. Bezárván a birkákat, maga is a tüzhöz jött
beszélgetés gyanánt; a többi közt mindegyiknek a nyakát megtapogatta,
melyiké volna legvastagabb. Hát a szegény Sándorét találta
legvastagabbnak, s azonnal veszi a kést és a nyakát levágta, és
birkáinak enni oda vetette. Itten a két barát néz egymás szemibe;
összebeszélgettek, és a midőn látták, hogy óriás uram a tüznél hanyatt
feküdt, János egy üszkös fával a szemét kinyomta, és igy semmit se
látott. Már regveledett, és a midőn a madarak megszólamlottak, elvette a
követ ajtója elől az óriás, de oly fortélyossággal eresztette ki
birkáit, tudniillik, keresztülvetette két lábát és azok alatt egyenként
eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia volt, tüje és
hegyes ára akkor is nála volt, s megtanitván Lőrincz barátját
egyetemben, adott kezébe egy árat, hogy a birkának a farkába
akaszkodjék, és a midőn az ajtó mellett leszen, szurja a hasába, a ki is
őtet hamarsággal ki fogja huzni. János maga is igy cselekedett és
szerencsésen mind a ketten kijöttek. Midőn már a birkák kimentek volt,
megintlen betette volt kövével ajtaját vak óriás uram, és tapogatott
mindenfelé, de minthogy senkit nem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a
tengerparton hasra estek; és orditásának hangjára azonnal magaforma
tizenkét óriás jelent meg, és látták az ő szerencsétlenségét és őt
mindjárt összeszaggatták; azután a tengerhez szaladtak mind a
tizenketten, de már az elszökött két rab barát tizenkét ölnyire volt a
tengerben, és hogy boszut nem állhattak rajtok, mindnyájan elkezdtek
orditni, bőgni, sikoltozni, annyira, hogy a tenger is felháborodott és
habjaival a szegényeket majd eltemeté; hanem isten őket szerencsésen
megtartotta, és mentek tovább, mig egy erdőre találtak, hol az ő
lészájokat kikötötték, és bementek sétálás képen az erdőbe; a többi
között találtak ott egy szép folyó vizet, s megszemlélték, hogy itt
embernyomás volt, mely után addig mentek, mignem találtak egy remetének
házára; a hová is bementek és találtak tulajdon öreg remetét, kit nagy
alázatossággal tiszteltek, és ezen remetét hitták szent Antalnak. Ő
szivesen fogadta a jövevényeket, kik minthogy maguk magukat ajánlották,
hogy itten maradhassanak, akarnák ezen szent életet viselni, és se
hazájok se semmiök nincsen, a remete szivesen megtartotta őket.
Következő nap a remete bevett szokásait János és Lőrincz szökött uraknak
is kellett cselekedni, a mely ebből állott, ugymint regvel a háztul
fogva egész a vizig térden kelletett menni imádkozni. Ottan
megmosogatták magukat, és onnan ismét térden vissza. A midőn a szobába
bementek, már ottan volt az asztalon három czipó, hozzátartozandó
étellel elkészitve, és mindegyik megette a magáét. Következendő nap, a
midőn elvégzék szolgálatjukat, az erdőben sétálgattak, s azt találta
mondani Lőrincz: te János! üssük agyon ezt a vén remetét, talán sok
elrejtett kincse van. Mit beszélsz! látod, hogy isten szegénye, és csak
jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba! Következő nap, a mikor
kötelességökről haza mentek, az asztalon csak két czipó volt. Ekkor azt
mondja a remete: közületek egyik nekem roszat kivánt, azért távozzatok
mindjárt házamtól, és haljon meg az én roszakaróm olyan halállal, minőt
nekem akart. Ezzel utnak vették sátorfájukat, és az erdőben bujdostak,
mint a rosz czigányok addig, hogy éjszaka idején egy tüzet láttak és oda
mentek, ott pedig haramiák voltak huszonnégyen. Itten oda köszönnek;
azok kérdezik: kik legyenek; olyanok vagyunk, mint tik. Erre a haramia
basa oda vet egy aranyat és János fölvette, Lőrincz elibe is oda vetett,
ő föl nem vette, melyen a basa megharagudott, s őt, mint valami kis
malaczot, mindjárt nyársba huzatta és megsütötte. Igy maga maradt János,
a kit is egy vigyázó helyre küldöttek, és oda talált menni, merre a
legközelebbi falukból malomba szoktak járni buzával s egyetmással; az
uton egy szegény ember vitt hat zsákot a kocsián, azt János tőle elvette
és maguk lakóhelyére vitte. Ezen első cselekedetén nagyon megörültek a
haramiák; s ő megint visszament valami szin alatt és felült a paraszt
kocsiára, és bement együtt a faluba és onnét a legközelebb városba a
város birájához mentek, hol János a károkat megösmerte és kérte, hogy ma
estve tiz órakor sok ember jőjön fegyverekkel és más erős eszközökkel, s
fogják el a haramiákat; mit biró uram meg is cselekedett; de jegyokul
azt hagyta nekiek, hogy őt arról fogják megismerni a haramiák között,
hogy kalapja körösztben fog lenni. Azzal János visszament és vacsorált a
többiekkel. Kevés idő mulva a sok ember körülfogá az elárult haramiákat
s egyenként megkötözték, épen csak a basa maradott Jánossal, kinek
minden bizodalma Jánosban volt, de igen megcsalatkozott, mivel midőn
leült, hátra taszitotta őt és erősen megsebezte, mikor meg is kötözték
és feltették a kocsira, ki csak azon kérte Jánost, hogy ne azon halállal
mulaszsza ki őt ezen világból, mint barátját Lőrinczet ő; mégis mikor a
legelső városba jöttek, mindenikre legerősebb sentenczia szállott és a
kövér haramia basát megsütötték, mint ő János barátját, kinek most a
legnagyobb becsülete volt már ezen tett érdemiért. A király megszerette
s a gyermeke mellé udvari mesternek tétette. Különben minthogy jámbor
életü volt és szép gyermek, tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar
kedvelte, de a mi legtöbb, az ő kellemetessége végett a királyleány belé
szeretett, mit idővel atyjának is megjelentett azon kéréssel, hogy őt
János feleségül vehesse. Ezen a császár azaz király igen megörült, meg
is engedte kérését és Jánosnak tudtára adta ezen édes érzeményt, ki majd
meghalt örömében. Néhány nap mulva megházasodtak és többé János nem
kivánkozott hazájába menni, és mint uralkodó király meghalt ugyanitt. A
ki nem hiszi, menjen, kérdje meg a vak óriástul.
[Illustration]