[Illustration]
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy mesterlegény, kinek se
égen, se földön nem volt egyebe egy rongyos garasánál. Elindult ő
vándorolni. A mint ment, mendegélt hegyen völgyön keresztül, nagyon
megéhezett. Bement hát egy vendéglőbe, s kért ott magának egy garas ára
aludttejet. Csak eszi, csak eszi az aludttejet, egyszer belé száll a
tálba egy szörnyü nagy rakás légy; ő is haragosan belé csap a
tenyerével, s megolvassa, hány legyet ölt meg; hát épen száz volt a
megölt legyek száma. Ő is fogja magát, kiirja egy táblára nagy betükkel:
én vagyok az, a ki százat egy ütéssel megöltem, s kitette a táblát a
hátára.
A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a
folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg,
mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a
királynak, hogy mi van rá irva. – Hivd be csak gyorsan azt az embert,
mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta.
Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak
azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom,
tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam,
hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges
uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól
ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király
megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja,
ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig.
Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa
bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba,
a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a
székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak
hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy
csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek.
Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a
székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent
szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.
Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék
meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak
elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy
ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy
széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a
vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt
megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az?
szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király,
benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit
mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s
addig a legpompásabb ellátást mindennel. Megadatott neki, a mit kivánt,
s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára.
Mitevő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három
óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két
garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az
estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és
legerősebb óriással.
Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani,
hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha
birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod
morzsolni, mint én, akkor birkozhatunk s megfogta a követ és
széjjelmorzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is
kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az
óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt
tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az
óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve
magát. Van nekem itt egy nagy buzogányom, hajitsd fel te azt, a mennyire
én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő
buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu
lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement
érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább
betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly
sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás
csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a
vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja
melyik világba. – Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem
birkozhatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb,
mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem
előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott
termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb
óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha
bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát
te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak
legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.
Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A
vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment
az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd
mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt
a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén
marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos
feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék.
Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból
csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel
szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy
végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget
csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek
sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a
háromnak elvágta fejét.
Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az
óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet
az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s
egyszerre hozzá adta lányát.
Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben
a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet
kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam,
helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas,
mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek,
ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek; mondá,
szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király
ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert
ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt
lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak
hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy
királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig
utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a
trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett
szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a
királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a
vállán maradt, de ő azért nem eresztette el. A ló most még százszorta
jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya
meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta
magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az
isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván,
visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette
azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a
királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a
királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon
hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a vándorló
legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a
királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt
megmondotta apjának, hogy ugyan miféle származásu lehet az ő férje;
vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy
miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban
volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta
leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután
mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem
tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből
szármozott.