Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
igen igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem
találtatott. De nem csak maga volt a világon ez a király, hanem volt még
egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia
volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára
jártak.
Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul
megkérni a szép királyleányt, kinek szépségének, jóságának, s
gazdagságának már régen hire futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a
királyleányhoz, s alig hogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától
kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta
neki: eredj el fiam, előbb országokról országokra, szerezz magadnak
tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő mulva épségben
visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt birni fogod. Nagyon
megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette,
kész lett volna érte akármit megtenni. Elbucsuzott hát a szép leánytól,
s nagy buslakodással utnak indult. Mig igy utazgat messze földeken,
addig bátyja vigan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő
benne is felütött a házasság szele, s meghallván, hogy öcscsét
országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy mig
oda jár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a
kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába
hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen s ilyen
haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug: a királyleányt sehogy
sem térithette magához.
Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja
házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni
menyasszonyához; azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt
hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné
is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes
személy. – Otthon maradt tehát a királyfi, a bátyja hazug szavára, a
leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt,
gondolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még
sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás
után kétségbe esett, nem kellett neki sem étel, sem ital; mindig
szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasitotta el
kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá
egyenesen. Még várok három napot, szólt egyszer szomoruan atyjához, s ha
addig meg nem érkezik, lemondok e rosz világról, meghalok; hanem
meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sirboltba
temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen.
Eltelt a három nap is; még sem jött el a kisebbik királyfi, az én
szerelmesem, szólott szomoruan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem
meg kell halni; hanem a mit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel
meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, bele tették
egy arany koporsóba; a várost pedig behuzták fekete posztóval. Épen
mikor már sirboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik
királyfi, s kérdé, a mint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete
posztót: kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyült
népek egy szivvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a
királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is
nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert ugy szokott
lenni rendesen, a mi roszul esik, nem akarjuk hinni, a mi jól esik, ha
nem igaz is, örömest elhiszszük, azért egyenesen a királyhoz ment, a kit
is nagyon szomorunak találván, kérdé tőle: min buslakodik király atyám?
Hogyne buslakodnám, édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt
buvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sirboltba
temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is
busulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék buslakodni,
majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki.
Ugy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s a mint az estve
eljött, elment a templomba, a hová a királyleány holttestét tették. Csak
ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel s alá, egyszer, a mint üti
a tizet, borzasztó zugás hallik a templomban, mindenfelé recseg, ropog;
egyszer megnyilik nagy ropogva a kriptaajtó s kilép belőle a
királyleány. Ahá! itt vagy te csábitó? te csábitottad el jó testvéredet;
ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről
darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár
háta megé, maga visszalépett a sirboltba, borzasztó ropogás, csikorgás
közt az ajtó becsapódott.
Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg
hintóba s ment a templomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig
zörgetett s utoljára is be kellett rugatni a templom ajtaját. Csak
keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer, a mint az
oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott s
egyszeribe felült az üveg hintóba s haza vágtatott.
Csak hamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s
utravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni
felőle. Épen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az
éjtszaka, midőn oda ért: s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot
akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba. Ő is
csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden
recseg ropog; üti a tizet, megnyilik nagy csikorgással a kriptaajtó,
kilép a szép királyleány. Ahá! itt vagy hütelen! ha ezer lelked van is
meg kell halnod. Ezzel megragadja a királyurfit, diribről darabra
szaggatja; csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a
kriptába; az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik.
Igy ment, a harmadik, negyedik, ötödik estve; utoljára már embert sem
kapott a király; a leánya mind fölemésztette; nagyon busult,
buslakodott, hogy mi tevő legyen. Épen akkor vetődött oda egy kiszolgált
katona, ki, megtudván a király buslakodásának okát, azt mondta neki:
felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat
adsz nekem. Nagyon megörült a király, s megigérte János vitéznek, mert
ugy hivták a kiszolgált katonát, megigérte a véka aranyat. Elindult hát
János vitéz, de a mint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy
dolgot vállalt magára, s igy gondolkozék: bizony bolondot tettem én! ha
már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is
megyek én be, hanem elszököm a városból s azzal megindul szaladni hegyen
völgyön. A mint által akar ugrani a várost keritő sánczon, hahó!
megállj! ily szó hangzik felé. Oda fordul, hát egy öreg ősz ember állott
háta megett. Mit akar kend, öreg apám? Csak azt akarom, hogy eredj
vissza, a honnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a
királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz
belé, hát elszaladtál; én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne
félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel s alá a
templomban, hanem vigyázz, mikor a tizet üti, szaladj fel a toronyba,
bujj be a középső harangba; ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony,
reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öreg apádat;
megosztozunk a véka aranyon.
Visszafordult hát János vitéz, s a mint az öreg megmondta, ugy tett.
Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban; egyszer üti a tizet; ő is
szalad egyenesen a toronyba, s belé bujik a középső harangba, de majd
kiesett belőle, ugy mozgott az is, a mint megnyilt a sirbolt ajtaja.
Kilépett a királyleány, s a mint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát
már te is megszeged esküvésedet, király atyám? Ekkor észrevette magát,
és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-visszakutatott mindent, a
mint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy
ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az arany koporsóba, többé
nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó
ropogással csapódott be utána.
János vitéz is nagy örömmel kibujt a harangból s vigan sétált reggelig
fel s alá a templom közepén. Reggel, a mint viradni kezdett, már ott
volt a király az üveghintón; benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy János
vitéznek kutyabaja, vigan sétál az ajtóig, meg vissza; s örömében nagyot
kiáltott: nyisd ki, Jancsi fiam, az ajtót! János egyszeribe kinyitotta,
a király karon fogva kivezette a templomból s felültette az üveg
hintóba. A mint haza értek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s
egyenesen oda ment vele, hol az öreg embert találta; az öreg most is ott
volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem iedtél-e meg? Bizony
megiedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka
mit csináljak, hová bujjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé,
szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van, öreg apám,
az isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána
kiáltott: de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg
apám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, mig
eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál;
egyszer üti a tizet, ő is nagy hirtelenséggel szalad az oltár megé, s
bebujik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyilik a kripta ajtaja,
kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet,
király atyám! mondá, de észrevette magát s nagy dühösen szaladt fel a
toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni vetni, már épen
a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól
jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az arany
koporsóba; többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó
borzasztó ropogással csapódott be utána.
János vitéz nagy örömmel kibujt a csontok alól s vigan járt kelt
reggelig fel s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a
király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek
bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, ugy gondolkozott magában;
ismét karon fogva vezette ki a templomból s felültette az üveg hintóba.
János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öreg emberhez, ott
ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, igy szóla
János vitéz, tanácsoljon öreg apám, mi tevő legyek. Ne busulj fiam! Csak
mikor gondolod, hogy tiz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy
könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a
királykisasszony; ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé
van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a
kriptába s feküdj belé az üres koporsóba, nem lesz semmi bajod; de aztán
el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Ezzel bement
János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a
templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott
várta a tiz órát! Egyszer üti, megnyilik nagy ropogással, csikorgással a
kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! hát már katonája sincs öreg
apámnak, papot küldött őrizetemre, igy beszélt nagy fenszóval, s ezzel a
katedrának szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirugja
maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az arany
koporsóba; a királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó
helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! rimánkodik a
kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel,
szivem szép szerelme, kelj fel koporsómból! De János vitéz meg se
piszszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban
kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra
kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy
örömmel: kelj fel! már most tied vagyok örökre; neked köszönhetem
életem; te szabadítottál meg e halálnál is kinosabb állapottól; ha
felkeltél volna a koporsóból tizenkét óra előtt, én tán örökre ily élő
halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a
kisértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, haza sétáltak a király
palotájába. Az öreg király a mint meglátta leányát, örömében mindjárt
meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá
maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vigság
között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik
estve is eljött, még se vitte el neki az aranyat.
[Illustration]
Egyszer, a mint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öreg ember s
kérdi nagy fenszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok, öreg apám! s
odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! beh megfelejtkeztünk öreg
apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a
palotából, a város végére egy kis kunyhóba. A mint bementek, elővesz az
öreg egy kardot a szögletből s mondja nagy haragosan: most
mindkettőtöknek meg kell halni. Rimánkodnak, kérik: engedjen meg nekik.
Most az egyszer megengedek, mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne
felejtkezzetek el a szegényről. – Menjetek haza békével.