XXVII.

Legjobban megismerhetjük az emberi gyarlóságot, ha azt az örökös

izgalmat vizsgáljuk, a melyben az ember az egész életét eltölti.

A lélek oda van dobva a testbe, hogy rövid ideig ott maradjon. Tudja a

lélek, hogy ez csak átmenet az örökös utazásra; s hogy erre elkészüljön,

csak az a rövid ideje van, a míg az élet tart. Az anyagi élet elrabolja

idejének java részét, úgy hogy neki magának csak igen kevés marad szabad

rendelkezésre. És e kevés, a mely megmarad, oly annyira alkalmatlan

neki, oly különös zavarba hozza őt, hogy ettől is szeretne

megszabadulni. Elviselhetetlen kínt érez, ha önmagára kell gondolnia s

egyedül lennie. Minden igyekezetét az képezi, hogy elfeledje önmagát és

a rövid, drága időt elmélkedések nélkül engedje lefolyni, oly dolgokkal

foglalkozván, melyek őt az önmagára való gondolkodásban megakadályozzák.

Innen ered az ember minden szórakozása, mulatsága, a melyben a czél csak

az, hogy az idő észrevétlenül múljék, vagyis jobban mondva, hogy önmagát

se vegye észre az ember s ne érezze létezését és elvesztvén ezen részét

életének, kikerülje azt a benső keserűséget és kelletlenséget, a mely ez

idő alatt feltámadna benne, ha önmagát figyelemmel kisérné. A lélek nem

lel önmagában semmi olyanra, a mi őt kielégítené. Semmi olyant nem lát

ott, mely, ha reá gondol, ne bántaná őt. Ez kényszeríti őt arra, hogy a

külvilágban ossza szét figyelmét s a kivüle álló dolgokkal való

foglalkozás által feledkezzék el önmagáról és helyzetéről. Örömét e

feledés képezi; s boldogtalanságára már magában véve az is elégséges, ha

kénytelen önmagát látni s önmagával lenni.

Az embernek már gyermekkorától fogva erősen a fejébe verik, hogy mily

fontos a saját becsülete és jóvolta, sőt szülei és barátai becsülete és

jóvolta is. Aztán tudományok, nyelvek, művészetek tanulmányozására

szorítják. Foglalkoztatják szüntelenül; megértetik vele, hogy nem lehet

boldog, ha nem munkálkodik szakadatlanul azon, hogy az ő saját becsülete

és jóléte, sőt barátjaié is sértetlen maradjon, s ezek valamelyikének

hiánya szerencsétlenné teszi őt. Elhalmozzák tehát őt munkával, hogy

napról-napra reggeltől estig zaklassák. Különös módja a boldogításnak,

mondjátok, nemde? Hiszen – gondoljátok – talán épen akkor kellene őt így

zaklatni, ha boldogtalanná akarnák őt tenni! Nos vegyétek el tőle

mindazt a gondot, foglalkozást, munkát: s meglássátok, mily

boldogtalanná teszitek őt. Mert akkor figyelme saját magára fordul,

önmagára kell gondolnia s ezt nem képes elviselni. Hiszen ha marad is

szabad idejük az embereknek a munka után, ezt is szórakozásokra

fordítják, a mely őket elfoglalja s figyelmüket elfordítja saját

magukról.

És azért ha látom az embert izgalmai közepette, ha látom azt a számtalan

veszélyt, a melynek az ember kiteszi magát a közéletben, a háborúban,

nagyravágyó tervei kivitelében, ha látom a viszálykodásokat, a

felkorbácsolt szenvedélyeket, a veszélyes kalandokat: gyakran

elgondolom, hogy _az ember minden boldogtalansága abból ered, hogy nem

képes otthonában nyugton maradni_. Ha az, a kinek van miből élnie,

otthon tudna maradni, akkor nem vágyódnék ki a nyilt tengerre, vagy nem

késztetné nagyravágyása valamely magas állás elnyerésére, és ha nem

akarnánk mást, csupán csak élni, nem volna szükségünk oly veszélyes

foglalkozásokra.

De közelebbről nézve a dolgot, úgy hiszem, hogy az embereknek a

nyugalomtól és az otthontól való eme idegenkedése halandó életünk

természetszerű gyengesége; és hogy semmi sem képes megvigasztalni, ha

kénytelenek vagyunk csupán önmagunkra gondolni.

A ki csak a saját magában és természetében rejlő indulatok szerint

cselekszik, nem képes a nyugalom azon állapotában maradni, mely

megengedné neki, hogy önmagával foglalkozzék csupán és ez által kedélye

hullámzásainak súlyát elviselje. _A ki önmagán kivül mást nem szeret,

semmit sem gyülöl annyira, mint ha folytonosan egyedül kell lennie. A

magány szeretete önzetlenséget, saját egyéniségünkkel való kevesebb

foglalkozást feltételez; mert a ki csak önmagát szereti, a ki minden jót

egyéniségére akar halmozni, az épen nem szeret önmagával foglalkozni_,

mivel nem lesz soha sem megelégedve bálványozott egyéniségével, melyet

tökéletesnek szeretne látni, s a melyben sok gyarlóságot lát és sok

ürességet, melyet jó tulajdonságokkal be nem tölthet.

Legyen bár valaki, a ki önmagát szereti csupán, bármily helyzetben,

környezze bár őt mind az a jó, a miről általában azt hiszik, hogy az

embert elégedetté teheti: ha nem lesz rendes foglalkozása s szórakozása

és önmagáról lesz kénytelen elmélkedni, soha sem lesz elégedett. Saját

hibái fognak szemébe tünni; majd a jövő bizonytalansága fogja őt

gyötörni; és ha nem talál valami foglalkozást önmagán kivül,

boldogtalanná válik.

Nem elég nagy-e a királyi méltóság arra, hogy birtokosát már magában

véve is boldoggá tegye? kell-e, mint más közönséges embert, a királyt is

mulattatni, hogy figyelmét elvonják fényes, irigyelt állásától? Azt

látom, hogy a legtöbb embert az teszi boldoggá, ha figyelme

egyéniségének gyarlóságairól, otthonának bajaitól elfordul és pl. minden

gondolatát arra irányozza, hogy jól tánczoljon. De így van-e ez a

királyokkal is? Boldogabb lesz-e ő, ha a helyett, hogy csupán királyi

méltóságának gondolatával telnék el, kicsinyes szórakozásokra fordul

figyelme? Mily más gondolat lehetne az, mely kárpótlást adhatna a

fejedelemnek azért, hogy rövid ideig nem gondol fényes állására? Nem

tünik-e fel igazságtalanságnak, ha arra késztetjük őt, hogy valamely

dallam ütemeire tánczoljon a helyett, hogy nyugodtan örülne az őt

környező fenség és dicsőség szemléletének? Kisértsük csak meg: hagyjunk

egy királyt egyedül, úgy hogy érzékei ne foglalkozzanak, hogy szelleme

ne törődjék mással, _csak önmagával_, hagyjuk őt társaság nélkül, hogy

saját egyéniségére szorítkozhassék csupán… és látni fogjuk, hogy a

király csak úgy fogja érezni gyarlóságait, mint bárki más. De az

önmagával való foglalkozást gondosan kerülik a királyok is és

környezetükben mindig tartanak olyanokat, a kik változatos szórakozásról

gondoskodnak; a kiknek minden törekvését az képezi, hogy a király soha

se legyen egyedül, soha se gondolhasson magára, tudván azt, hogy a

hatalmas király boldogtalan lenne, ha önmagával foglalkoznék.

A magas állású nagyravágyó embereket csupán csak az képes különben

legtöbbször kinos körülményeik közt fentartani, hogy nem jut idejük az

önmagukkal való foglalkozásra, figyelmük szakadatlanul más felé lévén

fordítva.

Vegyük bár őket sorra, a kanczellár, az állami tanácsos, a főtörvényszék

elnöke mily sok ember által van környezve; egyetlen perczük sem marad

arra, hogy önmagukra gondolhatnának. És a mikor fejedelmük kegyét

elvesztve visszavonulnak falusi magányukba, szerencsétlenebbek még, mert

semmi sem akadályozza őket abban, hogy önmagukkal foglalkozzanak.

Innen van, hogy oly sok ember leli örömét a játékban, a vadászatban s

egyéb szórakozásokban, mik az egész lelket elfoglalják. Nem az a

nyereség, vagy zsákmány viszi őket arra, melyet a játék, vagy a vadászat

juttat nekik; nem fogadnák el a nyereséget, vagy zsákmányt, ha azt

valaki egyszerüen oda akarná nekik adni. A zaj, a fáradság, az izgalom

fordítja el az ember tekintetét önmagáról.

Ezért szeretik az emberek a világi zajt; és csak kevesen vannak, a kik a

magányhoz, a csendhez ragaszkodnak.

Ime csak ezt tudta kitalálni az ember, hogy boldogságát elérje. Vannak

olyanok is, a kik keresik a mulatságokat, habár belátják, hogy mily sok

üresség és botorság van az emberi szórakozásokban; s ezek már

gyarlóságaik egy részének tudatával birnak. S e gyarlóságoknak épen az a

jó oldala, hogy az embert képessé teszik arra, miszerint az üres

szórakozások gyönyörködtessék s ez által elvonják figyelmét más

hibáikról. De még a ki be is látja a szórakozások ürességét, az sem

tudja, hogy _mi az, a mi szükségessé teszi a szórakozást_, s nem is

tudhatják meg mindaddig, a míg az a gyarlóságuk el nem tűnik, mely

szerint önmagukkal foglalkozni kín nekik. Az a nyúl, a melyet

megvásárolnak, nem köti le figyelmüket; csak a vadászat, a mely pedig

eszköze csak a nyúlszerzésnek. S ha kérdenék tőlük: hogy van az, hogy az

a nyúl, melyet különben oly sok fáradsággal keresnek, nem volna képes

őket kielégíteni? nem tudnának helyes választ adni; mivel nem tudják,

hogy a vadászatban _csak egyikét keresik azon izgalmas

foglalkozásoknak_, melyek figyelmüket önmagukról elfordítják, melyek

egészen lekötik szellemüket. Azt hiszik egész komolyan, hogy a

vadászatban van valami szép és nemes; hogy az királyi kedvtöltés. És így

van ez minden más foglalkozással is. Azt képzelik az emberek, hogy a

tárgyakban magukban is van valami, a mi a velük való foglalkozást

kiválóvá, nemessé teszi. Sokan meg vannak arról győződve, hogy ha ezt,

vagy azt a magas állást, vagy egyéb czélt elérnék, örömmel, boldogan

nyugodnának meg; mert még nem tudják, nem érzik, hogy vágyaik mily

kielégíthetetlenek. Azt hiszik az emberek, hogy a nyugalmat keresik,

pedig nem keresnek mást, mint izgalmakat.

Az embernek titkos ösztöne arra viszi őt, hogy önmagán kivül keressen

szórakozást és foglalkozást; _de van egy más titkos ösztöne is, mely

eredeti természetes nagyságából maradt fenn s a mely azt a meggyőződést

kelti benne, hogy a boldogság igazán csak a magányban, a nyugalomban

lelhető fel_. E két ellentétes ösztönből aztán az emberi szív mélyébe

rejtve, észrevétlenül, zavaros, határozatlan vágyak származnak, melyek

arra késztetik az embert, hogy izgalmak által vágyódjék a nyugalomra és

szakadatlanul abban a képzelődésben éljen, hogy végre majd kielégíti

vágyait, ha az útját álló akadályokat ledöntve, megnyilni látja maga

előtt a megnyugvás kapuit.

Igy folyik le az egész élet. Keressük a nyugalmat, leküzdve az utunkban

álló akadályokat; és ha a küzdelem be van fejezve, a nyugalom

elviselhetlenné válik; mert azonnal jelenlevő és a jövőben fenyegető

bajainkra gondolunk. És ha minden baj elől biztos menedéke volna is az

embereknek, az unalom, az ő megdönthetetlen hatalmával nem hagyná el

szíveiket, a hol természetes gyökere van, és a lelket eltöltené

mérgével.

Ezért tévedt Kineas, a ki nyugalmat ajánlott Pyrrhusnak és helyeselte

elhatározását, midőn ez meghódítva a világ nagy részét, boldogságát

abban akarta keresni, hogy babérain megpihenve, örüljön győzelmeinek.

Rossz tanácsot adott neki s mindketten tévedtek; mert azt hitték, hogy

az embert kielégítheti saját egyénisége és a jelen öröme, a nélkül, hogy

lelkének ürességét képzelt reményekkel töltse be; a mi pedig tévedés.

Pyrrhus nem lehetett boldog sem hódításai előtt, sem az után. És az a

nyugalmas, tétlen élet, melyet főembere ajánlott neki, még kevésbbé

elégíthette ki, mint a csaták és utazások izgalma.

Beláthatjuk tehát, hogy az ember oly szerencsétlen, hogy minden különös

ok nélkül már természeténél fogva az unalom uralmának van alávetve; és e

részben is oly gyarló az emberi természet, hogy ha nagyon sok okunk van

is az unalomra, a legcsekélyebb bohóság is képes szórakoztatni. És ha

komolyan megfontoljuk a dolgot, sokkal inkább lehet az embert azért

sajnálni, hogy oly közönséges és üres dolgok szórakoztatják őt, mint

azért, hogy emberi gyarlóságai annyira bántják; mivel szórakozása sokkal

észszerűtlenebb, mintsem unalma.