Soha sem tartunk a jelennel. Siettetni akarjuk a jövőt, mint a melyről
azt hiszszük, hogy csak lassan közeledik felénk, s az elkövetkező időbe
helyezzük át magunkat; vagy pedig visszagondolunk a múltra s meg akarjuk
állítani azt, hogy ne fusson előlünk oly gyorsan. Oly esztelenek
vagyunk, hogy annak az időnek a körén belül bolyongunk, mely nem a
miénk, s nem gondolunk arra, a mely a miénk; azzal foglalkozunk, a mi
nem létezik, míg az egyedüli létezőt minden gondolkodás nélkül engedjük
elfutni. A jelent, mely rendszerint bánt minket, látásunk elől
elrejtjük, mivel sérti szemeinket; ha pedig kellemes a jelen, csakis
azon bánkódunk, hogy oly gyorsan eltünni látjuk. A jövő által akarjuk a
jelent fentartani s oly dolgokról akarunk rendelkezni, a melyek
nincsenek birtokunkban és oly időre, a melynek eljövetele ránk nézve
bizonytalan.
Vizsgálja meg bárki is gondolkodását és látni fogja, hogy ez mindenkor a
multtal és a jövővel van elfoglalva. A jelenre alig gondolunk; és ha
igen, csak azért tesszük ezt, hogy innen merítsünk világosságot a jövőre
nézve, hogy jelenünk alapján rendelkezzünk a jövőről. A jelen soha sem
képezi czélunkat. A múlt és a jelen csakis gya, czélja csak a jövő. Nem
élünk tehát soha, csak reméljük, hogy majd élni fogunk; és terveket
koholva folyton a boldogságról, kétségtelen, hogy soha sem lehetünk
boldogok, ha csak oly boldogságra törekszünk, mely e földön érhető el.