Nem elégít ki minket az az élet, mely bensőnkben, saját lényünkben
folyik le; igyekezünk mások véleményében képzelt életet folytatni és
feltűnni törekszünk. Abban fáradunk, hogy e képzelt életet ápoljuk és
szépítsük, s ez alatt elhanyagoljuk valódi életünket. És ha jók,
nagylelküek, hűk vagyunk, erényeinket sietünk napfényre hozni, hogy azt
mások is megismervén, e jó tulajdonságainkat képzelt életünkhöz is hozzá
csatoljuk. Később önmagunkról le is fejtjük ezeket, hogy egészen képzelt
életünkhöz fűzzük; és örömest leszünk gyávák, csakhogy a hősök hírébe
jussunk. Gyarlóságunk feltűnő jele az, hogy e két élet közül az egyik
magában véve ki nem elégít és az egyikről mégis mily könnyen mondunk le
a másik kedvéért! A ki nem halna meg, hogy becsületét megmentse, az
emberek felfogása szerint becstelen lenne.