A legelső, a mi az ember szeme elé tárul, saját maga, a mely a körülte
levő tárgyak egy csekély részecskéje. Hogy önmagát megérthesse, össze
kell hasonlítania mindazzal, a mi körülötte van, hogy így megismerje a
korlátokat, melyek között mozoghat.
S ne szorítkozzék az ember csupán az őt környező dolgok szemléletére.
Tekintse meg a természetet a maga teljes fenségében. Nézze meg jól ezt a
fénylő világosságot, mely mint egy örök lámpa, arra van hivatva, hogy a
mindenséget beragyogja. A föld csupán egy kis pontnak tünjék fel előtte
a végtelenségben, a hol a csillagok keringenek. És ha itt már látásunk
megakad, képzeletünk törjön át a korlátokon. De bármily nagy tért
fussunk is be lelkileg, mindaz, a mit látunk, csupán alig észrevehető
kis része a természetnek, a melynek kiterjedését gondolat meg nem
közelítheti. Bármily felfuvalkodással tekintsünk is alkotásainkra, nem
hozhatunk létre mást, mint csupán csak parányokat. A mindenség végtelen
gömb, melynek központja mindenütt van, de körülete sehol. Ez az Isten
mindenhatóságának egyik látható bizonyítéka, a melynek átértésében még
képzeletünk is elvész.
S ha a mindenséget nem foghatja fel az ember, térjen vissza önmagához és
tanulja meg a földet, ennek részeit és önmagát becsülni.
Mi az ember a végtelenben? Ki tudná azt megérteni! – És hogy a
végtelennel szemben az aprólékos dolgok csodás alkotásait is szemlélje,
nézze meg a legapróbb férget, annak egyes alkatrészeit, mily
érthetetlen, bámulatos összhangot fog mindenütt találni! Egyfelől a
világok végtelensége, melyek mindenikének megvan a maga égboltja,
számtalan csillaga, másfelől a föld kicsiny szülöttei, melyek
mindenikében ugyanazt a bámulatos alkotást látjuk. Megzavarják e csodák
látásunkat végtelen nagyságaikkal és aprólékosságaikkal. Mert kit ne
ejtene bámulatba, hogy mi magunk, a kik a mindenséggel szemben
észrevehetetlen parányok vagyunk, a legapróbb alkotások mellett, melyek
kicsinysége a végtelenbe vész el, óriások vagyunk.
Rémületbe ejt az a gondolat, hogy az ember mintegy e végtelenség és a
semmi mélységei felett lebeg és mégis mindkettőtől távol van. A világ
csodáinak látása megremegtet bennünket és kiváncsiságunk csodálatba
menvén át, néma megilletődéssel szemléljük a természetet s önhittségünk
nem fogja kutatni annak rejtélyeit.
Mert hiszen mi az ember a természetben? a végtelennel szemben semmi; a
semmivel szemben minden; középút a semmi és a minden közt. A két
véglettől végtelen távol van, ugyanoly távol a semmitől, a melyből
előkerült, mint a végtelentől, a mely őt el fogja nyelni.
Szelleme a szellemek világában ugyanazon helyet foglalja el, mint teste
a természet nagy birodalmában; és az őt környező dolgokat illetőleg
csakis a középszerü tudás némi látszatával bir; de sem azok fejlődésének
törvényeit, sem megsemmisülésüket nem értheti meg. Minden a semmiből
jött elő és a végtelenbe megy át. Ki követelhetné e bámulatos
átalakulást? E csodák isteni alkotóján kivül senki más.
_A két véglet közt maradó középszerüség ez állapota minden
képességünkben, tulajdonságunkban nyilatkozik._
_Semmi végletet nem képesek érzékeink felfogni._ Az erős zaj megsüketít,
az erős fény megvakít, a nagy távolság vagy közelség akadályozza
látásunkat, a tulságos hosszadalmasság és a tulságos rövidség homályossá
teszi előadásunkat, a sok gyönyör elbágyaszt; a sok mássalhangzó
kellemetlenné válik. A meleg és a hideg végleteit nem érezzük. Minden
tulajdonságunk túlzásba menve szenvedést okoz nekünk. A szellem
működését a fiatalság és az öregség korlátolja, a sok vagy kevés
táplálék megzavarja és a sok vagy kevés tanulás érzéketlenné teszi. A
végletek számunkra nem léteznek; vagy mi térünk ki előlök, vagy ők
kerülnek el bennünket.
Ime a mi valódi állapotunk. Ez szorítja aztán ismereteinket szűk körre,
melyet túllépni nem bírunk. Nem vagyunk képesek mindent tudni, de nem
vagyunk képesek arra sem, hogy semmit se tudjunk. Tágas, széles
középúton haladunk. A tudatlanság és a tudás közt lebegünk. Ha közeledni
akarunk a korlátokhoz, a kiváncsiságunktól üzőbe vett dolog eltünik
érzékeink elől; elfut és semmi sem állíthatja meg. Ez a mi természetes
állapotunk, a mely hajlamainkkal mindig ellentétben van. Éget a vágy,
hogy mindennek a mélyére hassunk s hogy végtelenig nyúló nagy tornyot
építsünk fel; de a nagy épület meginog és a föld megnyílik előtte.