I.

Sokan néhány órát szánva a szent írás olvasására s az egyház embereivel

néhányszor vitába bocsátkozva, azt mondják, már tanulmányozták a vallás

lényegét, tanait.

Pedig meg kellene gondolniok, hogy e kérdéseket már _önzésből is_

alapos, beható tanulmány tárgyává kell tenni; mert hiszen itt nem

másról, hanem csakis önmagunkról van szó.

Igy a lélek halhatatlansága bennünket annyira érdeklő kérdés, hogy

elvetve minden közönyt, kötelességünk megtudni, hogy mi az

tulajdonképen. Minden tevékenységünk, egész gondolkodásunk oly annyira

különböző irányt fog venni a szerint, a mint az örökéletet remélhetjük,

vagy sem, hogy szinte lehetetlennek látszik az életben csak egyetlen egy

észszerű lépést is tennünk ennek tudása nélkül s könnyelműségnek

látszik, életünket más szempontból irányítani.

Első érdeklődésünk tárgya, első kötelességünk legyen tehát e kérdésre

világosságot deríteni, mert hisz ettől függ az, hogy miként viseljük

magunkat. Azok közt, a kik e részben teljes meggyőződéssel nem birnak,

vannak olyanok, a kik teljes erejökből azon munkálkodnak, hogy a

kérdéssel tisztába jöjjenek s ismét mások, a kik csak tovább élnek a

nélkül, hogy fáradságot vennének magoknak, hogy e kérdésen

gondolkodjanak.

Szánalmat érzek azok iránt, a kik a kétségtől űzve szakadatlanul

tanulmányozzák e tárgyat s ennek megfejtése, az ezen való tépelődés

képezi fő és legkomolyabb foglalkozásukat. De azoknak a könnyelműségén

csodálkozni tudok, a kik életöket úgy élik le, hogy életök végére nem is

gondolnak, és a kik, mivel önmagokban nem lelnek semmire, a mi világot

vetne e kérdésre, másutt sem keresnek olyant, s nem kutatják, vajon az

örökélet azon dolgok közé tartozik-e, melyeket a nagy tömeg vak

hiszékenységgel egyszerüen elfogad, vagy azok közé, a melyek, bár

homályosak, de biztos alappal bírnak. Ez a könnyelműség, hanyagság oly

dolgot illetőleg, mely őket oly közelről érinti, melyben úgyszólván

mindenük koczkán forog, bámulatba ejt s szinte megfélemlít; borzasztónak

tűnik fel nekem. Nem spiritualisztikus hiszékenység és buzgalom mondatja

ezt velem; sőt ellenkezőleg, azt kivánom, hogy saját egyéniségünk

szeretete, saját érdekünk s az eszélyesség késztessen e kérdés

megoldására. S nem szükséges a megoldásra a szellem rendkívüli nagy

hatalma; csak azt kell meglátnunk, a mit a legkevésbbé felvilágosultak

is látnak.

Nem kell különösen emelkedett lélekkel bírnunk arra nézve, hogy

belássuk, miszerint az élet igazán és megnyugtatóan nem elégíthet ki

bennünket. Gyönyöreink hiába való látszatnál nem egyebek; bajaink

végtelenek; és a halál, mely minden pillanatban fenyeget, néhány év s

talán néhány nap alatt a boldogságnak, a boldogtalanságnak vagy az

öntudatlanságnak, teljes megsemmisülésnek örökké tartó állapotába helyez

bennünket. Egyrészt köztünk és másrészt a menny, vagy a pokol vagy a

semmiség közt nincs más, csak az élet, a mely a világon a legmulandóbb:

és a ki kétkedik a lélek halhatatlanságában, arra nézve a menny nem

létezik s így nem marad egyéb, csak a pokol, vagy a semmiség.

Ennél igazabb, de egyszersmind borzasztóbb valami alig létezik. Lehet

valaki bármily kiváló egyéniség, a legszebb életnek is ez a vége.

Hasztalan fordítanók el tekintetünket ettől az örökkévalóságtól, a mely

vár reánk; az által, hogy nem gondolunk reá, nem semmisíthetjük meg.

Közeledik az mindenkép felénk s a halál felnyitja borzasztó kapuit s a

kétkedőkre a megsemmisülés, vagy a gyötrelem örökös állapota vár.

Ime a kétkedés borzasztó következményei. S ha már a kétely magában véve

is nagy szerencsétlenség, még nagyobbá válik az által, ha nem kutatjuk a

nagy rejtélyt.

Mi igazolhatná itt a közönyt? mily örömet találhat valaki abban, hogy

tétlenül várja az elkerülhetlen bajokat? mily könnyelműség: az áthatlan

homályban maradni! és micsoda vigasztalás az, ha nem várunk soha

vigasztalásra?

A tudatlanság állapotában való e tétlenség valóban borzasztó; s csakis

úgy mutathatjuk ki, mily helytelenül cselekszenek, ha saját

álláspontjukról támadjuk meg őket. Azok, kik ily tudatlanságban

óhajtanak maradni, igy gondolkodnak:

«Nem tudom, hogy jöttem a világra; nem tudom, mi a világ; nem tudom, mi

vagyok én magam. Borzasztó tudatlanságban vagyok minden engem környező

dolog iránt. Nem tudom, miből állok, miből vannak érzékeim, mi alkotja

lelkemet: és énemnek az a része is, a mely azt kigondolja, a mit én

mondok, s a mely mindenről s önmagáról is elmélkedik, ismeretlen

előttem. Látom az engem körülzáró mindenség ijesztő nagyságát s én magam

e rémítő nagy térség egy kis pontjára vagyok lekötve, a nélkül, hogy

tudnám, mért vagyok épen e helyre lelánczolva, s mért nem valamely

másikra: s miért lettem az engem megelőzött s az utánam következő

örökkévalóságnak épen azon kis idejéhez kötve, a mely számomra adatott.

Mindenfelől végtelenség az, a mit látok, a mely majd elnyel engem mint

egy parányt vagy mint a gyorsan átfutó, pillanatig tartó árnyat. Mindaz,

a mit tudok, csupán abból áll, hogy nem sokára meg kell halnom; de a mit

legkevésbbé ismerek, az épen ez a halál, melyet nem birok elkerülni.

«Mint a hogy nem tudom, honnan jöttem, azt sem tudom, hova megyek;

csakis azt tudom, hogy kilépve e világból, vagy örökké aláhullok a

semmiségbe vagy egy bosszúálló Istenség kezébe jutok a nélkül, hogy

tudnám, e két sors közül melyikben lesz részem.

«Ime az én homályos, szörnyű állapotom. S ebből azt következtetem, hogy

életemet sorsommal való törődés nélkül kell leélnem és hogy csak

hajlamaimat kell követnem, minden gondolkodás és nyugtalanság nélkül,

mind azt megtéve, a mi szükséges arra, hogy majd egykor az örökkévaló

semmibe aláhulljak. Talán találhatnék némi világosságot kételyeim

közepett; de nem veszek magamnak annyi fáradságot s egy lépést sem

teszek, hogy azt kutassam; és csak kicsinyléssel tekintve azokra, a kik

annak felderítésére törekszenek, óvatosság és félelem nelkül haladok a

végső nagy esemény felé s engedem magamat vezettetni a halál elé, telve

bizonytalansággal leendő örökkévaló sorsom iránt.»

Semmi sem oly fontos az emberre nézve, mint azon állapot, melybe jut és

semmi sem oly rettenetes, mint az örökkévalóság. És e szerint az nem

természetes, ha az ember létezésének megszünése iránt közönyös s

belenyugszik abba, hogy az örökkévalóság csupa boldogtalanság lesz.

Hiszen mily mások az emberek egyéb, sokszor jelentéktelen dolgokban:

sejtelmekkel, félelemmel telnek el a legkicsinyesebbek iránt; és ugyan

az az ember, a ki éjjel-nappal tépelődik valamely kitüntetés, vagy rang

elvesztésén, vagy valamely őt ért sértésen, a mely talán csak képzelt,

ugyanaz az ember, tudva azt, hogy a halállal mindent elveszít,

nyugtalanság, félelem, érdeklődés nélkül várja a véget. Különös ez az

érzéketlenség a legrettenetesebb dologgal szemben, oly szívben, mely

annyira érzékeny a legcsekélyebb dolgok iránt is; úgy tűnik fel, mintha

az illető megfejthetlen varázslat alatt állna; mint az az ember, a ki

tömlöczbe zárva, nem tudja, vajon a halálos ítéletet kimondták-e

felette; s ennek megtudására már csak rövid ideje van, a mely alatt, ha

kimondták a halálos ítéletet, még módjában lenne ezt talán

megváltoztatni; s ő a helyett, hogy sorsát megismerni igyekeznék, a

rendelkezésére álló egy órát mulatsággal, játékkal tölti el.[20]

Az emberi természetnek valami idegenszerű felforgatása kell ahhoz, hogy

valaki ily közönyös legyen, s még inkább, hogy – a mint ezt sokan teszik

– azzal el is dicsekedjék. Mert még ha teljes bizonyosságban is lennének

az iránt, hogy haláluk után a semmiségbe vesznek, akkor is nem volna-e

ezért inkább a kétségbeesésre okuk, mintsem a könnyelmű dicsekvésre? Nem

vétkes esztelenség-e az, ha valaki a bizonytalanságból, a kétkedésből

dicsőséget csinál? Ez a sajátszerű megnyugvás, a pokol és a semmiség

bizonytalansága közepett, oly szépnek tűnik fel sokak előtt, hogy még ha

ők magok nem is oly közönyösek, dicsőségnek tartják a közönyösség

színlelését. Sőt a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legtöbben

csakugyan csak színlelik. S az egyik a másik után megy; úgy nevezik ők

azt, hogy ezáltal lerázzák magokról az előítéletek jármát, és

csatlakoznak az általános irányhoz.

De még ha a közvélemény helyeslésével találkoznak is, ne higyjék, hogy

az uralkodó áramlathoz való csatlakozás adja meg nekik az általuk

óhajtott közbecsülést és tekintélyt; ezt más módon kell megszerezni: az

igazság, hűség, becsületesség s önzetlenség által, és az emberi

természetnél fogva főkép ez utóbbi által; mivel az emberek azt szeretik

legjobban, a ki velök jót tesz, a ki hasznukra van. Már pedig abból

micsoda hasznunk lehetne, ha valakitől azt halljuk mondogatni, hogy ő

lerázta magáról az elfogultság jármát s nem hiszi, hogy lenne Isten, a

ki tettei felett őrködnék s hogy ő maga az ura cselekedeteinek s nem is

ad számot azokról csakis önmagának? Azt hiszi talán, hogy ezentúl majd e

szavai miatt bizalommal leszünk iránta s az életben tőle fogunk kérni

segélyt, tanácsot és vigaszt? Azt hiszi: megörvendeztet bennünket azzal,

ha azt mondja, hogy a mi lelkünk bizonyára nem egyéb, mint csak egy

csöpp levegő, vagy egy kis füstgomoly; és ezt önhitten s önelégülten

hangoztatja?

S ha aztán felhivnók őt, adjon számot azon érzelmekről s azon

okoskodásokról, a melyek őt a vallásban való kétkedésre birták, oly

gyönge érveket hozna fel, hogy épen az ellenkezőről győzne meg

bennünket. Valaki egyszer azt mondá az ilyeneknek: «ha tovább is ily

módon folytatjátok érveléseiteket, valóban megnyertek engem a –

vallásosságnak.» És igaza volt, mert hiszen kire ne hatna rosszúl, ha

oly elvet kell magáénak mondani, a melyre nézve megvetésre méltó társai

vannak!

És a kik csak színlelik ezeket az elveket, rosszul teszik, ha

természetöket arra kényszerítik, hogy kiállhatatlan ember váljék

belőlök. Ha talán az esik nekik rosszul, hogy nem látják tisztán a

dolgot, ne titkolják el ezt; ha meg is mondják, őszinteségökből semmi

szégyen sem háramlik rájuk. Csak az szégyen, ha valaki egyáltalában

sehogy sem lát, ha egyáltalában nincs véleménye. Semmi sem mutat oly

alantas gondolkodásra, mint ha valaki nem tudja azt, hogy mily

szerencsétlen az ember Isten nélkül. Semmi sem oly gyalázatos, mint ha

valaki daczolni akar a jó Istennel. Hagyják el ezt! és tudják meg végre,

hogy csak két csoportja az embereknek számíthat arra, hogy

helyeslésünket elnyerje: azok, a kik teljes szívökből szolgálják az

Istent, mivel ismerik őt; s azok, a kik tiszta szívvel keresik az

Istent, mivel még nem ismerik.

És azokért, a kik komolyan keresik az Istent s megismerve

tökéletlenségöket, magasabbra törekszenek, ezekért aztán érdemes

munkálkodni, hogy segítsünk nekik megkeresni azt a világosságot,

melylyel ők nem birnak.[21]

De a kik se nem ismerik az Istent, se nem keresik, azok mivel nem

tartják magokat méltónak az ő saját fáradozásaikra, a mások

fáradozásaira sem érdemesek; és a részökről megvetett vallásnak nagyfokú

könyörületességére van szükségünk, hogy meg ne vessük őket s ne hagyjuk

magokra. De mivel ez a vallás arra kötelez bennünket, hogy a míg csak ők

ez életet élik, úgy tekintsük őket, mint a kik képesek arra, hogy

felvilágosodjanak s hinnünk kell, hogy ők talán később még inkább fognak

hinni, mint mi most, míg mi talán sötétebb vakságba esünk: akként kell

irányukban viseltetnünk, a mint velünk is tennének mások, ha az ő

helyökben lennénk; s meg kell kisérelnünk, nem tudnának-e ők is a

világosság felé haladni? Fordítsák ők ily művek olvasására az általok

elpazarolt idő néhány óráját, talán találnak bennök valamit, vagy

legalább sokat nem vesztenek vele. És a kik őszinte buzgalommal teszik

azt, s komolyan törekszenek az igazság megismerésére, azt hiszem, ezek

ki lesznek elégítve s ezeket az isteni vallás komoly érvei meg fogják

győzni.