Kétségtelen, hogy az ember nem ismeri az igazságot; ha ismerné,
bizonyára nem állapította volna meg azt a legáltalánosabb szabályelvet,
mely szerint minden ember _hazája_ erkölcseit követi; az igazság szózata
bizonyára meghódított volna minden népet s a törvényhozók azt vették
volna alapul, nem pedig más népeknek szeszélyes törvényalkotásait.
A lopás, a gyermek- és apagyilkosság bizonyos korban az erények közt
foglalt helyet. Lehet-e különösebb felfogás, mint az, hogy valaki
megölhet engem, csak azért, mert a folyó tulsó partján lakik és mert az
ő fejedelme az enyémmel viszálykodik, habár én nem vagyok vele
ellenséges viszonyban!
Kétségkivül vannak természeti törvények; de a természetes ész aztán sok
mindent elront, összezavar. Nihil amplius nostri est, quod nostrum
dicimus; ex senatus consultis et plebiscitis crimina exercentur; ut olim
vitiis, sic nunc legibus nostris laboramus.[13]
E zavar folytán aztán sokan azt állítják, hogy az igazság alapját a
törvényhozó tekintélye képezi, mások, hogy azt a fejedelem jólétében
találjuk fel; ismét mások, hogy a szokás alkotja az igazságot. Csupán az
észt követve, semmi sem fog magában véve igaznak feltünni. Az idő
folyamán minden meginog. A szokást is csupán az teszi igazsággá, hogy el
van fogadva, hogy hosszabb időn át gyakoroltatott.
Semmi sem oly eltévesztett dolog, mint hogy ha a törvény a tévedéseket
akarja jóvá tenni s a sértéseket megtorolni. A ki e törvénynek
engedelmeskedik, mivel ez igazságos, az csak az általa képzelt
igazságnak engedelmeskedik, de nem a törvény lényegének: mert a törvény
csupán törvény, semmi egyéb; a törvény lényege nem a benne rejlő
igazság, hanem maga a törvény. – És a ki a törvény szellemét, a törvény
indító okait kutatni akarja, legtöbbször oly gyöngének fogja találni az
emberi képzelődés e termékeit, hogy csodálkozva fog visszatekinteni az
elmult századokra, a melyek e törvényeknek oly nagy tisztelettel
adóztak.