Fényes lángész, mely, mint a csillag, ragyogva futja be pályáját s
levilágít a földre; lángész, mely elérni látszik már a tökéletességet,
de a mely eljutva az emberi tudás korlátaihoz, onnan visszaverődik és
tehetetlenségének érzetében sebzett szivvel tudatja velünk nagy
szellemének örökéletű vivmányait…
Ime Paskal életének története.
Gyermekkorában rendkivüli eszességével majdnem rémületbe ejti atyját és
környezetét; tizenhat éves korában már az első rangú tudósok közt foglal
helyet és felfedezései néhány évvel később nevét halhatatlanná teszik.
Atyja, a ki elébb Clermond-Ferrand-ban[1] a törvényszék elnöke volt s
később 1631-ben Párisban telepedett le, szellemes gyermekét, a ki anyját
már három éves korában elveszté, maga kezdte nevelni s észrevevén, hogy
ezt a mennyiségtan rendkivül foglalkoztatja, sőt izgalomba hozza,
megtiltotta neki e tudománynyal való foglalkozást.
Pascal életéből nővére, madame Périer, a ki imádattal határos csodálatot
érzett nagy szellemű és gazdag kedélyű testvére iránt, sok apró
részletet mond el arra nézve, hogy mily rendkivüli módon nyilatkozott a
gyermek lángesze. Atyjának kivánsága előtt meghajolt s nappalait egészen
neki áldozta fel, gyorsan haladva előre a kijelölt tudományokban. De
éjjeleit önmaga számára tartotta fenn, előszedve kedvencz mennyiségtani
iróit s elmélkedve e tudomány rejtélyein.[2]
Tizenhat éves korában írta első művét (_Traité des sections coniques_, a
kúpszeletekről), a melylyel egyszerre megalapította hírnevét s a mely
oly nagy feltünést keltett, hogy, mint madame Périer írja, általános
volt az a meggyőződés, miszerint Archimedes óta a mennyiségtan terén nem
tűnt fel ily rendkivüli tiszta lángész.
Egymás után következtek most Pascal mennyiségtani, természettani művei,
felfedezései, korszakot alkotó új tételei. A nagy szellemi munka, melyet
végzett, egészségét örökre tönkre tette; s még fokozta betegségét az a
lelki rázkódás, melyen halála előtt néhány évvel keresztül kellett
mennie. Egy ízben kikocsizva, megbokrosodott lovai a Szajna hídjáról a
vízbe rohantak; a kocsi, miután eltört rudját a lovak magokkal ragadták,
a hídon maradt és Pascal nem szenvedett sérülést; de ez esemény, a
közvetlenül fenyegető veszély látása haláláig mély benyomással maradt
képzelődésére. Különben husz éves korától fogva haláláig, 1662 augusztus
19-ig, mint maga mondta, alig volt oly nap, a mikor ne szenvedett volna.
A kedvencz tárgyával való foglalkozást abban kellett hagynia.
Szórakozást ajánlottak neki. De a társadalom aprólékos szokásai nem
tudták lekötni szellemét. Rövid ideig a párisi társaság kedvelt alakja
volt; de csakhamar odahagyta a nagyvilág zaját. Ez időben írta a
_Discours sur les passions d’amour_-t, melyből kitünik, hogy Párisban
megismerte szive a szerelmet is; de vonzalmáról, melyet csak sejteni
lehet, semmit sem tudunk.
Jacquelina nővérének tanácsára, a ki a Port-Royal-des-Champs zárdában
volt, visszavonult teljesen a magányba. Nagy szelleme irtózván a
tétlenségtől, figyelme korának bölcseleti és valláserkölcsi mozgalmai
felé irányult.
A port-royali zárda élén akkor Angélique-Jacqueline Arnauld állt, e
szellemes nő, a ki az egész zárdát újjá alakította, maga köré gyűjtvén
az akkori eszmék legkiválóbb harczosait. A Port-Royal kormányzati
ügyeinek vezetésére a jansenista Saint-Cyrant-t kérték fel, a ki magával
hozta az új irány szellemét. Csakhamar aztán köréje csoportosultak a kor
legelőkelőbb szellemei, mint Lemaitre, a hirneves ügyvéd és jogbölcsész,
Séricourt, Lancelot Sacy, Antoine Arnauld, és mások[3], többnyire
rokonai a zárda főnöknőjének, a ki nővérét és anyját is magához vette a
zárdába. A jansenismus, a melynek leghatalmasabb védbástyája a
Port-Royal lett, tudvalevőleg az által akarta az egyházat reformálni,
hogy dogmáit eredeti egyszerüségökbe óhajtotta visszavinni; új tanaival
az egyetemes egyház egységét nem akarta megbontani, s e vallási irány
megalapítója, ez idegen származású franczia Luther, katholikus akart
maradni akkor is, midőn kimondta, hogy a hierarchiát át kell alakítani
és hirdette a praedestinatio tanát.
Ez iránynyal szemben erős ellentállást fejtettek ki a régi iskola hívei,
kik gyökeresebb változtatások nélkül akarták fenntartani az egyházat s a
kik közt Bossuet foglalja el ékesszólásával az első helyet.
E két irány mellett egy harmadik is fellépett a harcz mezején,
szenvedélyesebben kiméletlenebbül, mint a két előbbi. Ez volt a
jezsuiták hatalmas tábora.
Midőn Pascal a Port-Royalba vonult vissza, a jansenistáknak erős vezérre
volt szükségök. Arnauld nem birta már a harczot; a közvélemény
gondolkodás nélkül fogadta el az ellenpárt nézetét, mely Arnauld és
elvtársai iratait kárhoztatta.
Pascal elfogadta a reá váró vezérszerepet és mindenekelőtt
megváltoztatta a harcz eddigi modorát. Nem elvont, tudományos
értekezésekkel szállott sikra, hanem a társadalomhoz, a _nagy
közönséghez fordult_ s egyszerű és e mellett erőteljes, könnyed s
szellemes modorban kezdte írni a _Lettres de Louis Montalte à un
Provincial de ses amis_ czímű művét, melyet csak egy megírni szándékolt,
de kora halála miatt be nem fejezett nagyobb bölcsészeti műve
bevezetésének tekintett, s a melyről Voltaire azt mondja, hogy «Moliére
legjobb vígjátékaiban sincs több szellem, mint a _Lettres à un
Provincial_ első részében és Bossuet semmivel sem fenségesebb, mint a
_Lettres à un Provincial_ második része». Világos tiszta ész – ridegség
nélkül; nemes kedély, érző szív – túlérzékenység nélkül; emberszeretet –
elfogultság nélkül; az emberi gyarlóságok sokszor kiméletlen ostorozása
– gyülölet nélkül; meglepő szellemesség – keresettség nélkül; egyszerű,
és e mellett bámulatosan szép, vonzó stil; mélység – feneketlenség
nélkül: ime Pascal egyénisége, mely előttünk műveinek olvasása közben
mintegy kidomborodik. Minden sorából kiérezzük nagy szellemének merész
szárnyalását az istenség felé. Hevesebb kifakadásai sem válnak
visszataszítóvá; sőt van azokban is mindenkor valami vonzó, szeretetre
méltó elem. Gondolatait olvasva, ott áll előttünk az ő rokonszenves
egyénisége, mely a franczia szellem egyik méltó büszkeségét képezi.
_Gondolatai_, melyeket apródonként s minden rendszer nélkül írt, s
melyeket legelőször a Port-Royal hozott nyilvánosságra, több kiadásban,
változtatásokkal, kiegészítésekkel, kihagyásokkal jelentek meg; az egyes
kiadók sokszor tetszésök szerint bántak el az egyes részekkel, úgy hogy,
bár Cousin Viktor nagy fáradsággal s szigorú kritikával igyekezett az
eredeti szöveget megállapítani, mostanáig sem birjuk teljesen Pascal
eredeti szövegét.[4]
_Gondolatai_ban tükröződik vissza leginkább Blaise Pascal egyénisége. Az
irónak, a ki, mint Cousin mondja, szívének vérével írt, tépelődései,
kételyei, önmagának és az emberi tudásnak kicsinylése, de e mellett
szeretete tisztán kitünik gondolataiból. Valami bámulatos közvetlenség,
csaknem gyermekes báj csillog elő tiszta, romlatlan, fényes
lelkületéből; s örömmel követjük őt, bárhová ragad magával. Érezzük,
hogy ő, a ki a bölcsészetről, a tudományokról s a költészetről is olykor
kicsinylőleg szólt, mily nagy bölcsész s akarata ellenére is mily nagy
költő.
És bár Pascal boldogtalansága az életet sötét színben látja, jól esik
nekünk, hogy érző szíve, emberszeretete minden során átragyog. És midőn
bántó érzést kelt bennünk az a tudat, hogy fájdalmasan rövid életét
szakadatlan szenvedések közt, a boldogság megismerése nélkül kellett
eltöltenie: jól esik tudnunk, hogy szenvedéseit nagyon megenyhítette
atyjának szeretete és az a benső, gyöngéd viszony, mely közte és két
nővére közt mindvégig megmaradt; jól esik Pascal levelezését olvasnunk,
melyet részint ő maga, részint pedig Jaqueline nővére nevében is
Gilberte nővérével, madame Périer-vel és ennek férjével folytatott s a
melyből kitünik egyrészről az ő gyöngéd testvéri szeretete, másrészről
az az imádatszerű rajongás, melylyel őt nővérei körülvették.
_A fordító._