Ipolyi Arnoldot, Nagyvárad néhai tudós püspökét a Kisfaludy-Társaság
avatta mesegyüjtővé. Midőn a Társaság a magyar népköltés gazdátlan
kincseinek megmentésére 1844-ben mozgalmat indított, a fiatal – alig 20
éves – Ipolyi még nem fejezte be Nagyszombatban megkezdett, Bécsben és
Esztergomban folytatott papi tanulmányait. Ezért a Magyar Népköltési
Gyüjtemény régi folyamának »Népdalok és Mondák« czímű 1846-ban megjelent
I. kötetében még nem szerepel a gyüjtők között. Nem szerepelt a
következő két kötet névsorában sem. Ennek az oka abban rejlik, hogy
figyelmét a népköltésre tulajdonképpen nem is az országos gyüjtési
mozgalom, hanem a Kisfaludy-Társaság ama pályázata terelte rá, amely
ugyancsak 1846-ban a magyar mythologiát kivánta megiratni.
Midőn Ipolyi papi tanulmányait befejezte, báró Mednyánszky Alajos
házánál vállalt nevelőséget. A vágvidéki mondák összegyüjtéséről és
kiadásáról hires főur gazdag könyvtárát már alaposan ismerte, midőn a
pályázat szövegében ezt olvasta: »Mit lehet a régi bel- és külföldi
krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely
babonás erkölcsökből s végre a nyelvben található nyomokból a pogány
magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat, vagy hihetőt
kivonni?« Alább pedig tüzetesebben tovább fejtve: »Maradtak-e fenn, s
mely nyomai a régi hitnek népünk babonás nézetei és szokásaiban?« A
fiatal nevelő nyomban tisztában volt azzal, hogy a pályázat hirdetői
Grimm Jakab német mythologiáját tartották szem előtt. Vállalkozót
kerestek, aki a régi irott kútfők gyér adalékait nálunk is a
néphagyomány élő emlékeiből fogja kiegészíteni. De arra már aligha
gondoltak, hogy Grimm Jakab sokkal szerencsésebb viszonyok közt és
testvérének, Vilmosnak hatalmas támogatásával is csak évtizedek munkája
árán juthatott el a német mythologia pantheonjának fölépitéséhez. Ipolyi
tudta, hogy Grimm Jakab nyomdokain haladva, a kitűzött határidőre véges
emberi erővel elkészülni nem lehet; de ahhoz, hogy a magyar irodalom
hiánytpótló nagy müvét elvégre megirja, nyomban hozzáfogott.
Noha a Kisfaludy-Társaság gyüjtőmunkálatai még javában folytak, Ipolyi
nem várta be a lirai emlékeket előtérbe állitó »Népdalok és Mondák«
későbbi vaskos köteteit, hanem a maga szempontjából külön gyüjtést
kezdett. Eredményeiről műve elején, a kútfők ismertetésében ekként
számol be:
»Semmi sem állott előttem munkálatom kezdetétől fogva élénkebben, mint a
tárgy ezen kútfőinek a nép körébeni keresése, összegyüjtése; egyrészt,
hogy az eddigi szűk anyag bővíttessék, másrészt, hogy annak valódilag
léteztét, eredetiségét stb. saját teljes meggyőződésemre
megalapíthassam. Ösztönöztetve már szinte az emlékektől, melyek
gyermekkoromból visszhangzottak, hogy azokat még feleleveníthessem, a
feledettet újra felleljem, kiindultam a gyüjtésre, s erre nézve az idő
folytán megtettem mindent, mi csak erőmben állott, saját járás-kelés,
utazásaim, tudakolásaim, barátok s ismerősök közremunkálásra felhívása
által; s habár ez 10 évi fáradság s temérdek költségbe távolról sem
került, mint Gaal azt gyüjteménye összeszerzéséről egykor állíthatá, s
bár legtöbb fáradságos lépésemnek semmi vagy csak igen csekély sükere
volt, mégis a kisebb részben, mint magam igyekezete és barátim
segedelmével összehozni sükerült, nemcsak meglepő, új s nyomós
tartalmára nézve számos részleteiben, mint azt az olvasó észreveendi, de
e mellett számra nézve is a rege, mese, szokások, babonás hiedelem st.
köréből három száz számot fölülhalad, ideszámítva természetesen a már
ismeretesek gyakran igen becses variánsait, kiegészítőbb bővebb
mellékvonásokat st.« (M. Mythologia, XXVII. l).
Művében a saját gyüjtése kézirati anyagából felhasznált adalékok százait
_gy. (= gyüjteményem)_ jeggyel jelölte meg. »Az elbeszélő szerény,
ismeretlen falusi lakosok, földmivesek, vénasszonyok«, sőt gyermekek
nevei fölemlítésével egyelőre adós maradt; de megigérte, hogy ezekről és
gyüjtőtársairól egy – részben már készen álló – »_teljes rege- és
mesekönyvi gyüjteményben_« fog majd pontos kimutatást közölni. De addig
is nyilvánosan köszönetet mondott azoknak, akik nagyobb tömeg adalékkal
támogatták. Ezek közt legelső volt Karcsay G. (Csaplár Benedek), akivel
már 1845-ben megismerkedett. Nagy elismeréssel adózott továbbá Pajor
Istvánnak, Révész Imrének, Szabó Károlynak és még három gyüjtőjének,
Fehér Ferdinánd, Nagy János és Varsányi Pál uraknak.[1]
Ime, Grimm Jakab magyar tanitványa a népmesék nagyarányú gyüjtésében,
tudományos feldolgozásában és kiadásában is követni szándékozott
mesterét. De neki csak a gyüjtés és a tudományos értékesítés sikerült.
Mythologiája előszavában az óhajtott kiadást illetőleg lelkendezve
jelezte ugyan, hogy a gyüjtemények »egy jó része nálam ez ohajtás
sükerültére készen áll« (XXVIII. l.); ám amit ebben az ügyben előbb
elmulasztott, utóbb már sehogy sem tudta dülőre vinni.
A »Magyar Mythologia« 1854-ben jelent meg. E nagy eseményt minden
oldalról ünnepelték. Csak a következő esztendőben akadt egy súlyos szavú
ünneprontó Csengery Antal személyében. 1855 június 11-én megtartott
akadémiai székfoglaló előadásában, mely nyomban a nagy nyilvánosság
előtt is megjelent az 1855. évi Budapesti Hirlap tárczasorozatában,
pálczát tört Ipolyi mythologiai módszere felett. Elitélte, hogy a kitünő
német mester nyomán megfelelő irodalmi előmunkálat nélkül és megfelelő
nyelvtörténeti, összehasonlitó nyelvészeti, néprajzi, vallástörténeti és
kútfőkritikai ismeret nélkül végezte el azt a nagy munkát, melynek
eredménye minden hibája daczára is a magyar mythologiai kutatásnak
gazdag és nélkülözhetetlen tárháza marad.
Bennünket ezúttal csak az előmunkálatok hiánya érdekel.
Csengery elismeri, hogy a keresztyén hitre tért pogány népek a
hagyományban még évszázadok mulva is meg tudják őrizni mythoszi
emlékeiket. Ezért hangsúlyozza, hogy »a Grimm-testvérek a mesék és
mondák stb. gyüjtését tűzték feladatul mindenek előtt«. Példájuk a
gyüjtés ügyét egész Németországban felvirágoztatta és a néphagyomány
tanulmányozása terén is gazdag irodalmat teremtett. Mivel nálunk ilyen
előkészület nem történt, Csengery elégületlenül teszi szóvá: »Ipolyi úr
munkájában folyvást hivatkozik a gyüjteményében levő mesékre, mondákra s
egyéb efféle adatokra. Miért nem sietett azokat mindenek előtt
közrebocsátani? Ha ezt teszi, nemcsak magának több ideje marad azoknak
egybevetésére: hanem más irók figyelmét is e tárgyra fordítván, némi
buzgóságot sikerül vala élesztenie hasonló gyüjtések körül; az
előszavakban és kritikákban talán eszmecsere is fogott támadni, ami
előkészítette volna utóbbi nagyobb munkájának mind megértését, mind
kelendőségét. – Késő tanács! mondja Ipolyi úr.« (Tört. Tanulm. I. köt.
19. l.)
A forrásul használt népköltési termékek megigért utólagos kiadása
csakugyan elmaradt. De nem azért, mintha Ipolyi elkésettnek tartotta
volna. Hiszen Csengery kritikájának elhangzása után néhány hónap mulva a
Magyar Sajtó 1855. évi okt. 7-iki számában már lelkendezve ismertette
Erdélyi János »Magyar Népmesék« czímű új kötetét. Hangosan sürgette a
néphagyomány ilyen emlékeinek kiadását és vizsgálatát. Utalt arra, hogy
a népek nemzetközi elhelyezkedésében a lelkiek terén csak akkor
léphetünk fel »eredeti tényezőkül« ha »eredeti, nemzeti népies
költészetet, regéket, szokásokat vagyunk képesek felmutatni s általuk
önálló eredetiségű nemzeties voltunkat tudjuk érvényesíteni«.
Ipolyi kiadási kedvét Csengerynek az a lesujtó állítása sem béníthatta
meg, hogy a történelmi módszer nélkül vizsgált néphagyomány minden
adalékát régieknek és összehasonlitó ismeretek nélkül színmagyaroknak is
tartotta. Az kétségtelen, hogy Ipolyi a népi adalékok megválogatásánál
és mythoszi vonatkozásaik megállapitásánál kritikai szempontból sok
mulasztást követett el; de viszont az is kiderült, hogy a népmesék
nemzetközi vándorlásaival és nehezen megállapitható nemzeti
sajátosságaival nálánál senki sem volt jobban tisztában. Tudta, hogy a
mesevilág útvesztőiben csakis összehasonlító művelettel lehet némileg
eligazodni. Ezért Erdélyi kötetének ismertetésében már értékes
összehasonlító folklorisztikai jegyzetekkel igazolta a magyar mesék
kiterjedt nemzetközi rokonságát.
Midőn Gaal György »Magyar Népmesegyűjtemény«-ének 1857-ben megjelent
első két kötetét az Új Magyar Muzeum 1858-iki októberi füzetében
ismertette, »a magyar népmeseügy«-et külön is szóvá tette. »Napról napra
lessük, mikor fognak már valahára népmeséink és mondáink a köznép
ajkáról felszedve, a gyermekszobák és fonóházak küszöbét átlépve,
irodalmunk sajátjává válni!? Úgy látszik, mind hasztalan! Pedig azon
szép kezdet után, mellyel Erdélyinek a Kisfaludy-Társaság aegisze alatt
egy decennium előtt meginditott népdal- és mondagyüjteménye biztatott,
szebb reményekre lehettünk jogosítva.« Hiába igazolta a tudomány, hogy
az ilyen gyüjtemények a nemzeti irodalmak élesztőivé lesznek: »A mese
nálunk süket füleknek szólt.« Csak a hazai nemzetiségeknek akadtak
követésre méltó jeles gyüjtői Haltrich, Müller, Schott és Rimauszki
személyében. Gaal György magyar gyüjteménye 1822-ben németül jelent meg.
Elkésett magyar kiadása alkalmából most azzal a boldogtalan vagy
ügyefogyott emberrel példázódik, aki nem akar vagy nem is tud szerezni
akkor, »ha becsületes örökséghez jut, mellyel egy ideig megint csak
beérheti.« Ezért buzdító szózatot intéz a szakavatott gyüjtőkhöz és
áldozatkész kiadókhoz, az ismertetett Gaal-féle meséket pedig ellátja
tartalmas összehasonlitó jegyzetekkel.
A magyar népmeseügy e lelkes apostolát a M. Tud. Akadémia még ebben az
évben tagjává választotta s egyidejüleg »Magyar Mythologia«-ját a
Marczibányi-jutalommal megkoszorúzta. Midőn 1867-ben a
Kisfaludy-Társaságnak is rendes tagjává lett, ismét az úttörő tudós
folklorista részesült késői, de így még nagyobb jelentőségű
elismerésben. Közben a zohori szerény falusi plébánosból országos nevű
egyházi kitünőség lett, aki különösen az egyházi műtörténelemben vált a
tudós hazai katholikus papság díszévé.
Igy első pillanatra az a látszata volt a kiadatlan népköltési
gyüjtemények ügyének, mintha a túlszigorú kritikával megbénított gyüjtő
gyorsan kialakuló fényes pályájának estek volna áldozatul. A fentebb
érintett két dolgozat eléggé igazolta, hogy Ipolyit a népmesék ügye,
tehát a saját gyüjteményeinek ügye is állandóan foglalkoztatta. Mivel
viszonyainak javultával már a kiadók közömbösségére sem lehet
gondolnunk, a gátló okot egyéb irodalmi akadályok felmerülésében kell
keresnünk és megtalálnunk.
Ipolyi és gyüjtő társai 1846 után, tehát Erdélyivel és a
Kisfaludy-Társaság többi gyüjtőivel egyidejüleg működve kezdték a mesék
tarlózását. Noha az ország első irodalmi intézetének felhivására a
költők és irók egész gárdája látott a terhes munkához, a mesegyüjtés
terén mégsem értünk el elsőrangúnak mondható sikert. A »Népdalok és
Mondák« meséi közt alig akad olyan példány, amelyben a népnyelv
tisztasága, a naiv elbeszélés közvetlensége és üde egyszerüsége, a
hagyományos mese-szólamok természetes elhelyezkedése jelentékeny
mértékben meg ne zavartatott volna. Ipolyi mesegyüjtő gárdája számban
talán fölözte a Kisfaludy-Társaságét, de rátermettségben jóval
alacsonyabb fokon maradt. Minden gyüjtő tudta, hogy a tudós vidéki
plébánost _csak a mesék tartalma érdekli_. A mesék formai bája így
áldozatul esett. E hiányt Ipolyi, kinek az elbeszélőművészet finomságai
iránt kevés érzéke volt, talán föl sem ismerte akkor, midőn
gyüjteményeinek kiadását mythologiája előszavában megígérte. Csak
későbbi tanulmányai fonalán alakult ki benne az a tudat, hogy a népmesék
epikai szépségei a műirodalmak prózai stiljét üdvösen befolyásolják és
át is alakíthatják.
Erdélyi »Magyar Népmesék« czimü gyüjteményének ismertetése alkalmával a
mesegyüjtés jelentőségét már irodalmi szempontból mérlegelte. Ezzel
kapcsolatban a mesék lejegyzésére vonatkozólag szintén nyilatkozott.
Erdélyi gyüjteményét e szempontból ekként ítélte meg: »Mi a közölt mesék
előadását, alakját, nyelvbeli szerkezetét illeti, látni, hogy a szerző
(!) nemcsak népies valódi helyes hangot eltalálni törekedett, de hogy
nagyobbára az előtte állott lejegyzést szorosan és változatlanul
követte. Mit amily lelkiismeretes hűséggel szem előtt tartani óhajtok,
úgy mégis nem oly kizárólag, hogy annak darabos, töredékes voltát ott
mindenütt megtartandónak vélném, hol az az elbeszélést homályossá,
sokszor kelletlenné teszi.« Szóval a mesélő darabos szövegét a kiadó
megigazgathatja; de – hozzáteszi – »véleményem erre nézve az, hogy
mindenesetre az előadásra nézve szabályt adó leend azon mód, melyet jobb
és folyékonyabb előadású népmesélőink követnek… Hasonlón a nyelvre nézve
is: a népnyelvi eredetiségek, sajátságok és idiotismusok megtartása
mellett, a beszédnek egyébkénti simaságát nélkülözhetlen kelléknek
vélem. A szerkezetet illetőleg szorosan Grimmék (Kinder u. H. Märchen,
5. kiad. előszó, XXII. l.) kifejezett kivánatait tartom követendőknek.«
Gaal György meséinek ismertetése alkalmával már tiltakozik az ellen,
hogy avatatlan kezek szedett-vedett holmit gyüjtsenek. A vállalkozó
legyen tájékozott a gyüjtés hazai és külföldi irodalmában, hogy
sikeresen és ügyesen foghasson a munkához. A szöveg megbolygatását ismét
szóba hozza, de már túlzott kivánságnak tartja, – »hogy a molnár maga
termessze a garatra öntendő gabonát; sokkal természetesebb, gondolnám,
ha a termesztőktől is belátást s ügyességet igénylünk, mint ha a
teendőket felváltjuk«.
Ez azt jelenti, hogy Ipolyi felfogása rövid pár év alatt alaposan
megváltozott. És a változás mértéke szerint távolodott el ama terve
megvalósitásától is, hogy népmeséit valaha kinyomatja. Mythologiájának
megjelenése után a mese-kiadást még az avatatlan gyüjtők lejegyzéseinek
gyökeres átdolgozásával tudta volna lehetővé tenni. Utóbb azonban
meggyőződött arról, hogy a népnyelvet és a mesélés naiv epikai
művészetét korlátlan mértékben kellene bírnia, ha a mesei forrásokat a
Grimm-testvérek példájára akarná feldolgozni. Ezért hangoztatta most már
azt, hogy a gyüjtő kutassa fel a nép legjobb mesélőit és szállitson a
szerkesztők és kiadók garatjára tiszta szemet.
Ipolyi malma már állott, mikor Jókai a nép nyelvét az 1850-es évek végén
adomák és mesék lejegyzésében hamisítatlan tisztasággal és üde bájjal
csillogtatni elkezdte, sőt 1860-iki székfoglalójában a M. Tud. Akadémia
areopágja előtt is ragyogtatta. Az újabb gyüjtők a mesék formai
szépségét csakugyan szem előtt tartották. Pár év mulva már a
mese-lejegyzés három elsőrendü mestere gazdagítja köteteivel
irodalmunkat. Merényi László 1861-ben kiadja az »Eredeti Népmesék« két
kötetét. A következő 1862-ik évben Merényi »Sajóvölgyi Népmesék« czímű
két kötetével egyidejüleg megjelennek Arany László »Eredeti Népmeséi«,
1863-ban pedig Merényi »Dunamelléki Népmesék« czímű I-ső kötetével
együtt Kriza János Vadrózsáinak I-ső kötete lát napvilágot.
Ipolyi népmeséinek kéziratai csak akkor kezdtek a feledés homályából
ismét kibontakozni, midőn a Kisfaludy-Társaság 1872-ben kiadta a Magyar
Népköltési Gyüjtemény új folyamának első két kötetét. A magyar népköltés
forrásainak ezúttal tapasztalt gazdagsága a Kisfaludy-Társaság keretein
kívül is számos gyüjtőt munkára buzdított. Ezek közt a lelkesebbek
egyike Abafi Lajos volt, aki a népköltés ügyét 1874-ben meginditott
»Figyelő« czímű folyóirata programmjába is fölvette. Hihetőleg Csaplár
Benedek, Ipolyi legszorgalmasabb gyüjtője s a folyóirat későbbi oszlopos
munkatársa volt az, aki Abafi figyelmét Ipolyi gyüjteményeire fölhivta.
E gyüjtemények kéziratai 1876-ban már Abafi birtokában voltak, tőle
pedig sok egyéb rendelkezésül álló anyaggal kiegészítve és műfajok
szerint is csoportosítva, kiadás végett csakhamar a Kisfaludy-Társaság
elé kerültek. A »Figyelő« 1877. évi I. füzete már jelenti, hogy a
benyujtott gyüjtemény összesen negyedfél ezer darabból áll. A 16
csoportra tagolt anyag utolsó csoportjában 161 mese és monda szerepelt
ezzel a megjegyzéssel: »A mesék legnagyobb része Ipolyi Arnold
gyüjteményéből való, ki azt e czélra Abafinak rendelkezésére
bocsájtotta.« (Id. h. 80. l.)
A jelentés záradékában még ez olvasható: »Természetesen nem mind új az,
mi e gyüjteményben foglaltatik, de körülbelül fele merőben új szöveg; a
többi pedig – többé-kevésbé – becses változat. Az egész gyüjtemény,
amint most van, mintegy 3–4 kötetet tenne ki s a választás szigorától
fog függni, mennyit lehet kiadni, ha egyáltalán kiadja s kiadhatja
mostanság a Kisfaludy-Társaság.« (U. o.)
Abafi a nyers anyag e nagy tömegét megrostálás és a szükséges
összehasonlító kritikai jegyzetek elkészítése végett visszakapta. Mivel
egyéb elfoglaltsága miatt erre ideje nem volt, a gyüjteményt csaknem egy
évtizedig hevertette. Csak az 1880-as évek második felében kezdte a
fiatal Kálmány Lajost arra kérni, hogy a szükséges szerkesztői munkát
helyette végezze el. Kálmány több évi vonakodás után vállalkozott s
Abafi gyüjteményein kívül Ipolyi mesegyüjteményét is gondosan
megválogatta, rendezte és jegyzetekkel is ellátta. Abafi a saját
gyüjteményét 1890-ben nyujtotta be újra a Kisfaludy-Társasághoz s utóbb
bemutatta Ipolyi népmeséit is. Az első eléggé megnyerte Gyulai
tetszését, de Ipolyi meséit illetőleg Arany Lászlónak már aggodalmai
támadtak. Az Abafihoz visszakerült kéziratok utóbb elkallódtak.
Szerencsére az elveszett anyag túlnyomó része csak másolat volt. Az
eredeti Kálmány Lajosnál maradt. Igy menekültek meg Ipolyi népmeséinek
lejegyzései is.
Midőn Kálmány Lajos engem arról értesített, hogy Ipolyi gyüjtésének
összes eredeti kéziratai nála vannak, nyomban fölkértem, hogy a belőlük
kiválogatható értékesebb anyagot kritikai jegyzetekkel ellátva bocsássa
ismét a Kisfaludy-Társaság rendelkezésére. Igy készült el aztán a jelen
mesegyüjtemény, amelyet Ipolyi hagyatékából később még egy elegyes
tartalmú értékes kötet fog követni.
A kötet szerkesztésénél Kálmány Lajos azt az elvet követte, hogy a
kutató benne lehetőleg mindent megtaláljon, amire Ipolyi Magyar
Mythologiája utal. Az utalás egyszerűsége kedvéért Ipolyi a
rendelkezésére álló népköltési adalékokat olyan rendben, amint hozzá
beérkeztek, tehát minden csoportosítás nélkül, sorszámmal látta el. A
mesék e számait a szöveg végén említjük meg, a keresés megkönnyítése
végett pedig a mesék e számainak sorrendje szerint még egy külön utaló
jegyzéket is készitettünk.
Ipolyi szellemében a szerkesztőnek a lejegyzők darabos meseszövegeit
okvetlenül át kellett volna népiesebb nyelvre irni. Ma azonban a mesélők
meghallgatása nélkül mások lejegyzésének ilyen mértékű megbolygatására
komoly folklorista már nem vállalkozhatik. De mivel több értékes
tartalmú mese külsőségein a gondos szerkesztő keze mégis nyomot hagyott,
egész terjedelmében közlöm azt, amit Kálmány Lajos erre vonatkozólag a
jelen mesegyüjtemény bevezető soraiban nyomatékosan elmondani kiván:
»Ipolyinak – írja tájékoztató soraiban – nem volt feladata a magyar
nyelvhagyományok egyetemes gyüjtése. Megelégedett, ha a művéhez
szükséges adatokat megkapta. Nincs is hagyatékban egy sem nyelvjárás
szerint lejegyezve. Vannak jó mesemondói és lejegyzői; de vannak olyan
gyüjtői is, akiknek a mesék lejegyzésekor is fülükbe csengett a latin
nyelv, amelynek hatása azután akaratlanul is meglátszik soraikon. Itt
nem a nép nyelvéről van szó, hanem az iskolázottakéról, mit a
rendelkezésül álló kéziratok mindenkor bizonyítani fognak; s ha elvem
ellen kénytelen voltam egyiken-másikon változtatni, ez annyiban történt,
hogy a latinosságot mellőzve, a mesét a nép nyelvén iparkodtam
elmondani. Óvakodtam azonban többet, vagy kevesebbet, szóval mást
mondani, mint amit a gyüjtő velünk meg akart értetni.«
Az 1846-tól 1854-ig gyüjtött s most e kötetben közzétett mese-anyagon
még így is mind rajta maradt az a vonás, ami a Kisfaludy-Társaság
1844-től 1848-ig gyüjtött anyagát a »Népdalok és Mondák« három kötetében
annyira jellemzi. Lépten-nyomon akad bennük valami, ami az értékes
tartalom élvezetét megzavarja. A nép természetes nyelvén, egyszerű
mondatfűzésén, hagyományos mese-szólamain, folyamatos előadásán, művészi
meseszővésén az ügyetlenebb lejegyzők keze annyi csorbát ejtett, hogy a
mese formai szépsége gyakran egészen tönkre ment. A Grimm-testvérek
mesegyüjteménye irodalomtörténeti jelentőségü hatással volt a német
néppróza művészi fejlődésére. Nálunk Gaal Györgyöt, Erdélyi Jánost és
Ipolyi Arnoldot a német mesterek sikere buzdította. De közülök csak Gaal
tudta a magyar mesemondást alaposan megfigyelni. Erdélyi és Ipolyi a
gyüjtést másokkal végeztették, s a rendelkezésükre álló nyers anyagon
nem tudták érvényesíteni a két német szerkesztőnek ilyen esetben, mindig
ragyogtatott és mindig ámulatba ejtő stilművészetét. Igy aztán Erdélyi
népmeséi nem is hagytak nyomot a magyar széppróza történetében.
Ellenkezőleg: a mesékben bőséges nyoma van annak az állapotjegyzős ócska
kanczellista-stilnak, amelyet épp a hiányos mesegyüjtés idején
pusztítottak ki irodalmunkból.
A Kisfaludy-Társaság gyüjteményei most ilyen régi kötettel lettek
gazdagabbak. E kötet közvetlenül Erdélyi három kötete mellé sorakozik.
Nélküle eddig azt hittük, hogy Erdélyi a gyüjtések prózai részének
jelzett hibáit megfelelő figyelem nélkül hagyta érvényesülni. Most
azonban mentséget találunk számára s általában a Kisfaludy-Társaság
akkori gyüjtői számára abban, hogy Ipolyi gyüjtői is ugyanabba a hibába
estek. És e hibák Ipolyi esetében szintén leküzdhetetlenek voltak.
Hiszen kiderült, hogy a hibák leküzdhetetlensége volt az oka a
kinyomatás elmaradásának.
A magyar irodalomtörténet és folklore hálával tartozik Kálmány Lajosnak,
hogy ezt az adalékokban gazdag és igy jelentékeny kútfői értékkel is
bíró mesegyüjteményt megmentette, kiadásra elkészítette és
összehasonlító kritikai jegyzetekkel ellátta.
_Dr. Sebestyén Gyula._