Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves
volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént
szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta
magában: „adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!“ Akár
mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem
szeretett.
Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága
volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek
nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike
korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.
Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a
nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is,
ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a
nyomába hágott.
Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé
folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.
Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon
erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.
E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a
legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom,
a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett
volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az
eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta
volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna,
még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy
ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be
akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“
A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az
irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a
kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a
szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a
kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a
vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson
tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen
rajta!
[2] Lék: tájszó = lyuk.
A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de
mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját,
az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából
itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a
tojáson még most sincs lék vágva!
Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s
hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson
akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A
herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak
uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében
egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:
E levélke birójára
Sose jön el végórája.
A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De
uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor
vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig
aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az
arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott
volna.
A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő
száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket
már vagy egy mérföldhöz magához szíta.
No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy
szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel
egy falat elemózsia nem sok, de még annyit sem találtak, a Mágneshegy
körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami
virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg;
mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a
mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron
szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták,
mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer
irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához.
Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg
magad Oláh Geczi!
Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is
elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!
Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is
elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az
sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem
tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben
többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló
herczeg legkedvesebb almás pejszőrű, harmadfü paripája.
– Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami
bántodásom ne lenne?!
– Oh jó Jancsi, mert igy hivták az inast, már hogy lenne!
– Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt
akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már
ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná
hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la!
biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb,
almás pejszőrű, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom.
Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért
varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide
járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt
is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged
megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne
gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, mert már megettem
kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a
koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe… Egy
kóróval akar több akár kevesebb!…
Ugyis lett. – Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát
szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit
bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között
elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.
Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami
gályavítorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé
nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az
irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek
sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája,
belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy
szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil,
egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol
is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra
elrepült. A fióksaskeselyük aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a
körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.
Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis
mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyük! De mégsem
oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos
sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső
hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy
kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor
hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a
fióksaskeselyüket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy
menekedtek meg a fióksaskeselyük a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos
haláltól.
Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy
a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem
bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik
fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s
aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.
A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél ebben a nagy vadon erdőben,
egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a
lármafelé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány
életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt
venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.
Hogy a sárkánykigyó meglátta a vándorló herczeget, azt mondja neki:
– Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted
győzni: bőrét-húsát neked adom.
– Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a
sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul
világszép éltemben szolgád leszek.
Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de
mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a
sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s
mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg
egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.
A vándorló herczeg és az oroszlán aztán mentek, mendegéltek a nagy vadon
erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat,
melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és
megették.
A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle,
hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett
volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.
A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint
szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnödött volna magában, kiértek
a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy
a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja
támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig
vesszőből fon magának egy dereglyét, – mikor aztán ezzel készen lesz,
azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a
faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly
meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla
azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett
volna!?
Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt
elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán
függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor
készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a
szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.
Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a
Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.
Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt
is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik,
hanem meg is főhet benne.
Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis
utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy
szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De
biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette
a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem
tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre sírt, kérte az urát, hogy
állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi
hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe
aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a
Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az
uránál lehetett.
Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét
valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom
mondani.
Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló
herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó,
csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!
Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget
merűlt fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek
hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség
pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy
tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki
odajuthat, ott igazán a boldogság házában lakozik. Oda juthat pedig az,
ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke
oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az
ártatlanság.
Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett
több, hanem a dereglyét a felé kormányozta, melyhez oda érvén,
kiszállott a partjára. De, hogyim fáradt volt, lefeküdt egy czedrusfa
alá, de elébb szakitott a fáról egy levelet, melylyel mint valami
selyemlepedővel betakarózván, az Igazak éneke aranyszárnyakon elhozta az
álmot, szempillái pedig oly nehezek lettek mint egy-egy malomkő, s
elnyomta a buzgóság: szép csendesen mint a tej elaludt. A vándorló
herczeget reggelre kelve ismét a Jó-lelkek éneke ébresztette föl.
Hogy fölébredt a vándorló herczeg, elindult a sziget belsejébe.
Legelőször a rézerdőbe ért, hol rézszinű madárkák vidámitották a tájat.
Ezek a kis madarak oly szelidek voltak, mint a kezes bárány, mint a
galamb, melyet mindig marokból etettek és szájból itattak.
Innen az ezüsterdőbe ért, hol hófehér madárkák danolgattak szebbnél
szebb nótákat.
Innen az aranyerdőbe jutott, hol aranysárga madárkák danolgattak
szebbnél szebb nótákat. Az aranyfák, aranymakkot termettek, melyeket
hófehér őzek és szarvasok evegettek.
Az aranyerdőből a selyemrétre jutott. Itt a vándorló herczeg ízibe
lerugta a lábáról a saruját s ugy ment a selyemfüvön mezitláb. A
selyemfüvet aranykaszával ép akkor vágták, aranyvillával forgatták és
aranygereblyével gyűjtötték. A vándorló herczeg a kaszásoktól vizet
kért, mert igen igen szomjas volt, s azok adtak neki; megitatták a
téjméz folyóból.
A selyemrétről a virágerdőbe jutott, hol aranyméhek virágtőkékről
szüretelték a szinmézet s kéretlenül édesitették az Igazak ajkait. A
vándorló herczeg ajakára is rászállt egy kis aranyos méh, s kéretlenül
megédesítette az ajakát.
A virágokat hófehér patyolatba öltözött leányok tépték s koszorut fontak
belőle, melyeket az Igazak homlokára tettek.
A virágerdő kellőközepén állott az Igazak királyának a palotája
szivárvány bolthajtásra, melyen annyi ablak volt, a hány nap van egy
esztendőben.
Hogy ideért a vándorló herczeg, az Igazak elébe jöttek s oly szivesen
fogadtak, imhogy a tenyerükre nem tették a lelküket. De mielőtt királyuk
elébe vezették volna a vándorló herczeget, elébb balzsam fördőben
megfördötték, az aranytörlővel megtörűlték, aranyhaját szépen
kifodorították s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.
Mikor ezekkel mind készen voltak, ráadták a sarkig érő biboros bársonyos
köntöst, s csak is igy vezették a király elé.
A jó lelkek királya a vándorló herczeget három rózsabimbóval ajándékozta
meg. Az egyik sárga, a másik fehér, a harmadik pedig piros volt; mely
rózsabimbóknak olyan tulajdonságuk volt, hogyha az ember valamelyiket
megszagolta, az tüstént kinyilt s kihullt belőle olyan ruha, melyen, egy
öltés nem sok, de még annyi sem látszott. Az öltözet-ruha szine pedig
mindig olyan volt, a milyen szinű volt a rózsa: igy a sárga rózsából
tiszta aranyruha, a pirosból biborköntös, a fehérből pedig tiszta
patyolat ezüstruha hullt ki.
A jó lelkek királynéja pedig adott a vándorló herczegnek olyan
ezüstfuvolát, hogy annak hallatára, még ha a teritőn feküdnél is, mégis
tánczra kerekednél.
A herczeg, a mint dukál, szépen megköszönte az adott ajándékokat, s
aztán nagy hálálgatások, szerencse-kivánatok és keserves könyhullatások
között tovább vándorolt.
Csak vándorol, csak vándorol, hetednapra végre a Forró-tenger tulsó
partjára ért, hol is a tengerparton az útfélen előtalált egy olyan
tesznye, vedlett, ringyes-rongyos, foltos csikót, melyet még a farkas is
ott hagyta volna, a hol találta. Hogy a vándorló herczeg a rosz csikóhoz
ért, ki akarta kerülni, de az, világ csodájára megszólalt ilyeténképen:
– Adjon isten jó napot, vándorló herczeg!
– Fogadj isten, tesznye csikó!
– Ne kerülj ki vándorló herczeg, inkább segíts lábra állni.
A vándorló herczeg, bár sietős volt az útja, odament a tesznye csikóhoz
s farkánál fogva fölemelte.
– No vándorló herczeg, ha fölsegítettél kelni, szólt a tesznye csikó,
amott van a selyemrét, húzz el oda és etess is meg.
A vándorló herczeg ezeket is megcselekedte; mert a foltos csikót
kötőféknél fogva, mint a kutya a d..... elvonczolta a selyemrétre s ott
jóltartotta, megetette.
– No vándorló herczeg, szólt a foltos csikó, ha fölsegítettél kelni, és
ha megetettél, most már itass is meg!… amott van a szivárványforrás,
húzz el engem oda.
A vándorló herczegnek mit volt mit tenni, megfogta a rosz csikót
üstökénél fogva, s huzta maga után mint a kutya a d..... mindaddig, mig
a szivárványforráshoz nem értek, hol is aztán a rosz csikót megitatta a
vizből.
Itt lelkem teremtette! alig ivott a rosz csikó a szivárványforrásból,
megrázkodott s olyan seregélyszőrű tátosparipa lett belőle, hogycsak
párját kellett volna találni, de még ha kerestek volna is, mégsem
találtak volna.
– No kedves gazdám, szólt a tátosparipa, ha te eddig engem vonczoltál,
majd viszlek én eztán, csak ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e
mint a gondolat, ugy-e mint a forgószél, vagy a hogy a madár repül?
– Csakúgy édes lovam, felelt a vándorló herczeg, hogy se én bennem, se
te benned hiba ne essék!
A vándorló herczeg aztán felült jó tátoslova hátára, s mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer elértek abba a városba, hol a
világszép királykisasszony lakott, ki oly kimondhatlan gyönyörves volt,
hogy még a fényes nap is megállott a nézésére. Ez az ékes hajadon egy
virágos kert kellőközepén diszlő, kakaslábon forgó, bádogtetejű várban
lakott.
De a vándorló herczeg nem szállt be mindjárt a kakaslábon forgó várba,
hanem a falu végén egy özvegy asszonyhoz.
De itt se volt lelkének sokáig maradása, mert szerette volna már látni a
világszép királykisasszony ékes személyét; mert a kiváncsiság egyre
fúrta az oldalát. Ezért, ugy alkonyat után, magához vevén a szépszólású
varázsfurulyát, belopózkodott a virágos kertbe, innen pedig az ablak alá
sonfordált. A világszép királykisasszony ép ekkor tekintett ki az
ablakán s meglátta az ékes ábrázatu, delitermetű herczeget, kit aztán
tüstént kilelt a szerelem hidege; de biz a mi vándorló herczegünk sem
volt különbül, mert őt is annyira bántotta és annyira gyötörte az
erősnél erősebb szerelem, hogy még a foga is vaczogott belé. Aztán a
vándorló herczeg nagy keservében, mit csinált mit nem, elővette a
szépszólásu varázsfurulyát s ugy kifujta rajta azt a mi szivét nyomta,
hogy annak a ki hallotta, majd megrepedt a szive miatta. Aztán a
vándorló herczeg nagy búsan, mint a kinek az orra vére folyik,
visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz s hogy hazaért, nem
tett egyebet, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, mint
leült az asztalszögbe, fejét két karjára eresztve búsult, mint a ki a
siralom-házban van.
Az özvegy asszony pedig azt gondolta, hogy éhes: ezért kihúzta az
asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret, hozott a padlásról
füstölt szalonnát, egy itcze bort is tett elé s kinálja erősen, hogy
majd a tenyerére tette a lelkét, hogy egyék igyék; de a vándorló
herczeg, egy falat kenyér és egy korty bor, nem sok, de még annyit sem
evett és ivott, hanem egyre búsult, mint a kinek az orra vére folyik,
mint a ki a siralomházban van.
De az özvegy asszony félszből-e vagy miből, szintén nem mert lefeküdni,
hanem eloltván a fa közé csíptetett világot, tört-fáklyát gyujtott,
aztán odaült a koczikba a tűzlócza mellé s várta, hogy mi lesz már vége
annak a nagy búsulásnak; de biz a vén asszony nem győzte kiböjtölni a
vándorló herczeget, mert az ott az asztalszögben álmatlanul virasztotta
át a tengernyi éjszakát, csak hajnalfelé fogta el valami álomféle, és
ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.
Reggelre kelve, a vándorló herczeg elővette az Igazak királyától kapott
sárga rózsabimbót s megszagolta azt háromszor, s ime! az első szaglásra
elkezdett a rózsabimbó feselni, a másodikra egészen kinyilott, a
harmadikra pedig kihullt belőle a csillaglátta sárga aranyruha.
A vándorló herczeg aztán a sárga aranyruhát magára öltötte, aranyhaját
kieresztette, megmosta naptündöklésű homlokát, és ekkor oly szép volt
mint az esthajnal-csillag, mely szüntelen a napot kiséri s valamint az
illik az égre, ugy illett neki az a gyöngyadta sárga rózsa ruha;
ugyannyira, hogy a ki meglátta volna, biz nem hagyta volna egy
tekintetre, hanem kétszer, háromszor is visszafordult volna; – eszem a
lelkét, de hogy is ne! mikor az egész öltözet-ruha ki nem látszott attól
a százlevelű sárga aranyrózsától, csak látni kellett volna!… De hát még
mikor felpattant jó tátoslovára s mint a kilőtt nyil, a világszép
királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó rezidencziájába
bevágtatott, akkor kellett volna csak megnézni, akkor!!…
De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a világszép
királykisasszonyt ugy körülrajzották az udvarló vitézek, mint a
méhkirálynét a gavallérjai; de ő egyiket sem szerette, mert nem érkezett
még el az övé. Azért a kérőknek, kik igen unszolták, hogy már válaszszon
közülök, és mivel sehogysem tudott már tőlük menekülni, azt felelte:
hogy gyüljenek össze a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár kellős közepén,
verekedjenek meg egymással és ő azé lesz, a ki a vitézség pálmáját
elnyeri, kit senki sem bir legyőzni.
Itt lelkem teremtette, már javában folyt a viadal, mikor a sárga rózsás
aranyruhájú herczeg bevágtatott a rezidenczia kapuján; de azt a herczeg
láttára mindenki abba hagyta s elébe lovagoltak, gondolván magukban,
egygyel ismét többen vagyunk. Maga pedig a világszép királykisasszony
leült aranyos-üveges hintajába, melyet négy aranyszőrű paripa vontatott
s ugy ment a sárga rózsás ruhájú herczeg elé. Fogadják aztán nagy
tisztességgel, ugyannyira, hogy még a helyét sem találják; dehogy nem
találják! hisz maga a világszép királykisasszony kezdte leginkább
pártját fogni; mert maga mellé ültette a czifra hintóba s ugy vitte be a
rezidenczia udvarára.
Hogy beértek a rezidenczia udvarára, a hirneves vitézek ujra a viadalhoz
láttak, ujra tülekedni kezdtek, hogy valjon melyikük nyeri el a vitézség
pálmáját, hogy valjon ezzel együtt kié lesz a világszép
királykisasszony?!
Csak tülekednek, csak viaskodnak, ugyannyira, hogy mind kidőlt már a
nagy küzdésben, csupáncsak ketten maradtak: a sárga rózsás ruhájú
vándorló herczeg, és egy ismeretlen vitéz, ki ékes személyéről itélve,
bizonyosan valami báró, gróf, vagy pedig épen herczegfi volt; mert a
rózsás ruháju herczegnek ép szakasztott mássa volt, mintha egy apjuk és
egy anyjuk lett volna. Mondom, hogy csupáncsak ez a kettő állta még a
sarat: ez a kettő tűzött össze, és sokáig mint két elzűlött bika,
viaskodtak egymással, de egyik se birta legyőzni a másikat, mert igen
egyforma erejük volt. – De minthogy már igen nagyon ki voltak fáradva,
meg aztán estve is lett: végre abban állapodtak meg, hogy a küzdést
holnap ujra folytatják.
Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a viadalnak, mindenki a fehér
házba sietett a nagy traktára, csak a vándorló herczeg hiányzott, mert
ez visszament a régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; de
itt se volt se testének, se lelkének maradása, hanem levetvén magáról az
aranyruhát, bezárta a rózsaszekrénybe, – majd aztán kezébe vette a
szépszólású ezüstfurulyát s elment a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár
ablaka alá, hol is oly szomorú nótákat fújt, hogy még azoknak a nagy
erős vitézeknek is, mint valami gyermeknek, könybe lábadtak a szemei s
mintha a világ legerősebb tormájából ettek volna, ugyancsak
köszörülgették a torkukat. A világszép királykisasszony pedig három
kendőt is telesirt s tüstént kiadta a parancsolatot, hogy erőnek
erejével, szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel, de okvetetlenül
felhozzák az ő szine elé azt a furulyást, ki annyira meginditotta a
szivét.
De a világszép királykisasszony szolgái mikorrára leértek a virágos
kertbe, már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert
ez eleve – élvén a gyanúperrel – elhordta az irháját; nagy búsan, nagy
leverten visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz. Otthon
pedig nem tett egyebet, mint szó nélkül leült az asztalszögbe, fejét a
két karjára nyugtatván, a nagy busulásnak adta magát. Az özvegy asszony
ujra azt gondolta, hogy tán éhes ez az ő vendége: azért kihúzván az
asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret s elébe tette, de
mellé még szalonnát és bort is hozott, hogy egyék-igyék; – de biz a mi
vándorló herczegünk se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult,
egyre szomorkodott s álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát,
csak reggel felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép
királykisasszonyról álmodozott.
Reggelre kelve aztán a vándorló herczeg valami szín alatt az öreg
asszonyt elküldte a háztól, maga pedig azalatt szépen elővette a
fehérrózsát, melyet aztán háromszor meg is szagolt. Az első szaglásra
magától kihasadt a rózsabimbó, a másodikra egészen kinyilott, a
harmadikra pedig kihullt belőle az a drága patyolatfehér ezüstruha,
melynek szem nem látta még mássát!… A vándorló herczeg aztán magára
öltötte az ezüstfehér rózsaruhát, aranyhaját kieresztette, naptündöklésü
arczát megmosta s ekkor oly szép volt, mint az esthajnali csillag, mely
szüntelen a napot kiséri, s ugy illett neki az a gyöngyadta ezüstruha,
mint az esthajnali csillag az égre. Hát még mikor felpattant jó
tátoslovára s a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó
várába bevágtatott, – akkor kellett volna ám megnézni, akkor!!…
Már ekkor az udvaron készen várta az ismeretlen vitéz. – A többiek már
bele se akartak szolni a dologba, mert ugy is tudták, hogy e két vitéz
erejével egyik sem mérkőzhetik meg. – A két vitéz egész álló nap
tülekedett, de egyik se birt a másikon erőt venni, mert igen egyforma
erejűek voltak: azért végre azt határozták, hogy máma a tülekedést abba
hagyják, de holnap élethalálra megviaskodnak.
Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a nagy tülekedésnek, mindenki a
nagy traktára a fehér házba sietett, csak a fehér rózsás ruhájú herczeg
nem; mert ez régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz tért
vissza. De itt is csak addig volt maradása, mig a lovát bekötötte az
ólba és a rózsaruhát levetette, aztán pedig magához vevén a szépszólású
varázsfurulyát, a virágos kertbe levő bádogostetejű, kakaslábon forgó
vár ablaka alá sietett, hol is olyan bús nótát fujt ki rajta, hogy a ki
hallotta, biz megesett a szive rajta. Maga pedig a világszép
királykisasszony három kendőt is telesirt, oly sűrűn potyogtak a könyei;
végre parancsolatot adott ki, hogy azt, a ki az ablak alatt oly szomoru
nótákat furulyál, tüstént hozzák a szeme elé. A szolgák szót is fogadtak
s egymás hátán rohantak a kertbe, de már ekkor csak hült helyét találták
a vándorló herczegnek; mert ez – élvén a gyanúperrel – eleve elhordta az
irháját s viszszament a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; hol aztán
szótlanul leült az asztalszögbe, fejét két karjára nyugosztván, búsult
mint a kinek az orra vére folyik. Az özvegy asszony kinálja mindenféle
jókkal, de se nem evett, se nem ivott, hanem egyre bánkódott; igy az
egész tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át, csak hajnal felé
nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról
álmodozott.
Itt lelkem teremtette, mi kerűl a dologból, mi nem, ott voltam a hol
mondták, ugy láttam mint most, reggelre kelve a vándorló herczeg az
özvegy asszonyt valami szín alatt kiküldte a szobából, maga pedig
elővette a piros rózsabimbót, melyet aztán megszagolván háromszor, íme!
az első szaglásra felhasadt a rózsabimbó, a másodikra kinyilott, a
harmadikra pedig kihullt belőle olyan biboros-bársonyos ruha, hogy annak
párját sem azelőtt, sem azóta nem látott senkisem!…
A vándorló herczeg aztán a biboros-bársonyos rózsás ruhát magára
öltötte, aranyhaját kieresztette, és naptündöklésű orczáját megmosta, ki
ekkor oly szép volt mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot
kiséri, s ugy illet rá az a biboros-bársonyos köntös, mint az a csillag
az égre!… Hát még mikor fölpattant jó tátoslovára s bevágtatott a
világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába, akkor
kellett volna ám megnézni.
Már ekkor az udvaron várta az ismeretlen vitéz. Összetűztek,
összeverekedtek. Valjon kié lesz a győzelem? mert mindkettő hirneves
vitéz volt, ki sárkányokkal és oroszlányokkal viaskodott.
Csak tülekednek, csak tülekednek, egyszer az ismeretlen vitéz kebeléből
kihull egy fekete zsinor, melynek a végén egy fél-gyűrű fityegett. Az
ismeretlen vitéz, hogy a fél-gyűrűt senki észre ne vegye, izibe el
akarta dugni, de a vándorló herczeg mégis meglátta. Itt lelkem
teremtette! a mi biboros-bársonyos ruháju vándorló herczegünk még a
tülekedéssel is felhagyott s odalépett az ismeretlen vitéz elé s azt
kérdi tőle, szót szólván:
– Vitéz herczeg! mert ékes termetedről mást nem is gondolhatok, mert
annak kell lenned, mondom vitéz herczeg! ha meg nem sérteném
személyedet, mondd meg csak nekem, hogy hol tettél szert arra a
fél-gyűrűre?!
– Hogy hol vettem?… mivel oly hires levente vagy, neked csak megmondom:
az anyám akasztotta a nyakamba, mikor még igen kicsike voltam.
– Mutasd vitéz herczeg, valjon összeillik-e ezzel a másik felével?
Itt lelkem teremtette, összeteszik a két fél-gyűrűt s azok ugy össze
illettek, mintha csak ma törték volna ketté!…
– No vitéz herczeg, szólt a biboros-bársonyos ruháju vitéz, ugy te vagy
nekem egyetlenegy, rég nem látott, édes kedves testvérem!
A két testvér aztán megölelte, megcsókolta egymást, s karon fogva mentek
be a rezidencziába, hol a világszép királykisasszony alig tudott magához
jőni a csudálkozás miatt, de hogyis ne! mert alig egy pár szempillantás
előtt, még életre-halálra viaskodott e két vitéz, most pedig karon fogva
jőnek elébe!…
A két herczegfi aztán odalépett a világszép királykisasszony elé, hogy
most már ha tetszik, válaszszon közűlök. De rég választott már ő, rég
eljegyzette szive a vándorló herczeget, azért ennek hajította oda az
aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, az övé lett a világszép
királykisasszony, ki harmadnapra fel is tette a fejére a búfedelet.[3]
Már sok számos esztendeig uralkodott a vándorló herczeg az ő kedves
feleségével, mikor egyszer koczogtatnak az ajtón, s ki lép be rajta?
[3] Búfedél: tájszó = főkötő.
Senki más, mint az oroszlán, és a hű inas, ki a királynak azon kérésére,
hogy és mint szabadult meg a Mágnes-hegytől, a következő fura historiát
beszélte el:
„Midőn fenségedet a saskeselyű a lóbőrben elvitte: én a kardommal egy
irdatlan gödröt ástam, melybe aztán a lóhúst bele is takartam, hogy
valami kósza madár el ne prédálja, hogy legyen mivel tengetni
összetöpörödött testemet, mert már oly sovány voltam, hogy a csontom is
zörgött. Én aztán ezerfelé is próbáltam a szabadulást, de mind hiába,
mert a Mágneshegy mindig visszarántott magához, végre azt álmodtam, hogy
egy Lidércz vezet ki. Erre fölébredtem, hát uramfia, mint valami
ezüstpára ott lebeg előttem a Lidércz. Szintén intett, hogy menjek
utána. Én sem voltam rest, utána a Lidércz után, mindenütt a sarkában.
Ha én szaladtam, ő is szaladt; ha én csendesen mentem, ő is csendesen
ment. Nagy nehezen végre mégis elhagytuk a Mágneshegyet. Igy szabaditott
meg a Lidércz a bizonyos haláltól. Alkalmasint az Igazak szántak meg s
azok küldték a szabadulásomra. Aztán mentem mendegéltem hetedhét ország
ellen, egyszer erre az oroszlánra bukkantam, mely azt gondoltam, hogy
mindjárt megessz. Pedig dehogy evett meg, mert különben itt se volnék a
felséges királyom szine előtt! Nem evett meg pedig azért, mert hogyím
elszakadt – követem alásan – a csizmám, a felséges királyét húztam fel,
melyet az oroszlán alig hogy megszagolt, soha el nem maradt tőlem, hanem
mint valami kutya, mindig a sarkamba hágott. Eleinte féltem is tőle, meg
nem is, de utoljára egészen megszoktam!…“
Sokáig élt aztán még a vándorló herczegből lett király, ugyannyira, hogy
már az életét is megunta, de meghalni sehogysem tudott, mert az
aranylevél még most is nála volt.
Mikor a halálos ágyán feküdnék, maga elé hívatja a hű inast s azt mondja
neki:
– Hallod-e hű szolgám! a lajbim zsebében van egy aranylevél, vedd azt
magadhoz, eredj fel a híd kellős közepére, szúrd azt a kardom hegyére és
aztán erezd bele a mélységes tengerbe, hogy hadd legyen már az én
éltemnek is vége.
Jancsi, mert közbe légyen mondva, igy híták az inast, szót fogadott az
urának. Előkereste a király biboros-bársonyos lajbiját, kivette belőle
az aranylevelet, a király kardja hegyére szurta, hogy majd igy beleveti
a mélységes tengerbe; de mikorrára a hid kellős közepére ért, az a
gondolatja támadt, hogyha ő ezt az aranylevelet beleveti a tengerbe, ugy
az ő kedves urának is tüstént azon szempillantásban vége lesz: azért nem
vetette bele az aranylevelet, hanem azzal együtt visszaballagott a
király haldokló ágyához. De a király ép ezért nem halhatott meg.
Visszajövet azt kérdi a király hű inasától:
– Hallod-e jó szolgám! megtetted-e ezt, a mit parancsoltam?
– Megtettem.
– Belevetetted az aranylevelet a mélységes tengerbe?
– Belevetettem.
– Nem igaz, beste lélek, mert ugy én nem kinlódnék itt az élettel!…
takarodj vissza s tedd azt, a mit parancsoltam!
Visszamegyen a mi Jancsink másodszor is a tenger hidjára, de az
aranylevelet most sem vetette bele. Ezért a király harmadszor is
visszaküldte. Mit volt, mit tenni a szegény Jancsinak, belevetni nem
akarta, visszamenni nem mert, ezért tehát ő maga ugrott bele a mélységes
tengerbe; de nála volt az aranylevél is. A tengerfenékről három véres
bugyborék szállt fel s keserves jajszó hallatszott. A vén király azonnal
megszünt élni.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.