Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a
király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta
adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a
királyságot három leánya közt.
De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti
legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait
maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:
– No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?
– Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem?
kérdi a középsőtől.
– Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.
– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy
szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.
– Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.
A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt
mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a
világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére
tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba
garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik
egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.
A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött,
elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas
fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd
szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált
magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett
magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét,
kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig
megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez
volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.
Igy élt évrűl évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon
erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.
– Hej, ki van itt?
Semmi válasz.
– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki;
ha ördög vagy vigyen a fene!
Semmi válasz.
– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember
vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a
lyukon!
Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy
rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is
leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is
valami, megvárhatta volna.
Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s
feleségűl vette.
S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy
valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon
kegyetlenül bánt vele?
– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint
egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen
bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én
atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem
meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én
tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én
atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen
megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én
nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt
elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt,
majd a legutolsó garadicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán
az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves
férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.
– Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.
– Nincs különben.
– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat
ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül
rakatok elébe.
Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta
ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy
királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe
ültették.
Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön
szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni,
tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál
levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király
nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd
eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a
másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem
evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem.
A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez
akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult
belőle; mert ez is sótalan volt.
S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot
akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a
királyhoz s mondja:
– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett
bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan,
hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.
– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti
a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.
– Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!
– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik
leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“
igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte,
elkergette fölséged az atyai háztól?!
– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán
a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni
a leányomat!
Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már
mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak,
hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval
főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a
kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta
birodalma legszebb országát.