FIGURÁK.
(FURCSA EMBEREKRŐL FURCSA HISTÓRIÁK.)
IRTA
GÁRDONYI GÉZA.
BUDAPEST. 1890.
SINGER ÉS WOLFNER
BIZOMÁNYA.
Nyomatott Endrényi testvéreknél Szegeden.
ELŐSZÓ.
IRTA
MIKSZÁTH KÁLMÁN.
A törvényszéki vádlottaknál csak az általános kérdések között szerepel,
hogy az illető hova való; a lényegre mindegy. A könyvnél fájdalom
majdnem az a főkérdés, hogy «hol látott napvilágot?» Egy szegedi
illetőségű könyv már előre fitymáló mosolyt csal a kritikusi ajkakra, s
e mosoly alatt lappangva szinte ott lebeg már a sententia: «Bűnös és
büntetendő!»
Nekem magamnak is vannak Szegeden született szellemi gyermekeim, a
kiknek sokkal több küzdelmet kellett kiállaniok, mint a budapesti
kölykeimnek, pedig talán erőteljesebbek, életrevalóbbak ezeknél.
Nagy primitivitás ez s nincs is meg egyebütt, csak az irodalomban, mert
a fülemilének ha dalol, nem kételkednek azért a nótájában, hogy nem a
városligeti fasorban teszi, hanem valahol a szatymazi bokrok között.
Nekem egyrészt örömet okoz, hogy ez a könyv épen Szegedről jön, az én
_fogadott_ szülőföldemről. Mert az édes-vizű városnak, mely hadi
vitézségével, kereskedelmi életrevalóságával, magyar hűségével,
megszerezte czímerébe egy ezredév alatt a pelikánt, aztán a bárányt,
majd a phőnixet (ez került a legtöbbe), még szüksége volt egy állatra: a
bagolyra. Arra a bagolyra, mely a szép homlokú Minerva istenasszony
lábainál gubbaszkodik.
A paloták kupoláin csillámló napsugár nem veri ragyogását oly messzire,
mint a nyomdák fekete betűiből kilövellő fény.
Egy városnak nem elég, hogy csak paprikája legyen: jobban mutatja, hogy
igazi város, ha egy kis attikai só is terem benne.
Szeged egy rövid évtized óta magasan emelkedik ki az alföldi városok
közt mint könyvpiacz. Tiz-tizenöt figyelemre méltó mű jelenik ott meg
évenkint: s ha egyszer az a kérdés támadna, miért követel magának a
többi alföldi városoknál nagyobb rangot, nem a nagy házait kellene
fölemlítenie, hanem e köteteket.
Mert vegyük föl azt a képzelt esetet – a mi különben világ végeiglen
soha se teljesedjék, – hogy Szeged elenyészik e föld szinéről és három
adat marad fel róla.
Az egyik adat azt hirdetné, hogy _hetvenezer lakosa_ volt.
– Épen kétszerannyi mint Orosházának – mondaná a nyomozó történész.
A másik adat arról szólna, hogy nagy forgalma, élénk kereskedelme volt.
– Kedvező helyen feküdt – okoskodnék a történész – éppen a Tisza
mellett.
De amint rábukkan a harmadik adatra, hogy tizenöt könyv jelent meg
évenkint a nyomdáiban, a historikus élénken vetné papirra: «Itt egy
jelentékeny művelt város volt valamikor.»
Ám sok év sok tizenöt kötetjét lapoztam már át, de egyet sem találtam
köztük feltünőbbet, mint fiatal irótársamnak ezt a könyvét, a
«_Figurák_»-at. Tiszta kék ég alatt derült napsugár mosolyog, – a
frisseség harmatja reszket az alakjain. Sok szín, sok szellem s még több
elmésség. Csak még az izlésének kell egy kicsit tisztulnia.
Szinte érzem, mikor őt e néhány sorral bemutatom a közönségnek: «No most
ugyan erős ellenfelet veszek magamnak!»
De ugy gondolom, nem volt az becsületes s igazi kertész sohasem, aki
azért tapos el üde, illatos virágokat, mert nem ő termesztette.
_Mikszáth Kálmán._
A gizehi pergamen-lapok.
Van nekem egy franczia archeologus barátom, a ki már tíz év óta kotor
Egyiptomban és hieroglyphok fejtegetésével foglalkozik.
Ma kaptam tőle éppen levelet, a melyben a legújabb fölfedezéséről
értesít.
Azt mondja:
«Kedves Pajtás!
Alleluja! Heuréka!
Bukfenczet hány a lelkem örömében! Mert olyan régiségre bukkantam ám, a
melynek láttára a nap megáll az égen, a tudomány pedig ámulva tát
szájat!
Halld és ugorj:
_Megtaláltam Ádám apánknak a naplóját!_
Hiszed, nem hiszed, – az nekem mindegy: a drága lapok itt vannak a
kezemben, valamennyi vékony majombőr-darabokra írva.
Ott találtam a Loophog-piramis omladékai között egy tökkobakban.
Eleinte nem is sejtettem, hogy micsoda végtelen nagybecsű dolgok ezek,
de azután, mikor átolvastam az első sorokat, azt hittem, hogy leszédülök
a székemről.
Három napig se nem ittam, se nem ettem, se nem aludtam; folytonosan a
pergamen előtt ültem és olvastam lázasan.
Most már készen vagyok vele. Holnap reggel utazom egyenesen Párisba,
hogy bemutassam a tudós világnak.
Neked addig is itt küldöm a hevenyében írt fordítást, a melyet én már
letisztáztam.
A lapok útján értesülni fogsz a pergamen sorsáról.
Szervusz!
_A. Gardy._»
*
A levél mellett csakugyan megtaláltam a naplót.
Tessék, itt van:
_Paradicsom 1-ső év, 1-ső nap._
Ma kezdődött az életem.
Mikor a szemeimet fölnyitottam, körülöttem agyagdarabok hevertek,
előttem pedig egy fényes alak állott.
A fényes alak azt mondta:
– «Lészen a te neved Ádám!»
– Kihez legyen szerencsém? – kérdeztem tőle udvariasan.
– Én vagyok a te teremtőd, az Isten, – szólt és eltünt, mielőtt bővebb
ismeretséget köthettem volna vele.
Mindenek előtt letisztogattam magamról a sarat, azután körülnéztem.
Különféle fák, virágok, bogarak, agarak, madarak és szamarak voltak
körülöttem. A nap sütött és jószagú szellő sétálgatott az orrom alatt.
Nem messze tőlem egy forrás volt, melyből négyfelé folyt a víz.
Azonnal észrevettem, hogy ez az a forrás, a melyet a Genezis a
paradicsom közepén levőnek mond, miértis rögtön tudtam magamat
tájékozni.
_Paradicsom, 1-ső év, 3-ik nap._
Kezdem unni az életet!
Itt még csak egy tisztességes korcsma sincsen, a hova elmehetne az ember
egy kvaterkára.
Csak ezek az ostoba majmok, zsákszájú mammutok, örökké ordító oroszlánok
vannak itt körülöttem.
Meguntam az eget, mert kék, meguntam a fákat, mert zöldek, meguntam a
napot, mert nem tudok belenézni, meguntam a csillagokat, mert nincs
teleszkópom.
Mit ér az ilyen élet!
Csak legalább egy pipa dohányom volna, hogy rágyujthatnék, hiszen
finánczokat csak ezután teremt az Isten!
No ha ez sokáig így tart, hát fogok egy revolvert és agyonpuffantom
magamat.
Ilyenféle szomorú tünődések között feküdtem egy pálmafa árnyékában,
midőn egyszerre bódító szél érintette meg az arczomat, s a következő
pillanatban már úgy aludtam mint a juhászbunda.
Mikor fölébredtem, első dolgom volt az órámat megnézni.
3 óra mult 5 perczczel ebéd után.
Amint föltekintek, hát legnagyobb meglepetésemre egy csinos hölgyet
látok magam előtt, még pedig igen pikáns nyári ruhában, állván az a ruha
mindössze egy kis fügefalevélből.
– Alásszolgája nagysád! – szóltam örömmel hozzája és bemutattam az
idegen hölgynek magamat.
– Én Ádám vagyok.
– Én meg Éva, – válaszolt szemérmesen és rózsás kis mutatóujját elragadó
naiv mozdulattal emelte ajkaihoz, miközben a fejét kissé féloldalt
fordította és lopva egy hamiskás pillantást vetett reám.
– Minek köszönhetem a szerencsét, hogy nagysáddal találkozhatom?
– Én idevaló vagyok.
– Ja? Az nagyon pompás! E szerint landsmannok vagyunk?
– Igen, azok.
– De mondja csak nagysád, ha szabad kérdeznem: hogyan van, hogy mi előbb
nem találkoztunk?
– Ma születtem, – felelte szemérmesen.
– Úgy? Azt igen helyesen tette! Fogadja őszinte szerencsekívánatomat!
– Köszönöm.
A szép hölgy egy tulipánvirágot tűzött a hajába, én pedig a bajuszomat
pödrögettem.
– Hogy tetszik nagysádnak ez a tájék?
– Nagyon kedves.
– Persze, még nem tetszett erre járni.
– Hiszen mondtam, hogy ma születtem.
– Ja, igaz.
– És így nem is beszélhetek másról.
– Természetesen.
– Geografiát nem tanultam, – folytatta neki bátorodva.
– A mai világban nem is érdemes, kérem.
– Ön talán foglalkozott vele?
– Tagja vagyok a párisi földrajzi társaságnak.
– Az nagyon szép, de unalmas.
– A társaság?
– Nem: a földrajz és minden tudomány.
– Tehát beszéljünk másról.
– Majd én kezdem.
– Az nagyon érdekes lesz, – szóltam és a monoklimat a szememre
csíptettem.
– Hogy tetszem én önnek? – kérdezte a szép hölgy és megingatván karcsú
derekát, rám kacsintott.
– Nagysád elbűvölő!
– Ön hízeleg!
– Esküszöm!
– A férfiak könnyen esküsznek.
– Nagysád, én még soha sem esküdtem!
– Az meglehet.
– Szerelmes sem voltam soha.
– Ugyan?
– De most az vagyok!
– És kibe?
– Kegyedbe, bájos angyal!
E szavakat mondva térdre hullottam előtte.
Éva mosolygott.
– De hiszen ez fölösleges nyilatkozat uram!
– Miért? – kérdeztem csudálkozva.
– Mert én önnek a felesége vagyok.
– Kegyed? Az én feleségem?
– Igen, igen!
– Nem emlékszem az esküvőnkre, – dadogtam zavartan.
– Nem esküdtünk meg.
– Tehát vadházasság vagy polgári házasság?
– Nem.
– Hát kérek bővebb magyarázatot.
– Én önnek az oldalcsontja vagyok.
– Az lehetetlen.
– És mégis úgy van.
– De hisz’ nekem nincs akkora oldalcsontom, mint kegyed!
– Az igaz, de az is igaz, hogy önnek egy csontja hiányzik.
– Zsebmetszés! – kiáltottam haraggal, a mint az oldalamhoz kapva Éva
állításáról meggyőződtem.
Azonban Éva egyszerre eltüntette a haragomat: odasímult hozzám, aztán
megcsókolta a hiányos helyet; átölelt és így suttogott:
– Ádám! Kis uram!
Én is megcsókoltam őt, és meghatottan szóltam:
– Nagysád! Azaz, hogy Éva! kis feleségem!
.........
Így történt, hogy nem maradtam agglegény.
_Paradicsom, 1-év, 13-ik nap._
A hogy ma délután sétálunk a feleségemmel, hát egy almafa derekán
papirost látok.
Közelebb megyek és ezeket olvasom rajta:
«_Ezen fának gyümölcséből való evés tíz forint büntetés és a
paradicsomból való kikergetés terhe alatt tilos._»
– Nézd már kis csibém, – mondom a feleségemnek – milyen korlátozást
kezdenek itten.
– Pedig én éppen most akartam szakítani az almák közül, – úgy
megkívántam.
– Szakíts, lelkem, hiszen úgy sem lát senki.
Éva körülnézett, azután lekapott egy almát és beleharapott.
– Hogy ízlik? – kérdeztem tőle.
– Nagyon jó pogácsaalma. Kóstold csak.
Még le sem nyeltem a falatot, már is zörgést hallok a bokrok között.
– Bújjunk el! – szóltam a feleségemnek s egy ribizli-bokor aljába vontam
őt.
– Hol vagy Ádám? – kiáltott haragosan a közeledő.
– Pszt! Ne szólj! – suttogott Éva. – Az Úr!
Ő volt.
Közelebb jött a bokorhoz, aztán ismét kérdezte:
– Itt vagy, Ádám?
– Nem én, nem vagyok itt, – feleltem gyorsan.
– Hát miért bujtál el?
– Mezítelen vagyok, kérem alássan.
– Hogy tudod, hogy mezítelen vagy?
– Nincs rajtam a hózentráger.
– És te, Éva, miért bujtál el?
– Elvesztettem a turnűrömet.
– Gyertek elő!
Mit volt mit tenni, előbujtunk.
Remegve álltunk meg az Úr haragos színe előtt.
– Ki evett az almából? – kérdezte szörnyű hangon.
– Én nem! – szólt a feleségem.
– Én csak hozzá szagoltam, – feleltem röstelkedve.
– Nem láttátok a plakátot?
– Elromlott a monoklim, – feleltem dadogva.
– Én meg nem tudok olvasni, – mondá Éva.
– Hát miért szakítottál mégis az almából? – kérdezte a feleségemtől.
– Mert nagyon szép volt, csábított.
– És te, Ádám, miért ettél?
– Nem akartam kosarat adni a feleségemnek.
– Ez nem mentség. Ti tulajdon elleni kihágást követtetek el. Bűnötöket
meg fogják örökíteni a piktorok és a versírók.
– Kegyelem! – kiáltottunk mindketten.
Az Úr folytatá:
– Halljátok büntetésteket: Az 1879. XL. t.-cz. 126. §-a alapján te Ádám
azt a csutkát, a mely a torkodon akadt, örökké ott fogod viselni.
Ijedten kaptam a gégémhez, már ott volt a csutka.
– Te Éva két almát fogsz a melleden hordani, a melyek kívánatos
voltukban a férfiakat bűnre fogják csábítani és veszedelembe ejteni.
Évának valóban két gyönyörű alma domborodott a mellén. – (Engem azonnal
elcsábított, elkábított vele.)
Ezek után azt mondta az Úr:
– Ott künn tágasabb!
És kifelé mutatott.
Szótalanul mentünk ki a paradicsomból.
Nekem azonnal eszembe jutott, hogy ennek így kellett megtörténnie, mert
a genezis első fejezeteiben így van megirva.
* * *
Eddig terjednek a pergamen-lapok. A. G. barátom útban van most Páris
felé, a hol be akarja mutatni a világnak.
Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol tartja meg a fölolvasását:
az akadémiában-e, vagy pedig a bolondok-házában?
A nagyapó.
Fehérhajú, pirospozsgás arczú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.
Az unokái számára született, a halála is nagyrészt azok érdekében
történik.
Innen van az, hogy a hol unokák nincsenek, onnan a nagyapó is
rendszerint hiányzik.
A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt; csak az
a különbség van kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai
esztendőt ért a születése előtt, a nagyapó pedig derék o. é. 70
esztendőket, s mielőtt nagyapóvá lett volna, annyi fázison ment át, mint
valami lepke. Igy először ő is unoka volt, azután a papájának a fia
lett, később a fiának a papájává változott s csak így nyerhette el
legvégül a boldog nagyapai állapotot.
Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.
De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem ő felsége
nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.
Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.
Korunk fiaiban kétségtelenül meg van az igyekezet, hogy apáikat erre a
tisztségre juttassák, és ezért az utókor viszontszolgálattal tartozik.
Aki már nagyapóvá lett, az rendesen haláláig viseli ezt a tisztséget s
nincs eset arra, hogy valaki a nagyapóságról lemondott volna.
A nagyapónak vannak elvitázhatlan fontos jogai, amik a következők:
1. §.
Reggel mikor kinyitja a szemét, jogában áll az unokát berendelni, ágyába
tétetni és beszélni tanítani.
2. §.
Jogában áll, az unokáját járásra begyakorolni; ha köhög, czukrot venni
neki, nemkülönben akkor is, ha nem köhög.
3. §.
Jogában áll, unokáját a hátára ültetni és négykézláb sétálni vele a
szobában, s ha az unoka fejtetőre bukik, jogában áll vele együtt
potyogtatni a könyeket a sajnos esemény fölött.
4. §.
Jogában áll, mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája.
5. §.
Ha az unokát nála nélkül viszik sétára, jogában áll, odahaza
töprenkedni, hogy az ő unokájának nem esik-e valami baja, és gyanakodni
a cselédre, hogy katona-szeretője van.
6. §.
Valahányszor az unokája nevet, neki mindannyiszor jogában áll
visszanevetni, és valahányszor az unokája sír, joga van ugyanannyiszor
kétségbeesni.
7. §.
Ha az unoka új ruhát kap, joga van, mód fölött örülni és tetszését
számtalan „csecse“ szó által nyilvánítani.
8. §.
Joga van beirni a kalendáriumba az unokája születése napját, továbbá azt
a napot, a melyen először mosolygott, először fogott a kezével és a
lábával; először szólt, először lépett, nemkülönben a fogak jövetelének
aggodalommal teljes napjait is és ugyanezek nem csekély fontosságú
sorrendjét.
9. §.
Jogában áll a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze,
tiszteletre méltó, jeles személynek tekinteni.
10. §.
Jogában áll, minden ingóbingó és nem ingóbingó vagyonát az unokájára
átiratni.
* * * * *
Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is van joga elég.
Így:
1. §.
Az unokának jogában áll, a nagyapó karjai közé kívánkozni és czibálgatni
a haját, szakállát és bajuszát.
2. §.
Jogában áll, billegetni a nagyapó füleit.
3. §.
Jogában áll, a nagyapóval egy csészéből kávézni és levesébe a kanállal
belepaskolni.
4. §.
Jogában áll, a nagyapót a szónak négykézlábú értelmében lóvá tenni.
5. §.
Lábaira húzhatja a nagyapó mansettáit.
6. §.
Mikor a nagyapó azzal dicsekszik, hogy ő a világ legokosabb teremtése,
jogában áll ezt elhinni.
7. §.
Jogában áll, a nagyapóval brudersaftot inni, a mi nem kis dolog.
* * * * *
Természetes, hogy ilyen egymásba ágazó jogok nagyon összetartják a
nagyapót az unokával és az unokát a nagyapóval.
Jogsértés nem is fordul közöttük elő; rendesen megvannak nagy
békességben, legföljebb akkor van köztük egy kis összekülönbözés, ha a
nagyapó nem enged babot dugni a füleibe és tollat az orrába.
No de aztán a nagyapó elégtétellel szokott szolgálni: előveszi az óráját
és odaadja az unokájának, akit a csodálatos ketyegő jószág teljesen
lebilincsel; vagy pedig vídám ludakat, bús szamarakat és szakállas
zsidókat varázsol neki a falra, a mik után hiába kapdos az unoka, –
fölfoghatatlan lévén előtte a megfoghatatlan.
Oh! a nagyapó az ilyen mulatságos dolgok kitalálásában valóságos zsení!
De nincs is ám az unoka előtt okosabb ember a világon, mint ő.
Innen van az, hogy sokszor is folyamodik a tudományához: ha szálka megy
a talpacskájába vagy a kis tenyerébe, azt csak a nagyapó tudja kivenni;
ha szája szakadt a gumilabdának, azt csak a nagyapó tudja
összeforrasztani; ha könyékig lekváros állapotban találják, csupán a
nagyapó tudja bebizonyítani, hogy nem ő kotorászott a fazékban.
Az unoka aztán ezekért a szolgálatokért különféle előnyökben részesíti a
nagyapót: így megengedi neki, hogy a vajaskenyeréből haraphasson;
megteszi a kedveért, hogy a dada megmosdathassa, s ha gyöngélkedik, a
nagyapó kedvéért néha kész lenyelni az orvosságot is, – ha édes.
A nagyapó élete egészen összeforr az unokáéval. Mikor az öreg egy
vezérdudához méltó nagy fújással fölnyitja a szemeit, első dolga
megkérdezni, hogy az unokája hogy aludt; viszont az unoka is, mikor a
reggeli sírást befejezte, egyszerre így gügyög:
– «Nadapóhoz!»
Ekkor a kis öreget átszállítják a nagy öreghez és megkezdődik a reggeli
parlírozás.
Mikor aztán az unoka a dadónak nevezett tudományos intézetbe kezd járni,
a nagyapó az, a ki rendesen érte megy és a legnagyobb érdeklődéssel
hallgatja, hogy az unokája mit tanult.
Persze, ebben egy kis önzés is van: a nagyapó t. i. röstelli, hogy a
dadóbeli verseket már elfelejtette és így tudatlannak tűnik föl az
unokája előtt. Miértis nagy hévvel igyekszik ő is megtanulni:
Ticsi vadot én
Majd mednövöt én
Ha medéret, mint a pipa
Bajuszt tapot én –
és más efféle versekbe szedett axiomákat.
A nagyapó különben az unokák szaporodásával mindinkább visszafiatalodik.
Utoljára már annyira megy, hogy velük eszi a pempőt és a pozsonyi
kétszersültet, sőt talán titokban a czuczlit is megszopja.
Egy napon aztán a nagyapónak is készítenek bölcsőt:
Hosszú fekete bölcső ez.
Tesznek alája jó puha forgácsot és magas fehér vánkost; a szemeit pedig
letakarják átlátszó szép fehér fátyollal, hogy a legyek ne háborgassák
az alvásában.
Az unoka furcsának találja ezt a magaviseletet a nagyapótól, de nem mer
szólni, mert apa is, anya is szomorú; sírnak mindaketten; olyan fényes
vizet sírnak, mint ő szokott.
Azután odavezetik őt a nagyapóhoz és fölemelik, hogy csókolja meg a
nagyapó kezét. Megszokta ő ezt tenni máskor is, de most nem mozdul meg
az a kéz, hogy megsímogassa a fejét.
A kis unoka gondokba esik; szeretne kérdéseket tenni, hogy miért
fektették abba a fekete bölcsőbe a nagyapót, mikor kel föl a nagyapó? –
és más ilyeneket, a miket a kis feje kigondol; de mégsem mer szólni,
mert olyan különös az neki, hogy a nagyok is tudnak sírni!
Másnap aztán a nagyapó bölcsőjére födelet szögeznek és csunya,
barátságtalan emberek fölfogják a bölcsővel együtt és kiviszik egy
fekete kocsiba, a melyben más nem ül: ők pedig egy másik kocsiba ülnek
és megy velük sok bácsi, sok néni!
Elérnek egy olyan földhöz, a melyen csupa fakeresztek nőttek: ott van
egy nagy gödör, abba beleeresztik a nagyapót a fekete bölcsővel és
énekelnek fölötte mindenféle szomorú nótákat.
Mikor aztán földet kezdenek hányni a nagyapó fölé, az unoka is elkezd
sírni, – sajnálja a nagyapót, hogy beföldelik…
* * *
… Csöndes, nyugalmas éjszakákon, mikor az unoka fölsír álomközben,
micsoda titkos, láthatatlan kéz az, a mely halkan megrengeti a bölcsőt?…
Lapszerkesztők párbaja.
– Egy hírlapíró emlékirataiból. –
Alacsony, barnaszakálú ember volt az első szerkesztőm.
A «_Füllentő_» czímű élczlapot csinálta.
Én akkor 17 éves lehettem és még a padok közé jártam.
Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már
lapokba?
Azt feleltem, hogy az Üstökösnek többször küldtem be humoreszkeket.
Ez imponált neki.
Persze, azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek,
nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.
_Glódy_ «eleinte» nem adott fizetést – az igaz, hogy később sem – de már
ő akkor így fejezte ki magát.
Az első közleményt, a mely tőlem megjelent, a «Komáromi kis naptár»-ból
írtam ki.
Adomák voltak.
Glódy kijelentette, hogy zsení vagyok, s honoráriumképen adott egy rövid
szivart.
Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a
kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.
Dícséretemre mondhatom, hogy az élczeim nem voltak sokkal roszabbak,
mint az övéi, bár az ő vicczeinél roszabbakat soha sem olvastam.
Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve
indultunk sétálni a főutczára. Glódy azt mondta, hogy az
élczlapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte abban
a reményben, hogy lapunkat úgy sem olvassa senki, nem nagy sulyt
fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.
Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel a város legnépesebb utczáján, azt
hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte ragyogni éreztem
körülöttünk a levegőt!
Pedig az ördög sem vett bennünket észre.
Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal
bemutatott annak – mint _segédszerkesztőt_.
Én ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat s azt hittem, hogy
hozzám képest az ameríkai köztársaság elnöke csak kötelesinas.
Szilveszter napján, a mint szokott ebédutáni látogatásomat teszem a
_főszerkesztőnél_, ezt igen komor orczaállapotban találtam.
Szótlanul nyujtotta felém egyetlenegy örökfuldoklásban szenvedő
csibukját, s midőn elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt:
– Látta?
– Mit?
– Az új lapot.
– Nem.
– Új lap indult, barátom!
– Miféle?
– Egy rémlap.
– Rémlap?
– Rémes dolgokkal foglalkozik, – bűnügyekkel.
– Mi a czíme?
– «_Regélő Themis._»
Ezt mondva, kihúzta a fiókját és elém tett egy zöldborítékú lapot.
Átleveleztem.
Zöld volt az belől is!
– Mit szól hozzá? kérdezte a főszerkesztő.
– Ostobaság! Nem árthat ez nekünk.
– Ha csak egy előfizetőnk marad is el e miatt, az is két pengő, hátha
még vagy öt marad el!
Beláttam, hogy ígaza van.
Mindössze 40 «előfizetőnk» volt, azokból 12 tiszteletpéldányt járatott,
8 hozomra járatta a lapot, 6 helyre köteles példányt küldöttünk, négyen
pedig valósággal beküldték a prenumerácziópénzt. E szerint, ha ebből a
valóban előfizető négy prenumeránsból maradna el öt, akkor igazán nem
tudom, miből kaptam volna én a rövid szivarokat!
Képzelhető tehát, mennyire meg voltunk esve.
Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy _Friczkyt_, azt a
vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni!
Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem tágított. A Regélő
Themist a tisztességes sajtó ellen való merényletnek nevezte, Firiczkyt,
pedig haszontalan firkásznak, a ki még azt sem tudja, hova kell
pontosvessző.
Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm
meggondolta a dolgot és figyelembe vette az előbbi kérésemet.
Ennek következtében arra a megállapodásra jutottunk, hogy Firiczky
haszontalan tollbitorló ugyan, de nem érdemli meg, hogy a kezünket vele
beszennyezzük. E helyett üzenni fogunk neki a lapban, de olyan pokoli
furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle.
A főszerkesztőm egészen nekividult.
Ujra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét
főzetett, s így fölpuskaporozva a következő izenetet sütöttük ki:
=Szerkesztői üzenet.=
_Nyekergő Themisztoklásznak._ _Helyben._ Augiász istállójának
förtelmeiben fagygyúra hizott baromeunuch szellemességével
papirosra tálalt szellemi ökröndözéseivel telt sajtómonstrumát,
ezen egyéni idült bárgyúságnak sajnos és kívül-belül zöld
kinyomatát, bevetette kellően kifejezett megvetésével együtt
hozzánk a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt
hiszi ön szerencsétlen szellemi nyomoroncz, hogy városunk művelt
közönsége ezen irodalmi szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet
pártolni fogja, akkor viszont mi elhiszszük, hogy a
Gönczölszekere leszáll az égről és beáll önhöz equipage-nak.
Sapienti, sat.
Ez a latin szó szükségtelen volt ugyan ide, de mert egyikünk sem
értette, mit jelent, hát igen jónak és odaillőnek találtuk.
Másnap megjelent az izenet a Füllentőben, szép apró betűkkel, és mi vad
gyönyörrel vártuk Firiczky segédjeit.
Meg voltunk győződve, hogy a nyekergő Themisztoklász nem fog több
számban megjelenni.
Mikor a párbajkihívás 24 órája letelt, Glódy egy üveg 25 kros bort
hozatott az asztalára, s úgy vígadtunk, hogy még brúdert is ittunk
volna, ha ez a fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség nem volna.
A következő szombaton azonban megjelent a Regélő Themis 2-ik száma s a
következő üzenetet hozta:
_Füllebbentő élczlapnak Helyben._ Ha a butaság fájdalmat okozna
az embernek, önök folyton ordítanának, minthogy pedig amúgy is
ordítanak, önkénytelenül is azon állatra kell gondolnunk, a mely
hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani eső előtt.
Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utczára
sem mentem ki, annyira szégyeltem _magunkat_.
Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyujtottam, s föl-alá
járva foglalkoztam a szégyenkezéssel.
Hogy a szerkesztőm mit csinált ezen idő alatt, rá sem mertem gondolni.
Este felé járt már az idő, mikor az ajtómon kopogtattak.
Nem szóltam, csak magamban sajnálkoztam, hogy nem zártam be az ajtót.
Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel.
– _Kávé_ Péter! – szólt az urat bemutatva, azután hozzám fordult: –
Vártam önt. Bizonyosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen segédem.
– Kihívjuk?
– Meg fogom ölni!
– Nagyon helyes!
– Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket.
Átküldöttem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy
fekete kabátot.
Az asszony visszajött, hogy egyik szomszédban sincs fekete kabát s a
mint tudja, az egész utczában nincs több fekete kabát egynél, de most az
zálogban van.
Glódy levetette a saját fekete kabátját s azt mondta, hogy ő úgyis itt
marad, hát addig ingújjban is meglehet.
Mikor Firiczky házához értünk, észrevettem hogy a kapu alatt beszaladt
egy fiú; azután, hogy az udvarra léptünk, láttam egy létrát fölhúzódni a
szénapadlás ajtaján.
– Nézze csak, – szóltam Kávéhoz, – amott mászik egy létra.
– Firiczky barátunk, úgylátszik, oda menekült.
Mindazonáltal bementünk a Regélő Themis szerkesztőségébe, a melyet még
mosókonyha-korából ismertem.
Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy A Firiczky úr nincs
otthon, elútazott még tegnap Tátrafüredre.
Otthagytuk a névjegyeinket és mentünk kifelé.
A kapu alatt az a gondolatom támadt, hogy mászszunk föl Firiczky után a
padlásra.
Társam helyeselte ezt az eszmét.
Én tehát körülnéztem az udvaron, de létrát nem találtam.
Egy ott ácsorgó suhancznak szóltam, hogy hozzon egy létrát, kap érte két
hatost.
Két percz mulva volt létránk.
Neki támasztottuk a padlásajtónak.
– Tessék előre menni! – bíztatott Kávé Péter.
– Kérem, ön idősebb.
Nem igen hatotta meg az udvariasságom, attól tartott, hogy a melyikünk
először földugja a fejét, azt Firiczky valami léczczel agyonkoppantja;
de azért csak ment előre.
Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan lesett föl a szemével és bekiáltott:
– Alásszolgája, Firiczky úr!
Semmi felelet.
– Önt keressük, Firiczky úr!
Semmi hang.
Vissza akart térni.
– Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek.
Ott álltam a lábai alatt; láttam, hogy szeretne fejbe rugni, de nem
tágítottam.
Bemászott hát a padlásajtón, én meg utána.
– Nincs itt, – mondá körülnézve.
Én azonban elindultam, hogy bejárom a padlást.
Megnéztem minden sarkot, de Firiczkynek nyoma sem volt.
A kémény mellett találtam egy mély üreget, oda is beszúrtam egy
léczczel.
Ordítás hangzott föl az üregből.
– Ki az? – kiáltottam le.
Firiczky úr mászott elő négykézláb, azután, hogy fölegyenesedett,
tenyereit a gyomrára szorította.
– Mit akarnak velem? – nyögte szomorúan.
– Uram! ön Glódy urat megsértette!
– Ő is megsértett engem!
– Glódy úr elégtételt kér!
– Én is!
– Szíveskedjék segédeit a továbbiakra nézve hozzánk küldeni. Lakásom
fazekas-utcza 13.
Ezek után udvariasan meghajtottuk magunkat és lementünk vissza a létrán.
Az utczán a nyitott ablakon át hallottuk, mikor Firiczky siralmas hangon
kiáltotta a szakácsnéjának:
– Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat!
Másnap eljött a két segéd.
Kardpárbajt akartak, de mi kijelentettük, hogy megbízónk, mint sértett
fél, pisztolyt kíván, mert valahányszor kardot fog a kezébe, mindig
izomgörcsöt kap.
Megegyeztünk tehát abban, hogy pisztolypárbaj lesz vaddisznógolyóra.
Találkozási helyül kitűztük a Szépasszonyvölgyet.
Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk, hogy vaddisznógolyóra fog menni
a párbaj.
Azt mondta, hogy ő ezt ki nem állja, inkább megszökik, vagy visszavonja
a kihívást.
Miután azonban én lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a
Komjáti-féle életbiztonsági pisztolyokra hivatkoztam, – gondolom, ez
utóbbi érv hatása alatt – megnyugodott a dologban.
Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás. Glódy éjfélkor fölvert az
álmomból, azt mondta, hogy nem tud aludni.
Én sajnálkoztam rajra, de egyúttal azt is megkérdeztem, hogy mi az
ördögért keltett föl engem, mikor én aludni pompásan tudok.
– Könnyű magának! – mondta elkeseredve – de ha az én bőrömben lenne…
– Álljon háttal a pisztoly felé.
– Egykutya!
Jó gondolatom támadt.
– Tudja mit: az ellenfél segédei önt megtapogatják, hogy nincs-e a
mellén valami bádog, de hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első
lövés. Amint kisütötte a pisztolyát, forduljon meg azonnal.
– Hátul tömjem ki magamat?
– Természetesen!
– De hátha a fejemet találja?
– Hajtsa le a fejét.
Glódy kérdőjel alakra görbült, hogy jó lesz-e így?
– Nagyon jó.
Elmentünk az Erzsébet kávéházba és ittunk minden italból, a mit csak
mértek, úgy, hogy én már valóságos likőrkereskedésnek éreztem magamat.
Hajnali öt órakor mentünk Glódy lakására.
Átöltözött szépen fekete ruhába és a bajuszát is kipödörte.
Én azután kitapaczíroztam hátulról becsületesen. A kabátja alá tettem
egy vastag franczia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet meg egypár
csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy
pléhfödőt.
Mire elkészültünk, odarobogott a fiakker a másik segéddel s mi
beleültünk.
Megható pillanat volt az, midőn Glódy elbúcsúzott a feleségétől.
Még most is meg kell törülni a szememet a zsebkendővel, ha rágondolok.
Glódy a fiakkerban le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé
barátunk egyre kínálta helylyel, de Glódy azt felelte, hogy állva kíván
menni a halál elé.
Az úton nem szóltunk semmit.
Ünnepélyes komoly utazás volt ez.
Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert
nagyon halavány volt és többször megtapogatta magán a borítékot.
A Szépasszonyvölgyben már akkor ott állt a másik kocsi.
A felek hidegen üdvözölték egymást s az idő is igen hideg volt.
Megtöltöttük a pisztolyokat, azután Kávé, mint legidősebb segéd,
kibékülésre szólította föl a feleket.
Pillanatnyi hallgatás következett erre a fölszólításra. Úgy látszott,
hogy mind a kettő szeretett volna kibékülni, csak első nem akart lenni a
kéznyújtásban.
Kávé ismételte a kérdést.
Mind a ketten tagadólag intettek.
Erre letakartuk a pisztolyokat kendővel. Glódy választott először,
azután Firiczky.
Fölállítottuk őket harmincz lépésnyi távolságra.
Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni.
Reszketve emelte föl a pisztolyát és lőtt.
Ugyanebben a pillanatban hirtelen megfordult és négykézlábra állt.
A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak.
Valamennyien kaczagtunk.
Firiczky lőtt.
Glódy hasra esett.
A golyó a födő gombjáról pattant vissza!
Hogyan jutott Matongó a bájos Kanyerának, Mpvapva leányának, kezéhez?
– Szerecsen novella. –
Haj-haj!
Abban a boldog országban, a hol örökös kánikula forralja a vizeket és a
pizangfák árnyéka alatt ingyen lehet hűsölni, kevés olyan szép leány
volt, mint Kanyera, a fehérhajú Mpvapva leánya.
Fehérhajú Mpvapva leánya fekete volt, mint a korom, azaz olyan fekete,
mintha bizonyos kormokat szétkeféltek volna az egész testén. Különben
egyenes volt, mint a pálma; ajkainak csókját tenyérnyi széles helyen
lehetett érezni, kövér kezei akkorák voltak, mint egy-egy jól kifejlett
czukordinnye, s ha a lábait ültében a sarkára támasztotta, nem volt
olyan szerecsenszív, a melyet szép talpaival egyszerre el nem bűvölt
volna.
Két afrikai gavallér kurizált titokban a bájos Kanyerának: _Matongó_ és
_Suna_.
Hogy Kanyera melyiket szerette, azt tőle sohasem kérdezték, s így az
szűzi szívének örök titka maradt.
Szép, deli ifjú volt mind a kettő; puha fekete gyapjút viseltek a
fejükön, és Matongó ruházatul egy tarka nyakkendőt is, a mit egy
utazótól csent el.
Matongó büszkén hordta ezt a nyakkendőt a térde kalácsa fölé kötve s
lenézte Sunát, a ki ruházatul csupán három honi kakastollat viselt a
hajába tűzve. Viszont Suna is lenézte Matongót, mert az ő orrában
nagyobb volt a rézkarika, a hátára meg rinocerosz volt festve.
Egy napon megkérdezte a két gavallér Mpvapvát, hogy mi a leány ára?
– Hat fehér ökör, – felelte Mpvapva büszkén.
A két gavallér szomorúan sompolygott odább.
Kanyera a kapu mellett levő banánfa levelei között hallotta ezt a
szóváltást és egy fél kókuszdió héjat telecsöpögtetett a könnyeivel.
Háromszor újult meg a hold ez után a szóváltás után.
Ez idő alatt az öreg Mpvapva huszonháromszor kergette meg a ház körül
ólálkodó fiatalokat, sőt Matongónak egyszer úgy az inához vágott egy
kiszáradt agyagdarabot, hogy Matongó hét nap, hét éjjel nyögött belé.
Egy holdvilágtalan csöndes éjen, midőn csupán a fehér csillagok bújtak
ki az égnek fekete paplana alól, hogy az öreg Mpvapva kunyhóját
bámulják, Matongó négykézláb odacsúszott a kerítés mellett levő
banánhoz.
Az volt a szándéka, hogy az éjmadár énekét utánozva kicsalja Kanyerát a
nádnyoszolyából és elmondja neki, hogy az ökröket nem képes
előteremteni, azután pedig rábeszéli, hogy szökjenek el és építsenek
kunyhót maguknak a kék hegyek tulsó oldalán.
Azonban mikor fölért a banánfa derekára, valami sötét alak ijedt
mozdulatot tett fölötte.
Matongó azt hitte, hogy valami tolvajmajom lopódzott a fára, miért is
óvatosan egy félre eső ágra húzódott és egy jól irányzott banánnal
oldalba vágta a sötét alakot.
Egy nagy nyekkenés volt a felelet.
Hanem aztán csakhamar őfelé is szállt egy emberfej nagyságú banán és úgy
találta a háta közepén, hogy csaknem lefordult a fáról.
Matongó egyszerre tisztában volt, hogy nem majommal van dolga.
– Te vagy, Suna? – kérdezte halkan.
– Én vagyok, Matongó, – szállott alá a felelet.
Egy perczre mind a ketten elhallgattak.
Ez alatt a percz alatt Matongónak furfangos terv játszotta át az
agyavelejét.
– Valamit mondanék neked, – szólt hízelgő hangon Sunához.
– Fülem nyitva van, – felelt Suna.
Matongó fölkúszott hozzá a banánfa tetejére.
Suna rosszat gyanítva mászott odább az ágak között.
– Meg akarlak ajándékozni a térdem díszével, – szólt Matongó és levette
a térdéről a nyakkendőt.
Suna kinyújtotta a kezét.
Ebben a pillanatban Matongó szemefehére megvillant: elkapta a Suna
kezét, azután a derekát és nagyot ordítva rántotta le Sunát az ágról.
Mind a ketten lezuhantak a banánlevelekkel borított földre.
Itt aztán Matongó segítségért ordított és a Suna gégéjét szorongatta.
A kunyhóból csakhamar kirohant az öreg Mpvapva és a családja.
– Tolvajt fogtam, Mpvapva! – kiáltotta Matongó. – El akarta lopni a
banánaidat és mérget akart önteni a kutadba!
Az öreg Mpvapva csöpp híjja, hogy el nem sápadt a haragtól.
– Gazember! – Kiáltotta dühtől vaczogó fogakkal.
Suna mentegetni akarta magát, de az öreg megfogta és kitaszította az
udvarból.
Azután a Matongó nyakába borult és így szólt:
– Derék Matongó, fiammá fogadlak! – És odalökte az örömtől mosolygó
Kanyera karjaiba.
Suna látta ezt a nádkerítés mögül és a szíve elszorult. Keserű hangon
kiáltotta be Mpvapvának:
– Minek is volna neked az ökör, Mpvapva? – Elég hatökör vagy te magad
is!
A fekete kutya.
A vasúti harang élesen kongott.
A vonat kerekei csikorogva indultak el.
Körülnéztem. A kupéban egy vöröses szőke úri ember ült, mellette a
díványon egy nagy bozontos fekete kutya, szemben velük egy szerecsen.
A vöröses szőke úri emberen első pillanatra meglátszott, hogy angol, a
fekete kutyán, hogy új foundlandi, a szerecsenen, hogy inas.
Szivart vettem elő, levágtam a végét, azután megfordítottam és
belefújtam, hogy kimenjen belőle a dohánypor.
Az angol udvariasan szólított meg:
– Bocsánat, ha meg nem sértem önt, talán a legközelebbi állomásig szíves
lehetne a füstölésről lemondani, akkor majd átülünk.
– Talán árt önnek? Igen szívesen.
Ezeket mondva, visszatettem a szivaromat a zsebembe.
– Nem nekem, hanem Nero úrnak, – felelte az angol.
Ránéztem a szerecsenre és a fejemmel bólintottam.
– Csalódik ön, – szólt az angol, – ez Thomas, ennek nem árt a füst,
hanem igenis ennek.
Ezeket mondva, a nagy fekete kutyára mutatott.
A kutya a gazdája mozdulatára rámnézett.
Elkeseredetten komoly tekintete volt, nem szerettem volna összeveszni
vele, s különben sem szoktam terhére lenni az utazótársaimnak.
Mindazonáltal nem tudtam visszatartani egy megjegyzést:
– Őnagysága – szóltam a kutyára mutatva – talán tüdőbajos?
– Óh éppen nem, – felelt az angol, – csakhogy nagyon tüszszög a
dohányfüsttől.
Jó lenne, ha megtanítaná uraságod pipázni, akkor ilyen kellemetlenségek
nem érnék ő kutyaságát.
Az angol megvető pillantással felelt, aztán intett a szolgájának, a ki
fölbontotta az egyik paktáskát és pecsenyét, kenyeret vett elő.
A nagy fekete kutya olyan komoly arczczal ült ott a pamlagon, mintha
valami londoni akademia elnöke lett volna. A legnagyobb flegmával nézett
ki az ablakon és meg-megingott, mikor a vonat a bakterházak előtt a
sín-váltókon átugrott.
Az angol szeleteket vágott a kenyérből és a húsból, azután a kettős
szeleteket odatartotta Nero orra alá.
Nero be-bekapta a szeleteket, azután ismét az előbbi hidegvérűséggel
nézett ki az ablakon.
Most az inas egy palaczk bort vett elő, csészébe öntötte és megkínálta
vele Nero urat.
Nero úr hamar belafatyolta a bort is.
Azt hittem, most egy szalvéta következik, a mivel megtörlik Nero úr
száját, de csalódtam: az inas csak meghajolt és kedves egészségére
kívánta neki az ebédet.
Az angol levette a fogasról a plédjét és ráterítette a kutyára.
Most már nem állhattam meg szó nélkül:
– Ugy-e bár uraságod hisz a _lélekvándorlásban_?
Az angol felelet helyett intett az inasának, a ki belenyúlt a belső
zsebébe és egy nyomtatványt adott nekem.
Olvastam:
«_Minthogy legkedvesebb barátom Nero, annyiszor kelt feltünést
és szolgáltat okot a kérdezősködésekre, hogy ugyanazon
feleleteket többször kellene ismételnem, – jónak láttam
kinyomatni a kutyám, barátom iránt érzett szeretetem és
tanúsított figyelmem okát:_
_Ezelőtt öt esztendővel Ceylon szigete mellett egy öbölben
fürödtem._
_Valami örvény vagy vízár elkapott._
_Oda vesztem volna, de ez a kutya beleugrott a vízbe és a
nyakamnál fogva kimentett._
_Azt hiszem, egy nemeslelkű életmentő megérdemli, hogy az
életéről mi is gondoskodjunk._
_=Lord Ebbolon D.=_»
– Nagyon helyes, – szólok a nyomtatvány átolvasása után, de egy szó
ellen kifogásom van.
– És az?
– Ezek a kutyák nem nemeslelkűségből halásznak, vagy mentenek, mert
ilyesmit föltenni róluk nem is lehet.
Az angol kimeresztett szemekkel nézett reám.
– Azt hiszi?
Persze hogy azt. Csak nem gondolja ön, hogy mikor ez a kutya önt kihúzta
a vízből, tudta azt, hogy emberéletet ment? Hiszen ha ezt tudja, akkor
nem a nyakát fogja meg önnek, hanem a karját, mert akkor azt is tudja,
hogy a gégéjét elharaphatja.
Az angol még meredtebben nézett reám.
– Ön filozófus?
– Nem.
– Természetvizsgáló?
Ráhagytam, hogy az vagyok.
– Tehát az ebekről tudományosan nyilatkozik.
– Amint veszszük.
– És teljesen meg van győződve arról, hogy ez a kutya ösztönből mentett
meg?
– Úgy van, uram.
Az angol fölállott, kinyitotta a kupé ajtaját, Nero urat pedig megfogta
a nyakánál és kidobta.
Azután az inasát is megkapta.
Ez egy pillanatig ellenkezett.
Hiába rohantam közéjük, mielőtt segíthettem volna, az inas kirepült és
az ajtó becsapódott.
– Szerencsétlen! – kiáltottam – mit tett ön?
– Mit? Hát kidobtam őket. Köszönöm, hogy fölvilágosított.
– De az inast? Miért dobta ki?
– Hozzá tartozott a kutyához.
– De mégis…
– A kutya az övé volt akkor is, _ő küldötte utánam a vízbe_.
Összecsaptam a kezeimet.
– Ön barom!
– Uram!!!
– A ki az életmentőjével így bánik, az rászolgált erre a titulusra.
– Hiszen ön mondta…
– Hogy dobja ki ezt a nemeslelkű embert, a ki megmentette önt?
– De hisz a kutya mentett meg!
– Értsen meg kérem: ez az ember mentette meg az ön életét, a kutya
által.
Az angol leült és rám nézett.
– Az igaz! – felelte nyugodtan.
E pillanatban a vonat megállott, az angol pedig összeszedte a táskáit és
kiszállt.
– Hova megy? – kérdeztem.
Vállat vont:
– Megyek és fölkeresem a szerecsenemet!
Az álló csillag.
Nem tudom, hány óra volt, mikor B. kapitány névestéjéről hazaértem.
Az ibolyaszínű égen teljes pompában ragyogtak a csillagok. A kövezeten
ropogott a hó. Az utcza néptelen volt. Csak az én nyomaim látszottak a
fehér hórétegen.
Mikor az ablakom függönyét lebocsátottam, szemembe ötlött, hogy a
Jupiter szinte vakító ezüstszínben ragyog. Gondoltam magamban, talán
azért látom ilyennek, mert jégkéreg van az ablakomon, azután hirtelen
elfelejtettem az egész csillagvilágot és mély álomba merültem.
Nem tudom, meddig aludtam, de mikor fölnyitottam a szemeimet, némi
kábultságot éreztem.
Fölugrottam, hogy el ne késsem a napi munkától. Az órám állt. Odamentem
hát az ablakomhoz és fölhúztam a függönyt, hogy az idő felől tájékozzam
magamat.
Az égen nem volt még napvilág. A Jupiter még mindig ott ragyogott az
ablakommal szemben. Kívül az utczán csöndes volt minden.
Visszafeküdtem az ágyamba és ismét aludtam egy verset.
Emlékszem rá, hogy nagyon jól esett ez a második alvás. Olyan üdén
ébredtem föl belőle, mintha akkor születtem volna.
Siettem is otthagyni az ágyat. Véleményem szerint délelőtti 10 óra
lehetett és én már is elkéstem a munkámból.
Milyen nagy volt azonban a csudálkozásom, midőn az ablak függönyét
fölhúzva, az eget az előbbi pompájában, a Jupiter csillagot az előbbi
fehér izzásban pillantottam meg.
Hogy még egyszer neki dőljek az alvásnak, ahhoz nem éreztem kedvet.
Eszembe jutott, hogy kitünő konstantinápolyi dohányom van és hogy tegnap
friss theát vettem.
Meggyujtottam hát a spirituszt és theát forraltam. Illatos és zamatos
thea volt. Megtöltöttem utána a csibukomat és mert czudar hidegnek
éreztem a levegőt, visszabujtam az ágyamba.
Gondoltam, olvasok valamit, míg a nap fölkel, de az ágyamhoz nem volt
más könyv közel, mint Kantnak a filozófiája.
Három éve halogatom már ennek a könyvnek az elolvasását, most éreztem
hozzá először hajlamot.
Azonban alig olvastam a könyvből 3 oldalt, az erős török dohánytól-e,
vagy Kantnak a filozófiájától szédülni éreztem a fejemet.
Letettem hát a csibukomat, és ismét elaludtam.
A szél ordítva futkosott a kályhámban, mikor fölébredtem; az ablakok
zörögtek és az esőcsatornáról pilingelve hullottak alá a jégcsapok.
Csaknem hanyatt estem ijedtemben, mikor az égen ismét a csillagokat
pillantottam meg.
Kétségtelen volt előttem, hogy a föld megállott s hogy én már 3–4
nappalt nézek éjszakának.
Bizonyos, – gondoltam magamban, – hogy a földnek a tengelye az erős
hideg következtében megfagyott és így a föld megszünt forogni.
Tömérdek aggodalmam támadt egyszerre:
ha minket ért az a malőr, hogy a hemisféránk nem a nap felől állott meg,
ki fog bennünket győzni petroleummal? hová lesz a naptár, napló, napóra,
nappal, napos, napszámos, napfogyatkozás, reggeli, vacsora, délharangszó
s más eféle napvilágos ízék;
ha örökös lesz az éj, arra leszünk-e kárhoztatva, hogy örökké aludjunk?
fognak-e az éjbe borult országok indítani expedícziót a polusokhoz, hogy
a befagyott tengelyeket kiolvaszszák?
divatban marad-e az a köszöntés, hogy: jónapot?
a föld túlsó feléről nem özönlenek-e ide a baglyok, denevérek, lumpok és
az éjjeli bakterok?
micsoda óriási scandalum ez a világegyetemben, hogy egy kóborgó csillag
állást foglal el?
hova lesz a tavasz, nyár és ősz, hova a saisonszerű kedves dolgok?
minek fogják nevezni a Pesti Naplót és felhős időben miképen csinálunk
nappali világosságot?
melyik fele lehet most a földnek lefelé s miután a föld megállott, nem
zuhan-e le azon az oldalon a tenger és nem potyognak-e alá az emberek?
* * * * *
Ilyenféle gyötrődések között jártam a szobában körülbelül 1 óra
hosszáig. Akkor aztán elbágyadva a kínos gondolatoktól, ismét elaludtam.
Arra ébredtem föl, hogy az ajtóm nyikorog.
Rablók, – gondoltam magamban és a revolveremhez nyúltam.
Ugyanebben a pillanatban kinyílott az ajtó és odaugrott hozzám a
rendőrbiztos.
Kicsavarta kezemből a revolvert.
A szobám egyszerre tele lett emberekkel és asszonyokkal.
– Mit akarnak? – kérdeztem csudálkozva.
A rendőrbiztos odafordult a szerkesztőmhöz és így szólt:
– Éppen jókor érkeztünk; ha még egy perczig késünk, hát a munkatársa
agyonlövi magát!
Öngyilkosság öngyilkos nélkül.
– Egy hirlapiró emlékirataiból. –
– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám
munkatársnak! – mondta _Párducz_ József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős
szerkesztője.
Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal
mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni
is csak «_ciceró_»-ban szokott volna.
Ah! én nyomorult «_petit_»-nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!
– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem
olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket
mindenki olvassa.
Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi
főkapitánynak:
– _Zelenváry_ Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.
A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.
– I-vel vagy ypszilonnal?
– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a
nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név
nemesítve! Különben azelőtt _Buxbaum_ Alfréd volt a nevem, a nélkül,
hogy zsidó voltam volna.
Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá _Buxbaum
Alfréd_ van jegyezve!
A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem
tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban
Párisban, s ő megnyugodott benne.
Azt mondta, hogy nincs semmi hír.
Kétségbe voltam esve.
Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm
négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a
finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.
Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes!
Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.
– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a
nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a
dohányomat!
– Az baj!
– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a
himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz
forintra!
Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát
vetett.
– No, van-e hír?
Alig mertem kinyögni, hogy nincs.
– Az nem baj, irjon, a mit akar.
– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?
Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig
mért.
– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?
– De kérem, ha nem történt semmi!
Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta,
üljek le s irjam, a mit diktál.
Irtam:
=Léghajó városunk fölött.= Ma hajnalban a koránkelők egy óriási
léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz
kilométernyi magasságban.
Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még
most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.
– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.
Azután folytatta:
A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi
és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé.
Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak
ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak
borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik
lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol
sem eresztettek föl léghajót.