Ernőnek a halála után nem igen hallottam többé a mi hadnagyunkról. De
azért nem lepett meg valami nagyon, mikor azt olvastam a lapokban, hogy
kőzeteim barátja agyonlőtte magát. Úgy tünt fel előttem, hogy ennek
előbb-utóbb be kellett következnie.
– Hja, az alkohol! Ó, az alkohol!… – sóhajtoztam magamban.
Mintha az alkohol avagy egyéb elfogadható okok nélkül soha se halna meg
az ember.
Annál mélyebben megilletődtem, mikor, nemrégiben véletlenül megtudtam
ennek az öngyilkosságnak a történetét.
Egy tiszttársa beszélte el, a ki ott volt, mikor a szegény fiút
ravatalra tették.
A dolog így történt. Aldulianu Szilveszter-este egyedül jelent meg a
nagyvendéglőben, a tisztek asztalánál; a többiek valami mulatságra
mentek, de a hadnagy, a ki egész nap rosszkedvü volt, nem tartott velök.
A szomszéd asztalnál részeg kovácslegények mulattak. Egyikük különösen
nagy lármával volt, s minduntalan belebömbölt a czigányzenébe. A többi
asztalnál ülőknek természetesen nem tetszett ez a kissé zajos mulatság,
de senki se mert kikötni a duhajkodókkal, ellenben annál gyakrabban
pislantgattak a vacsorázó tiszt felé, vajjon meddig tűri még a dolgot.
Végre is oda kellett szólnia, hogy legyenek csöndesebben. De a
felszólitás nem volt elég erélyes, s a tisztnél nem volt kard, csak a
lovagló-korbácsa. Mindez igen biztató volt a duhajkodókra nézve, s a
megszólított feleletül egy boros üveget vágott oda a hadnagy asztalához.
Aldulianu erre felkapta a lovagló korbácsot s egy párszor végig vágott
vele a kovácslegény fején. Erre mindnyájan neki estek a tisztnek,
leteperték a földre s agyba-főbe verték. Aztán odább állottak. A félholt
ember haza vánszorgott s agyonlőtte magát.
Ha az első mukkanásra megtámadja őket, ha nem engedi, hogy észrevegyék a
fegyvertelenségét, ha ő kezdi hajigálni a boros-üvegeket, ha részeg és
garázdálkodni kezd, egészen másként fordul a dolog. De nem így történt.
A szerencsétlen józan volt.