Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen
összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást
várták a királyfit.
Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony
erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak
vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva
nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a
faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s
hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben
kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a
zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.
A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai
összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már
messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold
keresztülsütött rajta.