Volt hajdan egy királyi városba egy kereskedő, ki atyjától reá maradt
temérdek kincseit takarékossága s okossága által még temérdekebbekkel
szaporítá. Mint a milliomosok szoktak, ő is nem csak a legnagyobb
familiákkal, hanem még magával a királyi udvarral is barátságba élt. Már
számos esztendőt töltött feleségével, midőn házasságuk elvégre
egyetlenegy leánygyermekkel megáldatott. Volt azonban neki egy szegény
sorsú, de hűségéről ismeretes gazdája, kinek számos férfi gyermekei
levén, azok közül egyet, amelyik csaknem egyidős volt leányával, magához
vett nevelés végett, azt ígérvén, hogy, ha magát jól viseli, idővel
fiának s fele jószága örökösének választja. A két gyermeket együtt
nevelték s taníták, és a mindenkori együttlét annyira öszveszoktatta s
annyira megszerettette őket egymással, hogy valóban testvéri vonzalommal
viseltettek egymáshoz, s egymás nélkül még feküdni sem akartak. A
kereskedő, előre gyanítván hogy e két gyermek végtére öszvekerül – mit ő
azonban nem akart, mivel leányát sokkal nagyobb familiájú gróf számára
nevelte – föltevé magában hogy végkép elválasztja őket egymástól.
Szégyenlette ugyan a fiút atyjához visszaküldeni, s azért azon fertelmes
gondolatra vetemedett, hogy titkon elveszítse. Nem szólván azért
senkinek semmit szándékáról, kihítta a fiút az erdőre, mintha ott valami
nagy dolga volna, s még a a gyermeknek, hogy annál örömestebb elhagyja a
kis leányt, egy kis madarat ígért ajándékba. Örűlve hogy majd ezzel is
kedveskedhetik a kis leánynak, kiment a fiú fogadott atyjával az erdőre,
hol is midőn egy sűrűségbe értek volna, atyja hátra kötözte kezét, s egy
lehúzott fagalyhoz kötte, mely őtet derekánál fogva felcsaptatta. Nem
esett meg szíve a síránkozó gyermek jajgatásán és sikoltozásán, s
örűlve, hogy már ő el fog itt veszni, házához visszatért. A kérdezősködő
kis leánynak s feleségének azt felelte, hogy eltévedt tőle s hiába
kereste, sehol sem találta, s kérte feleségét, ne is kerestessék tovább,
s nyugodjék meg halálán, mert ő sok embert fogadott már keresésére, de
mind hiába. Azonban a király vadászai arra járván, meghallották a már
halállal küszködő gyermek sikoltásait, s megszabadítván kötéseiből, a
királyi udvarba bevitték, s a történteket a királynak tudtára adták. A
király neveltette a gyermeket, s midőn jeles tulajdonságait észrevette
és szerencsétlenségét megtudta, tulajdon tizenhat esztendős fiának
rendelte inasáúl. Már több év telt el, s a fiú tizennyolc esztendős
lett, s bár nem merte kinyilatkoztatni, szeretett leánybarátjának
emlékezete soha ki nem fogyott szivéből. A királyi udvarba gyakran
bejáró kereskedő reá ismert a fiúra, s keményen elhatározta magában,
hogy csak azért is elfogja veszteni. Feleségével tehát ezután még
keményebben bánt mint eddig, megparancsolta neki, hogy amit ő ezután
akár szavával akár írásával parancsoland neki, annak okát sohase kérdve,
szentül teljesítse. Egy estve elmegy a királyi udvarba, s ott tetteti
mintha hirtelen rosszul lett volna. Mindjárt orvost rendelnek mellé s
külön szobát adnak számára. Reggelre viradva papirost és tintát kéret,
hogy tudtára adja feleségének betegségét, s kéri hogy a királyfi
tulajdon inasától küldje el levelét feleségéhez. A levélben pedig ez
volt irva: hogy ezen ífjút egy hűséges cseléde által, mihelyt oda ér,
ölesse meg, senkinek semmit ne szóljon s a holttestet a pince
legtitkosabb rejtekébe rejtse el míg ő haza mehet. E levelet kezéhez
vévén az ífju, nem tudván hogy abban halála van parancsolva, nagy örömek
közt siet vele az ő kedves leánya s anyja udvarába. Menet megéhezvén,
betér egy vendégfogadóba, s ott rá esmer régi legjobb pajtásai egyikére,
a fogadós fiára, ki akkor mint nagy tanuló oda haza volt, az ő egész
hajdani szeretetét jól tudta. Ez ebédre tartóztatta őtet, s a jóllakás
után, minthogy az ífju, szokása ellen örömébe sokat ivott, jó ízűen
elaludt, ekkor ezen barátja elveszi tőle a levelet mit eddig hasztalan
kért, s midőn benne azon rettentő sorokat olvassa, papirost vett elő,
egy hasonló levelet készít, s abban ezt írja: feleségem, az ífju ismét
előkerűlt, s miután a királyi udvarba is nagy becsületet nyert, vőmnek
választom s neked parancsolom, hogy levelem vételével papot hívatván,
leányommal eskesd öszve, s jó barátimat összehivatván, nagy vendégséget
készíttess, s a lakodalom mindaddig tartson, míg én haza nem megyek. –
Ezzel a levelet a másik helyére oda teszi, s barátját felkölti hogy
siessen a kereskedő udvarába. Az ífjú, semmit sem tudván a dologból,
miután oda ért, átadja a levelet a kereskedő feleségének; ez,
megolvasván azt, behivatja leányát, s mindkettőjöknek tudtára adja férje
parancsolatját. Mint midőn a mennykövekkel megterhelt felhőket
elválasztja a szél, s az aranyozott fellegek közt ragyogó pompában
kitűnik a fényes nap: olyan sugarai derűltek az örömnek a két ífjú
szívében, eloszolván abból a bánatnak zivatarai. Örök hűséget esküdtek
mindjárt egymásnak, s a nagy pompával készűlt vendégségre s mulatságra a
közellevők meghivattak.
Már öt nap tölt el, midőn az ífjú vissza nem téréséből halálát
tökéletesen hívő kereskedő felgyógyúlt s haza menni kivánkozott; udvari
kocsin vitték. Nagyon megütközött, midőn házához közeledve, meghallja a
nagy muzsikaszót, s elérvén udvara kapujához, s az ott ki s be járó nép
közűl egyet megszólítván, kérdi ezen vígság okát. Majd megüté a guta,
midőn elbeszélték, hogy leánya már az ífjú feleségévé lett; nem tudott
magának tanácsot adni, mivel leányát sajnálván, annak kedvéért és már
nyilván nem veszthette el az ífjút. Belépvén a mulatóházba, a
vendégeknek eloszlást, a muzsikának bevégzést parancsol komor ábrázattal
és szikrázó szemekkel. Ekkor hívatja feleségét, s mennydörgő hangon
kérdi tőle, mit tett s hogy merte azt cselekedni? A felesége a maga
mentségére előmutatja a levelet, mit a kereskedő látván, az ífjúra támad
s őtet csalásáért mindenféle kínokkal fenyegeti. Hiába menti
ártatlanságát az ífjú, s végre kimondja utolsó akaratját a kereskedő,
mely is ez volt: Te gazfi, kitakarodjál udvaromból s fejed vesztesége
alatt soha felém se jőj addig, míg meg nem tudod, melyik az a szerencsés
óra; te pedig, becstelen leány, a legelvetettebb állapotban fogsz mint
egy cudar udvaromban szolgálni, sepregetni s a legalábbvaló
kötelességeket télen nyáron mezítláb véghez vinni mindaddig, míg férjed
visszajő. Minden jószágomat idegeneknek fogom ajándékozni, soha egyitek
se vesz legkissebb részt is belőle. – Kénytelen kelletlen, szót kellett
fogadni; az ífjú elvándorlott síránkozva, felesége pedig a legutólsó s
legpiszkosabb szolgálók közzé rendeltetett. Fájdalmas szívvel vettek
egymástól búcsút, s az ífju megkérte, hogy várja őtet, mert ha pokolig
kell is vándorolni, mégis megtudja, melyik a szerencsés óra.
Búsan megy hetedhét ország ellen, senkinek semmit sem szólván bajáról
egyebet, csakhogy a szerencsés órát keresi. Roppant utazásai után lát
egy nagy várost, betér, minthogy királyi udvarban neveltetett, megkeresi
a király inasait, akik szívesen fogadták s még a királynak is
elbeszélték útja célját. A király felhívatta, s megajándékozván, ezt
mondta neki: no, fiam, ha te oly emberre akadsz aki neked megmondja
melyik a szerencsés óra: kérd meg tőle, mi annak az oka, hogy az én
kertemben van egy legfáinabb ízű s tiszta forrás, ez már két esztendeje
úgy megromlott, hogy vize ihatatlan s vér foly belőle minden pénteken;
ha ezt megtudod, akkor jőj vissza, nagyon megajándékozlak. – Ezt magára
vállalván, megy tovább megint hetedhét ország ellen, s ér egy királyi
várost, ide is betérvén, a királyi szolgák szívesen fogadták s itt is a
királyhoz vezeték. Ez a király is, megtudván útazása okát, megbízta: Ha,
fiam, úgymond, megtudod a szerencsés órát, kérdezd meg mi annak az oka
hogy van nekem egy leányom, aki már három év óta szüntelen ágyban
fekszik, és semmiféle tanult orvosok ki nem tudják gyógyítani? ha erre
nekem visszajövet megfelelsz, nagyon megajándékozlak. Itt is nyervén
útravalót megy hetedhét ország ellen, s ismét talál egy királyi várost,
abba is betér s itt is szivesen fogadják a királyi szolgák, s a
királyhoz vezetik. A király kéri őtet, hogy ha megtalálja a szerencsés
óra megmondóját, kérdje meg tőle, hol van az ő egyetlenegy kedves
leánya, aki ezelőtt tizenhét évvel elraboltatott s azóta soha többé
nyomába nem akadhat. Ha te, úgymond, fiam, ezt meg tudod mondani, igen
nagy ajándékot fogsz kapni tőlem. – Ezzel megy tovább, s talál egy
erdőben egy magányos kunyhót s abban egy ősz öreg embert. Kérdi tőle a
köszönés után: ugyan, öreg apám, nem tudja-e hol találhatnék én oly
embert, aki megmondaná, melyik e világon a szerencsés óra? – Én bizony,
fiam, ezt az egyet nem tudom megmondani, nem is tudja e földi emberek
közűl senki; hanem van, nem messze ide, egy barlang, ahonnan az alsó
világra eljuthatni, menj el oda, és, ha mersz, menj le az alvilágba,
annak a királya, tudom, megmondja neked melyik a szerencsés óra. – Az
ífju, nem gondolván semmi veszélylyel, egyenesen a barlangnak tart, s
mikor eléri, a rettentő setétség közt lassan lassan halad, míg egyszer,
a kénkő világánál szétnézvén: meglátja az alvilág kapuját. Odaérvén,
látja hogy silbakon egy német áll, kit már a régiség moha ellepett; ősz
haja, hószín szakálla véghetetlen időket ábrázoltak. Ehez elérvén, kéri,
bocsássa be, mivel egyedül az alvilág királya tudja neki megmondani
amiért ő fárad, tudnillik melyik a szerencsés óra. – No te más világ
lakosa, mond a német, ha ezt meg tudja mondani, kérd meg tőle azt is,
hogy mivel én már sok száz év óta állok itt, mondja meg azt is, meddig
fogok még állani? – Bebocsáttatván a kapun, egy szobába ér, melynek
ajtaján kivűl még két ajtót kinyitván, belép egy pompás terembe, melyben
egy gyönyörű kisasszonyt pillantott meg. Ez, megismervén, hogy ez
felsőbb világi ember, még maga szólítja meg: ugyan, atyámfia, úgymond,
hol jársz s mit keressz itt, hol a madár sem jár, minden ember elvesz
aki csak bejönne, de én, ámbár már tizenhét éve itt vagyok, soha semmi
emberi teremtést még nem láttam. – Az ífju elbeszéli neki útazása okát
és szomorú esetét, és sorjában mind elmondta mit az útjába eső királyok
reá bíztak. Beszédéből megérté hogy épen az ő atyjánál is volt, s
kinyilatkoztatá hogy ő az, kit ezelőtt tizenhét évvel elrablott az atyja
kis kertjében a dajka öléből ez az alvilág ura. Hanem, ugymond, ha lehet
ne félj semmit, mert én tőle valahogy mind ezeket meg fogom kérdezni.
Most ugyan várom, s tudom mindjárt itthon lesz, s téged, ha meglát,
egyszerre elveszít; hanem ne félj, főzök én számodra oly fürdőt, melyben
ha megfürdöl, meg nem érzi szagodat s így észre sem vesz. – Megfüröszti
hát, és megkeni még különös illatokkal, s így bebújtatta az ágy alá,
melyen ő az alvilág urával feküdt. Ez haza érkezvén, nehány vaspogácsát
megeszik, azután csakhamar lefeküsznek. Az alvilág ura elaludt, de sem
az idegen sem a királykisasszony nem. Egyszer éjfélkor felkölti a
kisasszony az alvilág urát, s mondja neki: no hallod, régóta kérsz már
hogy legyek feleséged; megteszem s örökké foglak szeretni, ha álmomat
mit most álmodtam, megmagyarázod. Ezen igéretre mindent teljesített
volna örömest a király, most is tehát kéri őtet, mondja el előtte álmát.
A kisasszony tehát így kezdi: azt álmodtam hogy a mogol király kertjében
járkálván, nagy vita történt azon, hogy ugyan melyik a szerencsés óra; a
király hívatván bölcseit, mindegyiktől sorra kérdezte, de egy sem tudta
megfejteni. – No hallod-e, úgy mint most üt tizenkettőt, az a
legszerencsésebb óra. – Ismét láttam, úgymond, álmomban, hogy azon szép
kertben volt egy kristályforrás, mely már három év óta ihatatlan vízzel
csergedez s minden pénteken vér foly belőle. – Ennek az oka, úgymond,
az, hogy a király leánya titkon házasságon kivül gyermeket szült, nehogy
észrevegyék, e forrás mellé egy kriptába dugatta, aki még most is el s
gyönyörű gyermek; ha azt onnan kivennék, azonnal kitisztulna a forrás. –
No jól van, úgymond, ezt köszönöm de még egyet kérdek. Álmomban mintha
lettem volna egy király udvarában, kinek egy szép leánya már három év
óta szűntelen ágyba fetreng, senki se tudja kigyógyítani; ugyan, hallod,
mi lehet az ő betegségének az oka? – Ez a leány, ugymond az alvilág ura,
hajdan szépségében s ífjuságában elbízván magát, annyira kevélykedett,
hogy mikor áldozni ment husvétkor a templomba, a pap kezéből elvette
ugyan a néki adatott ostyát, de szájába tenni s megenni nem akarván, a
székek alá lökte; az ott levő varasbéka e szentséget szájába vette s az
oltár alá bújt vele, ettől annyira meghízott már, hogy onnan többé ki
nem jöhet hacsak az oltárt szét nem bontják. Ez a kevély leány tehát
mindaddig ágyba sínlődik, míg azon szent ostyát, mely most is a
varasbéka szájában van, ki nem veszi s meg nem eszi; mihelyt ezt
megteszi, azonnal meg fog gyógyúlni. – Itten mindketten elhallgattak, az
alvilág ura el is aludt ismét, de a királykisasszony a még hátralévő
kérdéseket hozta emlékezetébe, hogy azokat ismét megfejtesse vele.
Csakhamar tehát ismét nagyot sóhajt, mintha álmában tette volna, s
felköltvén az alvilág urát, kéri, legyen oly jó, hogy még a mostani
álmát magyarázza meg. – No, úgymond, csakhogy ne vonogasd magad többé és
házastársammá légy, megfejtem, csak mondd el hamarjába. – Azt álmodtam,
mintha lettem volna egy ázsiai király udvarában, aki felette szomorún
panaszolkodott hogy neki egy kedves kis leánya ezelőtt tizenhét
esztendővel a kis kertben a dajka öléből hirtelen nem tudta miféle
gonosz lélek által elraboltatott, azóta hiába keresteti hetedhét
országok ellen, sehol nem tud reá akadni. – Erre elmosolyodván a lélek,
így szól: ez a kedves gyermek, hallod, épen te vagy, kinek szépsége
engem is már akkor szeretetre buzdított, sokat is jártam utánad;
szerencsémre minthogy igen síró és nyűgös voltál, épen akkor találtam
oda menni, midőn a dajkád mondta: bár csak elvinne az ördög, mert sohase
tudja veled a sírást elhagyatni. Ekkor tehát elragadtalak, azóta itt
vagy, s velem is maradsz már mindörökké. – No ez mind semmi, felele a
királykisasszony, én már ezen nem búsúlok, csak ezt mondd meg még: ugy
tetszik mintha álmomban ezen alvilágba jöttem volna, s a kapun őrt állt
volna egy vén, már öszvetöpörödött német, kitől mikor kérdém, mióta, és
meddig áll itt? ezt felelte: azt tudom hogy már sok száz esztendő
elrepűlt fejem felett mióta itt vagyok, de én azt szeretném tudni,
meddig leszek még itt? – Erre megszólal az alvilág ura: különös álmaid
vannak, édesem; de hiszen még ez egyet megmondom. Ez a felsőbb világban
hajdan mint igazságtalan s minden vétkekbe ülő főpap erre van
kárhoztatva, nem is hagyhatja el helyét mind addig, míg itt az én
országomban két ártatlan lelkü emberi teremtés egymás kezét meg nem
fogja s egymást meg nem csókolja. – Ekkor az ágy alatt eddig kushodó
ífjú kibúvik onnan, s megfogván a királykisasszony kezét, hevesen
megcsókolja őtet. Ezt meghallván az ördög: no, úgy mond, te hitetlen,
bezzeg addig magyaráztattad velem álmaidat, hogy amit soha meg sem
álmodtam, rajtam beteljesedett, s elértem a szerencsétlen órát, mivel
hatalmam eddig tartott, s már most én fogok a vén német helyett silbakon
állani mindörökké. Takarodjatok hát haza a felső világba, de
vigyázzatok, mert ha még valaha kiszabadúlhatok, jaj nektek, még a
maradékaitoknak is. – Nem gondoltak ezzel, se az ífjú ki célját
tökéletesen elérte, se a királykisasszony, ki már az atyja udvarát
mintegy képzelte maga előtt. Kivezette őket a szabadítást háladatosan
köszönő vén silbak a felső világig, ott végbúcsút vett tőlök, mire
egyenesen a királykisasszony atyjának városába tartottak. Odaérvén,
miután az ífjú elbeszélte, mi módon szabadította meg kedves leányát, a
király, háladatos köszönések után, kinyilatkoztatta, hogy leányát
egyedűl neki adja mint akinek köszöni egyedűl, hogy megkerűlt megint. E
végre generálisi formaruhával ajándékozta meg s nagy tiszteletet kivánt
iránta mindentől udvarában; de ő kijelentette, hogy már azt nem teheti,
mert házas, sőt inkább kéri hogy minél hamarább elbocsássák. Nehezen
esett ugyan ez, de mivel meg kellett lenni, elbocsátták, adván mellé
háromszáz válogatott vitézt és három szekér pénzt ajándékba. Igy
elindúlván, halad mindaddig, míg sok útazásai közben elér a másik
királyi városba, hova beszáll, s igen kedvesen fogadtatott a királytól.
Elbeszélte neki mily szerencsés utat tett, s hogy mit mondott a leánya
betegsége felől az ördög. Ekkor az oltár egyszerre szét bontódott, s
alatta csakugyan megtalálták a varasbékát és szájában a szent ostyát; a
békát meglővén, szájából kivették az ostyát; s minekutána a beteg
királykisasszony megette, egyben meggyógyúlt; hajdani szépségét és
deliségét visszanyerte. A király, érezvén mely sokkal tartozik ezen
ífjunak, háladatossága jeléűl leánya kezét ajánlotta, de amely kedvező
feltételt a már generálisi méltóságra jutott ífjú el nem fogadott,
kijelentvén, hogy mint már házas, tartozik minél elébb sietni régen
elhagyott feleségéhez. Ekkor a király megajándékozta hat szekér pénzzel
és hatszáz válogatott vitézt adott mellé. Itt is elvégezvén dolgát,
tovább ment, s el is ért a harmadik királyi udvarba is, hol igen
nyájasan fogadták, s elbeszélvén, mit mondott az ördög a forrás tisztává
való tétele felől, ezt mindjárt megpróbálták. A forrást kitisztították s
a mellette ásott sírboltból csakugyan kivették a már akkor meghalt
kisdedet, mit látván a király leánya, nem tagadhatott, s vétkét
megvallván, egy hercegfit mondott az egész szerencsétlenség okának.
A király az egész dolog felől hallgatást kért, s egyszersmind kérte a
generálist, vegye el leányát feleségül, jegybe igérvén egész birodalmát.
De az ífjú ezt sem fogadta el, megmondván itt is, hogy már házas. Igy,
miután néhány napig mulatott, kapván ajándékba ismét hat szekér pénzt és
hatszáz vitézt kisérőűl, sietett egyenesen hazájába. Több napi útazása
után odaért, s mint egy idegen országi generális maga a kereskedőnél
kért szállást, s már másfél ezerre szaporodott kísérőit a városba
szállásoltatta. Igen kedvesen fogadta a kereskedő nagy méltóságú
vendégét s akkor estve őtet és katonáit gazdagon megvendégelte. De a
generális szeme minden ki és bejövőre vígyázott szűntelen, ha valahol
kedvesét megláthatná, de minden szemessége híába esett. Másnapra
virradván, a gazdag fölöstökömölés után, a kereskedő meg akarván pompás
udvarát s kertjét mutatni a generálisnak, lehítta a felső emeletből
sétálni. Kész szívvel ment, gondolván, hogy talán az alsó cselédek
között megláthatja hitvesét. Úgy is lett. Hogy az ismeretes szép alak a
rongyok közt szemébe tűnt, csak alig állhatta meg hogy mindjárt pompásan
fel ne öltöztesse s magához ne vegye. De várakozott ebédig, hogy majd
akkor csínosan előhozza dolgát. Katonáit tehát ebédre mind beparancsolja
az udvarba, hogy fegyveresen jelenjenek meg, a legfelsőbb főtisztnek
pedig szorosan meghagyja, hogy, amit mondani fog, embereivel tüstént
teljesítse.
Ebédhez ülvén, kérdi mindjárt a generális a kereskedőtől, ki legyen az a
kellemes vonásokkal ékeskedő leány, kit odalen az udvarban oly alávaló
öltözetben láttak; talán jobb sorsra tartja érdemesnek. Ekkor a
kereskedő elbeszéllette hogy az különben saját leánya, miként vette
feleségűl az ő akarata s tudta nélkűl egy koldus fiu; ő, azon
megbosszankodván, miként küldötte el a szerencsés órát keresni, tudván
hogy sohatöbbé vissza nem jön; felesége pedig arra van általa bűntetve,
hogy mindaddig a legalábbvaló cselédek közt kénytelen szolgálatot tenni
udvarában; már két holnap múlva hét eszt. lesz mióta ez történt, s ha ez
kitelik, ismét kegyelmébe fogadja leányát. Ezt hallván a generális,
kívánta a személyt látni; kit mindjárt egészen megfürösztve s régi
ruháiba csínosan felöltözve, be is vittek hozzá. Maga mellé ültetvén,
nyájas beszélgetésbe eredt vele; de a leány, egyformán szomorú lévén,
valahányszor férjét kérdezte tőle, mindannyiszor sírt és sohajtozott.
Tovább már nem állhatván, kérte a generális, nézzen reá, ha nem olyan
volt-e? Azonnal rá ismert, nevéről szólította, s ezer csókjaival
tetézte. A kőbálványnyá vált kereskedő, csak bámult eddig, mikor egyszer
a generális ketté szakasztá a csendességet, s így szól: hallod-e te
kereskedő, olvasd meg, hányat üt az óra. – Ez felel: tizenkettőt, – No,
ugymond, elküldtél, a szerencsés órát keresni; mert én vagyok az az
ífjú, ki e személy férjévé lettem, ámbár tudtod nélkűl, mint mondod.
Megtaláltam, melyik a szerencsés óra, tudnillik az, a melyik most ütött,
a tizenkettedik. Hanem már most te szedd föl magad s keresd föl nekem a
szerencsétlen órát; takarodj a házból, parancsolom, azonnal. A katonák
egyben kivezették a városból, s miután a király is helybehagyta
cselekedetét, az egész jószágát elfoglalta, s újra feltalált kedves
feleségével élték a viszontlátás édes örömei közt a legkedvezőbb
esztendőket, s tán most is élnek ha meg nem haltak.