Volt egy időben egy király Scythiában, ahonnend a magyarak eredetöket
veszik anélkül is, akinek egy felesége vala. És egynehány esztendőknek
elfolyása után felesége meggyermekezett, és szűlt a világra egy Dániel
nevezetű princet, és abban az éjtszakában, valamint órában, nem különben
minutában is, a ménesen egy kanca egy csikót ellett, és azon csikót a
király, amidőn megtudta volt, hogy azon csikót ellette a kanca, azonnal
a kisded gyermekinek Dánielnek ajándékozta. A többi közt amidőn már a
gyermek több esztendeig neveltetett, és arra való volt hogy már oskoláit
is folytathatta, azokat járta és szorgalmatosan tanúlt, de őnekie bevett
szokásában volt, valahányszor oskolába be vagy hazajött, mindenkoron
legelőbbször is lovacskájához ment, megnézni és megsimogatni.
Egyszeri alkalmatosságnál, amidőn a királynak el kellett menni
háborúskodni, tehát önnön feleségit és gyermekit legfőbb generálisára
bízta, és alattomban ezen generális az királynéval szövetségbe jött.
Itten minthogy az asszony félt a gyermeknek okosságától, valamint a
generális is, azt javaslotta nekie, hogy jól vigyázna, és alattomba
járjon hozzája, és őelőtte olyas dolgokról legkevesebbet se mutasson. De
minthogy ezen két szerelmes, ördögökkel praktikált gondolatokkal teli
volt, a gyermeket ezen világból kiveszteni szándékoztak, azon okból
minthogy féltek az ő szemességétől. Jól vagyon; eltökéllették magokba a
szegény Dánielnek elvesztését, eféleképen úgymint: kérdezi a generális a
királynétól: Te szivemnek szívszerelme, mely móddal mulasztod hát ki
gyermekedet ezen világból? amelyre feleletűl adta: az legkevesebb, mivel
én anyja vagyok: ma tehát éjtszaka, amidőn le fog feküdni, de már akkor
oda lesz készítve az ágyba egy hegyes tőr, és én nekie fogok hízelkedni
a midőn lefeküdni fog, és egyszersmind csiklandozni fogom, ezt ő pedig
nem szereti, akkor tehát meg fog hirtelen fordúlni, és úgy abban a
hegyes tőrben agyon szúrja magát, és így lesz Dániel életének vége.
De minthogy a kis princ mindenkoron oskola előtt lovához lement
megnézni, hogy mint vagyon, épen ezen az napon lovacskáját nagy
szomorúan találta, és magában kezdett a királyfi lovacskájához beszélni:
ugyan mi bajod lehet, te szegény pára? de minthogy a ló a kocsisoktól
megszólamlani nem bátorkodott, csak leütötte a fejét, és úgy is gondolta
magában: oskola után megintlen hozzája fog eljönni, és addig is nagy
szomorúan mutatta magát előtte. Oskola után a Dániel királyfi ismét
elment a lovához, és oly alattomban beszaladt, hogy sem kocsisok, annál
inkább mások az ő bemenetelét észre nem vették, és újonnan kezdett
magában lovához beszélgetni, és símogatta: Ugyan édes párám, mi bajod
lehet teneked? Hát egyszerre a lovacska megszólalt: Énnekem ugyan semmi
bajom nincsen. Hát ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi, és
kérdezi őtet: Tudsz tehát te beszélleni is? Ó igen is, hallgasd meg csak
panaszimat: a te anyád öszve vagyon beszélgetve a generálissal, és ki
akarnak mulasztani rút halállal ezen világból; és elbeszéllette nekie,
hogy mint tartsa magát ezen az éjtszakán. Valamint a lovacskája
javaslotta, úgy szót is fogadott; nem is vetköződött le, csak a kanapén
elszunnyadott, és úgy reggelig ottan maradott. Ezen a cselekedetin
Dániel királyfinak megdöbbentek a két akaró elvesztők; jóllehet ugyan
nem tudták miokból cselekedte volt ő ezt, mindazonáltal újra ismét
öszvebeszélgettek, és azt végezték, hogy úgy is szereti Dániel az
édességeket, tehát minthogy másszor szokásában volt a legkissebb darabot
megenni, tehát annál tetszetősebb kis darab édes cukrocskákat méreggel
öszvevegyítve készíttetnek, és úgy fogják elintézni, hogy épen szeme
előtt látszassanak.
Másnap, amidőn oskolába akart menni, ismét lovacskájához ment, és
mindjárt megszólamlott hozzája: nemde kis királyfi, nem végeztek ki ezen
világból? de vigyázz máma; és elbeszéllette nekie hogy azon édességből
ne egyék, különben, hogyha szót nem fogad, meg kell nekie halni. Amidőn
a királyfi haza jött az oskolából, ismét szokása szerint lovához bement,
és az megint említette őt a legnagyobb figyelmetességre, aki is azt
végbe vitte. Amidőn már az asztalhoz ültenek, kevés levest és még
egynehány ételekből jóízűen evett. Már itten azt gondolta az anyja és a
generális, hogy majdan nem sokára vége lesz életinek, de amidőn az
édességet elébe adták, hogy egyék belőle, kézcsókolással megköszönte, és
felkelt az asztaltól, és elment tanulni. Te szivemnek szívszerelme,
tudod-e mi itten a bökkenő? A király ezekben a napokban haza fog jönni,
tegyed magadat beteggé, és azt mondjad nekie, hogy addig meg nem
egészségesedel, míg azon csikónak, aki akkoron ellett meg, amidőn te
szűlted a kis Dánielt, májából nem eszel: lásd ime ez ami akadályunk:
nem a gyermeknek okossága, hanem a csikónak fortélyos javaslása; kövesd
tanácsomat, úgy szerencsésen ki fog ütni igyekezetünk.
Jól vagyon. Amint ők itten elvégezték tanácskozásokat, a generális a
maga szobájába ment. Azon idő alatt a király is megérkezett, és, ami még
legtöbb, az örömmel teljes kis Dániel királyfi is épen akkor oskolájából
haza jött, és praefectusa addig nem hagyta atyja eleibe menni, míg a
leckéit fel nem mondotta. Azon alkalmatosság alatt a királyné
panaszolkodott hitves társának, amint feljebb mondottuk, hogy addig
egészséges nem lehet, míg csak azon csikónak májából nem eszik. Hiszen,
lelkem, az legkevesebb: levágatom, és kívánságodnak eleget teszünk; de
csak várj egy keveset, míg a Dániel fiam haza jön, akié a csikó, hogy
legalább utóljára megláthassa. Csenget a király; amint bejön az inas,
épen akkor Dániel királyfi is bement; az inast elküldi, és mondja az
atyja a fiának: meg kell öletnünk a teneked adott csikódat az anyád
kedvéért. Jól vagyon, édes atyám, de várjon egy kis ideig, legalább hogy
felvehessem nyargaló nadrágomat, és egyszersmind engedje meg hogy itten
előtte megjelenhessek. De az okos Dániel fortélysággal élt, és leszalad
nagy hamarsággal lovához, aki igen nagyon búsúlt, és megmondotta nekie
ezen szomorú hírt; de a lova Dánielt bátorította, és javaslotta nekie,
hogy kérné ki atyjától azon szabadságot, hogy utóljára az udvarban
háromszor körül nyargalhasson, és annak elvégzése után kérjen magának
egy pohár bort, és igya meg atyja egészségeért, és az anyja, valamint a
generális egészségeért, hogy azon cselekedetöket véghez nem vihették, a
melyben iparkodtak volt. Amint Dánielnek lova javaslotta, úgy is
cselekedett; beszalad nyargaló nadrágjával, és térdre esik atyja előtt;
engedje meg, édes atyám, hogy utóljára legalább rajta az udvarban
háromszor körülnyargalhassák. Azonnal megtétetett a rendelés és a
lovacskát felnyergelték. Amidőn felült és már háromszor köröskörűl
lovaglott Dániel, megállt, és kért atyjától egy pohár bort, amelynek
megkapása után atyjára reá köszöntött: ez legyen édes atyám
egészségéért; hasonlóképen, anyámnak, és a vele tartott generális
egészségéért azon okból, hogy kívánságokat rajtam nem bosszúlhatták
elszánt gyilkolással. Ezeknek elmondása után Dániel lova vele
egyetemben, amidőn már megitta volt borát egészségekért, a palotán felűl
ugratott, és úgy hetedhét országig elvitte őtet.
Amidőn a király ezt hallotta, és látta ezen szörnyűséget, bement a
genarális szobájába, és megköttette őtet azon parancsolattal, hogy
mindjárt a várnak négy szegletire felakaszszák, ami véghez is vitetett,
feleségét pedig legerősebb tömlöcbe tétette; de mivelhogy Dánielnek
visszajövetelire semmi mód nem adatott, feleségit azonba szerette,
megirgalmazott nekie, és kivétette a tömlöcből, és így régentibb
gráciájába megmaradott.
Azalatt a Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte
Angliaországba, és letette a mezőn, ezen kérésnek mondásával: én azért
hoztalak, édes gazdám, ezen városba, hogy ha te megtartod szavamat,
tehát itten király fogsz lenni. Megigérte Dániel, s megis tartotta
fogadását. Azt mondotta nekie a csikó: hogyha tégedet akárki és
akármiről kérdezni fog, feleletül csak azt adjad: _nem tudom_. Jól
vagyon; bement a városba a királyfi, és egy helyütt megtalálják
szólítani: ki vagy? Nem tudom. Honnend jösz? Nem tudom; és ez mindig így
ment. Ez minthogy egynehány napokig a városban így járkált, a többi közt
a királynak is tudtára adták, hogy itt volna egy igen gyönyörű gyermek,
és akarmit kérdeznek tőle, feleletül mindig csak azt mondja: _Nem
tudom_. Az semmi, hozzák ide, majdan én a konyhámba adatom szolgának.
Aminthogy el is hozták a király eleibe. Tetszett nekie Dániel, mivel
szép gyermek volt, és kérdezi az is tőle: hogy hívnak? _Nem tudom_.
Ezzel mindjárt a főszakácsnak általadatott azon parancsolattal, hogy
akár micsoda kárt talál tenni, verni nem szabad őtet. Itten az a bevett
szokás volt, hogy minden vasárnapokon, akire a sor reá jött, otthon
kellett maradni, tüzet rakni, és a többinek mindnyájan misére kellett
menni. Nem sokára őreá is a sor reá érkezett, ahol a többi közt reá
parancsoltak, hogy a vizet és húst addig is legalább feltegye, hadd
forrjon; ez pedig feltette ugyan, hanem hamut is hintett a hús fölé, és
vízzel teli töltötte. Amidőn haza jöttek, látják a cselekedetit: mit
volt mit tenni, verni őtet szabad nem volt, és úgy szidás nélkül vagy
azzal, nékie mindegy volt. Kérdezik őtet, miért tette ezt? _nem tudom_.
Kényteleníttettek mindent kivetni, és fris húst hozatni, és úgy
megintlen mindeneket hozzá készíteni, és ezek után _Nemtudomkának_ is
hívatott. De minthogy Nemtudomka a konyhába többféle károkat is tett, a
főszakács ő felségének megjelentette azon kérésivel, hogy méltóztassék
őtet máshová tetetni; akit is még azon a napon a kertésznek általadtak,
hogy segítsen nekie egyben és másban dolgozni, és ha valahová a kertész
ki tanál menni, hogy a kertre vígyázzon.
Történt egy vasárnapon, hogy a kertész is szokás szerint misére ment, és
a többi között az egyik királyleány odahaza maradott, minthogy valami
fájdalmat érzett tagjain. Minthogy pedig más senki a házban nem volt
mint _Nemtudomka_, a lova meglátogatta, és kérdezősködött mint szolgál
egészsége, és mint vagyon dolga? Nemtudomka mindenekről értelmessé tette
lovát, hogy meglehetősképen foly a dolga; itten hozott neki egy kantárt,
és azt mondotta: hogyha engemet akarsz, csak ezt a kantárt rázd meg, de
oly időben, amidőn csak magad vagy: mindjárt megjelenek; már mostanában
rázd meg a kantárt: azonnal itt termett egy rézszínű szép ló, és nekie
való ruha, akire felöli, és a kertben sebes nyargalással öszveszaladozta
a kertet úgy annyira, hogy majdan egészen öszve nem gázolta. Ezt az
ablakból jól látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek e felől
semmit sem szólt. Amidőn már ezen kárt megtette, megrázta Nemtudomka
lova magát, és mindjárt megváltozott, és elment; ő pedig az istálóba
teknö alá bújt féltibe, és a kantárt jól eltette, hogy senki arra ne
találjon.
Jól vagyon; haza jön már most az öreg kertész, és látja ezen rontásokat
a kertben: ilyen adta teremtette, hol vagy Nemtudomka? gyere elől, majd
adok én teneked jobban vigyázni; de az ablakból látta a kisasszony,
intett nekie meg ne merje verni; de az csak kiált reá; s minthogy
meglátta a lábait a teknő alatt, mondja: gyere ki. Nemtudom. Kihúzta
őtet: miért nem vigyáztál jobban? Nemtudom. No várj csak, még egyszer
hagyj ilyen kárt tenni, majd adok oztán neked. Nemtudom. Nagynehezen
oztán sok munkával meglehetősen öszveigazgatták a kertet, de egész hét
alatt minthogy dolgoztak rajta a sok kertészek, tehát még is valamikép
majd oly állapotban és rendbe hozták mint régenten volt. Ezt megtudta a
király is: mit volt mit tenni? megmondották hogy azon idő alatt történt,
míg a templomba voltunk, és Nemtudomka nem vigyázott, más pedig itthon
senki sem volt. No isten neki, csakhogy megint helyre hoztátok egészen.
Jövő vasárnap megint elmennek valamennyien misére kivévén Nemtudomkát,
és a királyleány magát ismét betegnek tetette, mivel gondolta hogy
megint lát majd valakit a kertbe nyargalni. Jól vagyon; amidőn már mind
elmentek volt, egy fertály óra múlva Nemtudomka megrázza a kantárját,
azonnal ott termett ezüstszínű formába kedves lova; az felült reá, de
kétszerte rútabbúl elcsúfította a kertet mint első vasárnap. Ezen
kártételt a királykisasszony csak az ablakon által nézte, és fájt nekie
azon lovon ült szép ífjuért a szíve. Ezek után Nemtudomka leszállott, a
ló megrázta magát és elment, amaz pedig elbújt az udvarba. Haza jött az
öreg kertész, s majdhogy a guta meg nem ütötte ezen kártételért,
meglátja Nemtudomkát az udvarban: no várj, te gaz, majd adok én teneked
vigyázást, de ő szokása szerint felele: Nem tudom. Te ilyen adta, szedte
vette kölyke, majd tudom én, csak kezembe kerülhess. Nem tudom. A kertet
ismét nagy nehezen felékesítették; de harmadik vasárnap, amidőn
megintlen, kivévén Nemtudomkát, a templomba mentek, de igaz, a
királykisasszony megint betegnek jelentette magát; gondolta magában:
talán megint eljön azon szép ífju. Alig hogy elmentek misére, megrázza
kantárját Nemtudomka, ott terem lova aranyszínű szőrbe, erre is felült,
tündöklött aranyos szép ruhájába, és úgy öszverontotta a kertet, hogy
nem egy hamar lehetett megcsináltatni; de ezt már a királykisasszony sem
nézte betett ablakon által, hanem az ablakot kinyitotta, és kikönyökölve
úgy nézte az ífjat; ezt megpillantá Nemtudomka, oda ugrat és egyenesen
az ablakon be hozzája, és megcsókolja kezeit, de semmit nem beszélt.
Erre azt mondja a kisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én hogy
tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz, és magadat ostobának teszed. Ezzel
kiugratott, és leszállt istállójához; lova elment, ő pedig fel s alá
sétált az udvarba. Jól tudta ezt a királykisasszony, hogy ez valami
különös ágból veszi eredetét, de csakhogy valamin aggódik; mindazonáltal
erről senkinek legkevesebb említést sem tett, hanem mindaddig betegnek
csak tetette magát; de már mostanában igazán fájt a szíve, és
betegeskedett. Haza jöttek a templomból, látják az iszonyú nagy kárt,
kérdezik Nemtudomkát: ki tette ezt? Nem tudom. Miért nem vigyáztál? Nem
tudom. Erre megfogták és meg akarták verni, de minthogy mindég azt
felelte: Nem tudom, azt gondolták hogy bolond, azért el is engedték
nekie a büntetést. Amidőn már lecsendesedtek, a többi közt azt találja
mondani a király, leányának, hogy nézzenek utána már egyszer, hogy
férjhez mehessenek, különben megvénűlnek. Itten a király mindenféle
országbeli királyfiakat és fényes születésű ífju nemzetségeket
beinvitáltatott azon okból, hogy amelyikbe bele szeret leánya, legyen
bár az akár kicsoda, ahoz adja feleségül. Kevés idő múlva megérkeztek.
Amidőn már öszvegyűltek, kisasszonyai válogattak magoknak, a két első
csakugyan királyfiakat szerettek meg, de a harmadik testvérjek egyiket
sem szerette azok közzűl, hanem – minthogy édes atyám megengedte már,
hogy akár gazdag, akár szegényhez mehetek férjhez, hívassa be mind
azokat, akik csak udvarunkba laknak. Itten ezen parancsolatra
valamennyien megjelentek: egyiket sem választotta magának. Kérdezi:
senki nincsen más az udvarnál? Van, de abba csak bele nem szeretsz. A
Nemtudomka jöjjön fel. Amidőn bejött a szobába, kérdezi a
királykisasszony hogy hívják: Hogy hívnak tégedet, szép ífju? Nem tudom.
Erre megcsókolta Nemtudomkát: Én szívemnek szívszerelme, én a tied
vagyok, és te enyim. Ezen valamennyien csodálkoztak, de mit volt mit
tenni, atyja szavát megváltoztatni nem akarta, és így megesküdtenek mind
a hárman.
Amidőn már a mulatságban vígadtak volna, Nemtudomka semmit se beszélt,
hanem lejött a szobájába. Minthogy észrevették hogy mind a két ífju
házasok itten vagynak, épen csak Nemtudomka hibázik, leküldenek hozzája,
hogy jönne fel: hivatja a király, de ő csak azt mondotta: Nem tudom. Már
elmúlt a bál is; azt javaslották a királynak, hogy szégyenökre ne essék,
csináltasson Nemtudomkának deszkából házat a palota előtt, ott lakjék
feleségivel egyetemben; ami úgy is lett; ők ketten ott laktak sok ideig.
Egyszer kimentek vadászni a két ífju királyfiak, úgymint Nemtudomkának
sógorai; és amidőn háza mellett elmentek, mondják neki: Gyere vadászni.
Nem tudom. Hiszen majd tudjuk mi, te vén bolond; és elmentek; Nemtudomka
pedig megrázza kantárját, anélkül hogy valaki látta volna, megjelent
lova rézruhával egyetembe, és elejökbe vágtatott, mintha már haza menne
a vadászatból. Ezek amidőn meglátják őtet, egymáshoz szólnak: ugyan ki
lehet ezen, királyfi? Ez valami külső országbeli princ, még a ruhája is
tiszta rézből vagyon. Kérdezik: honnend jön uraságod? nem jönne-e vissza
vadászni velünk? Én már elvégeztem a magamét, és mutatja nekik az
aranyvadkacsát, hogy mit visz. Ennek meglátására egymás szemibe néztek,
és mondják egymásnak: Vegyük meg tőle, ha eladja, nagy becsületet
nyerünk mi ezzel. Kérdik őtet, miért adná azt az úr minekünk el? Feleli:
pénzért nem, hanem ha azon két gyűrűcskéket nekem adjátok, melybe
esküdtetek, úgy oda adom. Ezek egymásnak szemibe néznek, sokáig
gondolkoznak, egyszer azt mondják egymásnak: adjuk oda hiszen majd
csináltatunk mi efélét az aranyművesnél, ez által pedig nagy becsületet
szerzünk magunknak. Oda adták, és kérdezik: ki lenne személye? Feleletül
adta: én, a deszkavári királynak fia. Ezzel egyszeribe elbucsúztak, és
örömökbe elnyargaltak, Nemtudomka pedig megelőzte őket, és addig
felöltözködött más ruhájába, és kiáll az ajtaja mellé; hát egyszerre
jönnek, és mondják: Látod sógor Nemtudomka, miért nem jöttél el, lásd
mit vadásztunk! Nem tudom. De tudjuk mi, szamár. Ezen megörűlt a király,
minthogy efélét ebben az országban nem is látott. Másnap megintelen
kimentek, és ismét híják őtet: Gyere sógor, vadászni. Nem tudom. A másik
azt mondja: Hagyj békét annak a bolondnak. Nem tudom. Ezzel elmentek, de
Nemtudomka megintlen megelőzi őket ezüstszin szőrű lovával, és magán is
azonféle ruha ékeskedett. Amidőn megszemlélték őtet, egyik azt mondotta:
az a tegnapi királyfi! a másik mondja: nem az, mivel az rézruhába volt.
Megszólítják őtet, hogy nem jönne-e vissza velek vadászni? Nem, mivel
már én elvégeztem, és mutatja nékik az aranyszarvast; akik ezt
megszeretvén, ismét kérdik: miért adná el nekik? Barátim nem egyebért,
hanem ha azon aranygyűrűket hagyjátok homloktokra sütni, úgy oda adom.
Egymás szemibe néznek – jóllehet ámbátor fájni fog, de a haj alatt senki
sem fogja látni. Azonnal reá sütötte homlokokra az aranygyűrűket,
ámbátor szívekre szolgált, de még is örömükben azt nem érezték annyira:
és megint kérdezték tőle: kihez volna szerencséjök? A deszkavári
királynak fiához. Ezzel elbucsúztak tőle, és elnyargaltak; de Nemtudomka
újonnan megelőzte őket, és kiállt a kapu eleibe a maga közönséges
ruhájába, és amidőn megjöttek, csúfolták: Látod, te vén banya, mit
vadásztunk? miért nem jöttél ki? Nem tudom. Mivel eszed nincs. Nem
tudom. Amidőn a király eleibe felvitték, százszortább megörűlt, és
dicsérte őket. Harmadszor amidőn kimentek volt, szokások szerint hívták
sógorukat, de csak Nem tudom felelettel hagyta őket elmenni; most is úgy
jártak. De megintlen elejekbe lovaglott, aranyszín szőrű lovával, és
olyféle ruhájával Nemtudomka, és amidőn meglátták őtet aranyos ruhába,
azt találták egymáshoz mondani: Valósággal megint a deszkavári király
fia jön vadászatról, jóllehet ugyan aranyruhába jön, de mindazonáltal
még is annak kell lenni. Amidőn már jól közelgetett, reá ösmertek, és
kérdezik tőle: honnend jőne azon pompás öltözettel? Vadászatról. Hát mit
vadászott? Ó igen gyönyörű szép aranytúzokot. Ezt amidőn meglátták, majd
meghaltak érte, és újonnan kérték tőle. Oda adom ezt is, de csak ha az
akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Ezen fájdalmat ugyan gondolhatták
magoknak, de mindazonáltal eltökéllették magokba: nem látja azt senki a
hátukon, hagyjuk reá sütni; amint meg is esett. Itten ellovaglottak haza
a szép vadállattal. De jóformán megszenvedtek érte; és nagy
dicsekedéssel a király eleibe mentek a hozott vaddal, amiért jobban
megörűlt mint a két első hozott vadállatnak. Nemtudomka pedig, amidőn
elváltak egymástól, leszállott lováról, és ez azt mondotta nekie: Ime
általadok három tarisznyát, nem sokára háborúja fog lenni feleséged
atyjának az Kukorica Marci királylyal, és amidőn látni fogod, hogy már
igen veszt, tehát rázd meg kantárodat, majdan ott termek, és mi is
fogunk mint esmeretlennek az ő segítségére menni. Az első zacskónak
olyan tulajdonsága vagyon: amidőn akarod, mindenféle katonák jönnek ki
belőle; a másodikból, akármennyi muníciót akarsz, annyit kaphatsz; a
harmadikból pediglen élelmet amennyit csak kívánsz. Amidőn már
elvégezték beszédjeket, ő a maga ruhájába felöltözött, és haza ment. Már
akkor pedig mindenütt keresték hogy hová lehetett? Kérdezi a felesége
őtet és a sógorai is: hol voltál, Nemtudomka? Rosz hír vagyon, háborúnk
lesz. Nem tudom. Másnap már, minthogy a Kukorica Marci királytól oly
parancsolatot hoztak hogy reggel a csata elkezdődik, kényteleníttettek
elkészűlni, és a megrendelt órára az ífju házas királyok is kimentek.
Amint hadakoztak, Kukorica Marci úgy megverte a király népeit, hogy már
alig volt erejek; egy szóval, ha egy napra pihenést nem adott volna
nekiek, az országból is kiverte volna. Itten haza való jövetelekor az
egész udvar szomorúságban volt, kivált Nemtudomka felesége, mivel mindég
gondolta: mit csináljon ő a boldogtalannal, ki beszélni, sem mást mit
tenni nem tud. Kérdi őtet azért: Lelkem, mit csináljak én már
mostanában, ha az atyám országát elveszti, hogy éljünk? Nem tudom; de
mindig örűlt; estve pedig megfogta feleségének gének a kezét, és hozza
őtet egész az atyja házáig; épen akkor vacsoráltak. Ezek csodálkoztak
ezen az ő megjelenéseken, holott soha sem szoktak eljönni sem ebédre,
annál inkább vacsorára. Amidőn beérkezett, nevetett, örűlt, és kiabált:
Nem tudom, és mutogatta kezével hogy itten akar vacsorálni feleségivel.
Nagyon is szívesen fogadták őtet, mivel ily jó kedvében még soha sem
látták. Amint vacsora közt beszélgettek egyről másról, megszólamlik
egyik sógora: Én nem tudom, minek örűlhet ez a Nemtudomka, holott
mostanába szomorkodni kellene. Azokra szavakra felugrik, és botját
kezibe veszi, s örömmel teljesen kiábálja: Nem tudom, több ízben is, és
forgatja botját, vág mindenfelé, és csúfolja őket mutogatással, hogy mit
félnek, nem tudom. Akkor megüti melyit, és az egekre mutatott ezen
mondással: Nem tudom. Felkeltek feleségivel egyetemben, megcsókolták
atyjának kezét, a többiek is egymástól elváltak, és ezek ketten haza
mentek aludni. Csodálkozott mindegyik ennek az ő víg napján. Másnap
reggel korán már mindenek fegyveresen az utcákon állottak; amint két
sógora Nemtudomkának ment a palotából ki, által ugrattak hozzája, és
mondták: Gyere, sógor, verekedni, tegnap úgy is eleget hadarásztál. De
ez szomorúnak tetette magát, és mondta: Nem tudom. Ezek után elmentek, s
a midőn a sógorok már jó messzi voltak a katonasággal, Nemtudomka
megrázta kantárját, mire ott termett jó lova, és mondotta neki: No, édes
gazdám, meg vagy már szabadítva, megtartottad szavadat, ezentul szabad
már beszéllned. Kiki gondolhatja, mely örömire lehetett szegény
Nemtudomkának hogy szabad volt már beszéllenie. Lovát bevezeti udvarába,
és beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: no angyalom, szép feleségem,
ne félj már többé, ne is szomorkodjál, mindenek jól fognak végződni.
Hogy megörűlt a felesége, azt kiki képzelheti; mindazonáltal ő
megtiltotta nekie, hogy felfedezze még atyja előtt is hogy beszéllni
tud, és háborúba megy. Legottan is előtte páncélos ruhába felöltözött,
lovára felült, megcsókolta őtet, és elment. Alig mentek ki a városból, a
tarisznyát megfordították, és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak
szörnyűség volt; mindig odább közelgetnek hozzájok, és épen akkor
Kukorica Marci király, feleségének atyját már nagyon megverte: de amidőn
meglátta hogy hátulról is jön egy nagy sereg nagy futással; még jobban
megijedt volt, de Nemtudomka fejér zászlóját előre küldötte volt: hogy
ne féljen, az ő segítségire mindjárt ott lesz. Kérdi a király: kihez
lenne szerencséje, és mint, érdemlette meg ezen szeretetet? Én a
deszkavári királynak fia vagyok, a többire leszen még szerencsénk
beszélleni; addig is megcsókolták egymást. Most Nemtudomka az elfáradt
katonákat hátra küldötte, és a magáét rukkoltatta előre. Amidőn már két
jó óráig viaskodtak volt, úgy tetette magát a deszkavári király fia,
mintha megsebesítették volna, csizmáját keresztül szúrta, és vért öntött
beléje, mindazonáltal magát úgy tetette, mintha ő azt nem is látná és
hátra szaladott, s mondja: no kedves esmeretlen király, ne busúljon, a
mi részünkön lesz a győzödelem, de én rólam se felejtkezzék meg. Itten
nagyon lekötelezte magát a király, hogy akármiben lehet szolgálatjára
lennie, azt mindenkoron teljesíteni fogja, egyszer csak azt mondja:
Deszkavári király fia, meg vagyon maga sebesítve! Hol? A lábán, és vér
is fut belőle. Kérem tehát adja le nyakáról kezkenőjének felét, hadd
kössem be. Hát ha az ingit kérte volna, nem adta volna-e oda? Azután
megint elment a viaskodás piacára, és Kukorica Marci királyt úgy
megverték, hogy egész az országaig visszakergették, és őtet sok adóra
kötelezték, melyet sokáig fizetett is.
Itten elmúlt a háború. A deszkavári király fiát hítták magokkal,
embereivel egyetemben, hogy annál jobban meghálálhassák nekie erántok
mutatott szeretetét; de ez megköszönte, hogy el fog jönni másnapra.
Itten elbucsúztak egymástól; ő, mintha itten pihentetni akarta volna
katonáit, leült, és ők nagy örömmel elmentek. Mikor már jó messze
voltak, zacskókba szedte ármádáját, a maga lovával frissen hazament;
lova itten eltávozott, ő pedig levetette otthon páncélos ruháját, és
feleséginek itten elbeszélte mely szerencsésen lett vége a harcolásnak,
és még egyszer kérte, csak ne szóljon senkinek semmit is, hogy tegyen
először sógorain egy megérdemlett csúfolódó tréfát. Azért meg is hagyta
feleséginek, hogy víg legyen, ő pedig beszélleni semmit sem fog;
utóljára arra is megtanította feleségit, hogy említse: nem hiába
mutatott Nemtudomka az égre, és mindég örűlt: hát örömre is vált a mi
szomorúságunk; máskülönben hogy kérdezze meg sógorait, micsoda
vitézségeket vittek véghez, és miért nem vitték el Nemtudomkát erővel
hadakozni; legalább megtanúlt volna ott beszélleni. Itten hallják a
muzsikaszólásokat. Kimegy Nemtudomka az ajtó eleibe, és nagy szomorúan
nézi őket; de két sógora rá kiált: No te ingyenélő, mért élsz a világon,
ha mindig csak otthon henyélsz? lásd, mi veszekedtünk, és erőszakkal
mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom. Nem hiába mondotta ő valóban nem
tudom, de igazán el is találta. Estve aztán nagy mulatság van, ahol
mindenféle nagy és kis urak megjelentenek az egész udvari személyekkel
egyetemben. Itten mindnyájoknak kedvek volt, csak épen Nemtudomka
egyszerre kiszökött onnend, és elment házába, és köröskörül felállította
háza előtt ágyúit katonáit őrizésképen. Azon alkalmatosság alatt
meghasználta felesége a feltett kérdéseket mind, de csak az ő sógorait
dicsérték; és mikor arra a kérdésre kellett volna felelni: „miért nem
vitték el Nemtudomkát magokkal, legalább megtanúlt volna beszélleni;“
hát azt mondják nagy fitykén: Bolondot oda vinni? ugyan gondolat!
Minthogy ottan a szobában nem volt, a király utána küldötte legfőbb
generálisát hogy híná fel; de amidőn generális uram meglátta a sok
fegyveres katonákat, visszaszaladt, és jelenti hogy oda követségképen
kellene menni, ki tudja mi van a dologban? Mindjárt egynehány katonákkal
bement hozzája, és mondja: a király hívatja, jőnne fel; és megszólamlik:
tőle mint atyámtól ugyan nem érdemlem, de addig fel nem megyek míg őmaga
le nem jön hozzám. Amelyet mikoron megmondott a generális, a király
lejött hozzája, de már akkor a sok katonaság onnend elveszett, ő pedig
letérdepölve várta őtet, úgymint a királyt. Amidőn ez belépett, kezét
kérte, megcsókolta, és felkelt: köszönöm édes atyám nagy
megalázódásodat. Most bíboros bársonyos királyi, ruhájába,
felöltözködött, s kérte atyját hogy a többiek előtt praesentálja.
Mindegyik csodálkozott, hogy oly szép ífju volt, és megszólamlott,
feleségét pedig a többiek előtt megcsókolta.
Beszélnek most a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett volna;
elvesztünk volna; kérdezi tőlök Nemtudomka: Ösmerik-e még ezt a
kezkenőt? Ó igen is. No tehát nem kell már keresnünk őtet: én azért
neveztem magamat úgy, mivel deszkaházba laktam. Megmutatja a két
aranygyűrűket: Ki ösmerné ezt magáénak? A két királyleány mindjárt,
egyik is, másik is, azt mondja: Az enyém. No tehát, hogy megesmerjék a
ravasz erkölcsű embereket, ezek a két szemtelen sógoraim adták énnekem
az aranyvadkacsáért, amelyet ha nem hisznek, nézzék meg a homlokukra
sütött bélyeget; és az utóbb hozott vadállatért hátukra az akasztófát
sem szégyenlették reásüttetni. Ezt mindjárt megvizsgálták, és valósággal
úgy találták. Nem volt itt többé kedvesebb ember mint a született
királyfi _Dániel_, az úgynevezett Nemtudomka, akinek is a királyságot
általadta felesége atyja, és megkoronáztatott Angliába, London városába,
és két sógorai régi becsületeket elvesztették szemtelenségek miatt, és
így szerencsésen éltek együtt mindnyájan, míg meg nem haltak. A lovat
pedig mindég magánál tartotta.