Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé
sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában
három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni
napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Corregio legszebb
Vénuszaira emlékeztettek.
Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így nem
kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a
fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek,
– magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait.
Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel
volt tele a mező.