– Ezt a bitangot, bitangnak fiát, ki meghivás nélkül itten megjelenni
merészkedett, fogjátok el!
S a testőrök elfogandók, Szaifra rohantak, de ez nem vesztve egy perczet
is, eléhivta Airudot s balkarjával Shámát felölelve, jobb kezébe kardját
ragadva, miként a tűz útat nyit a száraz cziher között, akként vágott
útat magának az őrök tömegén át, s midőn a sátoron kivül voltak, tűz- és
kőeső hullott Habesh-re, s rémülten futottak szét, míg Szaif Züliázán és
Sháma madárpárként emelkedtek föl a légbe, mind addig, míg egészen
eltüntek a szultánok szultánjának látköréből, a ki rémülten s a bámulat
miatt némán állt ottan.
Airud a herczegnőt és Szaifot egy gyönyörü termékeny, árny-, patak- és
virágdús völgybe szállitá át, a hol megállapodtak, s miután Istenhez
hálaimát emeltek, egymásnak karjai közé estek, s annyi kiállott
szenvedés után, a viszontlátás boldog érzetének s gyöngéd szerelmöknek
adták át magukat; de mivel az ily örömek, az ily boldogság leirhatlan,
hagyjuk együtt a két szeretőt s mondjuk el, mi történt Kamariával
gyilkossága elkövetése után.
Miután a már előttünk ismeretes módon fiát elárulta, ez az iszonyatos nő
lóra ült s egyenesen médina Adurba ment. Megérkezvén, rögtön
kihallgatást kért a szultántól, a mi neki megadatott. Akkor földre
borulván, szultán Szaif Rád lábait megcsókolta. A szultán pedig monda
neki:
– Já Kamaria! te bocsánatot esdekelni jösz. Ugy látszik Szaif Züliázán
nagyon rád ijesztett, hogy a félelem hozzám kergete.
– Az Isten szent nevére esküszöm, oh málik! – mondá Kamaria – sem a
félelem nem űzött hozzád, sem nem mint menekült jöttem ide, hanem
jöttem, hogy azon szerencsés hirt tudassam veled, hogy legnagyobb
ellenségedtől megmentettelek.
– Hogyan!… Szaif Züliázán…?
– Szaif Züliázán nem él többé – felelt Kamaria – én elhitettem vele,
hogy anyja vagyok s ezáltal a harczot lehetlenné tettem; azután
kelepczébe csaltam és megöltem; de hű fegyvertársa a vad néger Szádun
Eszendcse várja városunkba urát s én jóságodtól egy levelet kérek, hogy
a Szaifot kisért tiszt segédkezet nyujtson nekem, hogy valamely fortély
segitségével elfoghassam azt a szelidithetetlen félelmes négert.
Szultán Szaíf Rád, ki örömmel értesült Szaif Züliázán haláláról, Kamaria
tervét helyeselte. Rendeletet adott a kért levél megirására, ajánlván
fötisztjének, hogy mindenben engedelmeskedjék a szultánné akaratjának.
Kamaria átvette a levelet, leborult újból a málik előtt, felpattant
lovára s egy perczet nem vesztve, visszasietett az arábok városába.
Ott, mielőtt szeralyába ment volna, meglátogatá Szaif Rád főtisztjét s
átadta neki felhatalmazó levelét.
A tiszt Szaif Züliázán haláláról értesülvén, nem tudta a haragnak és
iszonynak egy mozzanatát eltitkolni. Rágondolt, hogy ez az előtte álló
nő meggyilkolta saját fiát, egyikét a föld legnagyobb hőseinek, s hogy
undok vétkével még dicsekedni mer, de megvetése- és visszatetszésének e
felindulását csakhamar elpalástolá, mert urának rendelete ezen nő alá
helyezé őt.
S a sereg vezére kérdé Kamariát, hogy mivel lehet szolgálatjára.
– Azt akarom – mondá Kamaria – hogy te Szádunt hivasd magadhoz azon
ürügy alatt, hogy urának nyugtalanitó távolléte felett akarsz vele
értekezni. Ő minden gyanu nélkül el fog jőni. Én rabszolgáimmal
elrejtőzöm, s midőn ő semmit sem sejtve nyugodtan fog ülni, megrohanjuk.
– Értem – felelé a tiszt – s engedelmeskedni fogok.
Ekkor Kamaria elrejté katonáit és rabszolgáit. A tiszt meghivá Szádunt a
fennebb emlitett ürügy alatt. Szádun minden gyanu- és fegyver nélkül
jelent meg s leülvén a habeshi tiszt mellé, beszélgetni kezdettek, midőn
Kamaria katonáitól környezetten belépett a terembe s Szádunt
körülvétette, a ki elbámultan állott fel s kérdé:
– Mi ez? mi történik itt? mit akarnak velem?
De midőn Szaif halálát megértette, iszonyatos átkokat szórt Kamaria
ellen.
– Nyomorult! – kiálta ő – hát meggyilkoltad azon ifjut, a kihez hasonló
erő- és szépségben nem találtatott e földön; hogyan tudta kőszived ezen
undok vétekre adni magát; hát se Isten- se embertől nem félsz? ha szabad
lennék, istentelen anya! elevenen ennélek meg s meginnám véredet.
Kamaria cselének sikerültén örvendvén, nem sokat gondolt Szádun
átkaival; csak katonáinak rendelé, hogy erősen kötözzék meg, s Szádun
ellentállás nélkül engedte tenni, mert ez a vad s rémületes ember arra
gondolva, hogy Szaifot, kit ő szeretett és tisztelt, elveszté,
gyerekként kezdett könyezni.
Akkor a szultána mondá a habeshi tisztnek:
– S most ezt az embert élve vitesd a mi urunk-, málik Szaif Rádhoz.
Ez esemény híre alig terjedt el a városban, Szádun négerei összegyültek
sietve s azon reményben, hogy főnöküket megszabadithatják, kivonultak a
városból a Habeshbe vezető útra. De Kamaria sergeivel utánok indult s
utólérvén, kiálta nekik:
– Hová mentek? mit akartok tenni? elébb védjétek önmagatokat; mert ti
nem fogtok sokáig élni.
S a harcz elkezdődött a négerekkel; de ez utóbbiak magas hegyek között,
szűk szorosban kedvező állást foglaltak, s valahányszor Kamaria sergei
meg akarták rohanni, nagy szikladarabokat hengeritettek le, melyek
százanként tiporták el a támadókat; így több napot és éjet töltének el,
éjjel valami eledelt szerezve a hegyekben s nappal hősileg védve magukat
a szultánné rabszolgái ellen.
Szádun Eszendcse pedig lánczokkal terhelve médina Adurba vitetett a
parancsoló tiszt által s málik Szaif Rád elébe vitetvén, a tiszt mondá:
– Já, málik Azamán! ez Szádun, a kit én mint foglyot hozok hozzád.
– Já, Szádun! végre vasra és az én hatalmamba kerültél? – monda ekkor a
málik.
– Aila ya malun (szerencsétlenség reád átkozott)! – felelt Szádun
Eszendcse.
A szultán ezen feleleten dűhbe jöve, monda testőreinek:
– Ez ember szemtelensége határt nem ismer; én ezt nem türhetem. Vétessék
feje azonnal!
A hóhér eléhivatott s átvevén Szádunt, a vérbőrre[9] helyezé s csak a
jelre várt, midőn egy tisztes öreg közeledett. Ez Rif vezér volt, kiről
történetünk kezdetén szóltunk s szultán Züliázánt értesité a Kamaria
által végrehajtandó árulásról. Az öreg vezér látva a Szádun feje fölött
felemelt pallost, szultán Szaif Rádhoz sietett s monda neki:
– Tudd meg hatalmas málik, hogy Szádun halála reád nézve se jó, se
hasznos nem lehet. Ha ez az ember illetlenkedett irányodban, oka az,
mert ő egy elösmert vad ember; de te ura a földnek, te olyan vagy mint a
kristályfolyam, melyet nehány zavaros csepp nem homályosithat meg. Vedd
tekintetbe, hogy ha ez a vadonban növekedett néger nem tudja is, hogyan
beszélnek a málikokkal, legalább tudja, hogy miként verekednek a
harczban. Ő egyike korunk leghirhedtebb hőseinek, a ki ezer emberrel
képes szembeszállni, s nem rég ideje a vívásban páratlan volt. Az ily
öntetü embereknek nem szabad hóhérpallos alatt vérzeni el,
engedelmességre kell szoritani s mi bizonyosan fogunk módot találni,
hogy hódolatra kényszeritsük a szilaj Szádun Eszendcsét, és akkor a te
szolgálatodban egy minden málikok által remegett hős leend, a ki ha
lehetséges, birodalmad hatalmát és dicsőségét még növelni fogja.
Különben nagy málik! tiéd a gondolat és a rendelet.
A tisztes Rif ezen beszéde lecsendesité kevéssé a szultán haragját,
átlátta, hogy bizony vezére okosan beszél s rendeletet adott, hogy
vigyék Szádunt a városi börtönbe s minden módon igyekezzenek rábirni,
hogy adja meg magát.
Ezalatt Szkárdis, málik Efrah vezére, médina Adurba érkezett testvére
Szkárdion látogatására, s kihallgatást kérvén szultán Szaif Rádtól,
miután a szokásos leboruláson átesett, mondá:
– Já, málik Azamán! te elfeledéd ama szép fiatal leányt, a kit nőűl
akartál venni, Sháma herczegnőnket.
– Az igaz; az események rohanva következtek egymásra, – egészen kiverték
ez eszmét fejemből.
– De atyja számit azon megtiszteltetésre, hogy neked nőűl adhassa
egyetlen leányát, a ki legszebb gyöngye a föld minden leányainak, s a ki
csak egyedül téged illethet, hatalmas málik!
– Jól van! hogy feledékenységem némileg helyrehozzam, irni fogok málik
Efráhnak, hogy ő maga hozza el kedves leányát.
S rögtön rendeletet adott nehány tisztnek, hogy Sháma atyját, nejét s
rokonait hivják meg médina Adurba a máliknak Sháma herczegnővel tartandó
menyegzőjére.
A követek elindultak s nehány nap mulva megérkezvén, átadták a szultán
meghivó levelét, elbeszélték Szaif halálát és Szádun bébörtönöztetését.
Málik Efrah nem tudta könyeit visszatartóztatni, midőn fogadott fiának,
a saját gyermekeként szeretett Szaifnak gyászos haláláról értesült. E
hír egy tőrszurás volt szivének s mégis azt neje- s leányával közölnie
kellett. A herczegnő kétségbeesése határtalan volt, annál inkább, mivel
lehetetlen volt a szultán zsarnoki meghivása elől menekülnie. Könyzápor
közt tették készületeiket az útra, s nem sokára elindultak médina Adur
felé; útjokat Szaif halálának tudata tüskössé és göröncsössé tette.
Közeledtekor szultán Szaif Rád vezéreit küldé elejökbe.
Málik Efrah kiséretével s a fogadásukra kiment országnagyokkal a szultán
szerályába ment, hol a legnagyobb kitüntetéssel fogadták. A fogadási
ünnepély hét napig tartott, s a málikok málikja a herczegnőt képzeletén
felül szépnek találta.
Ekkor elkezdődtek a menyegzői készületek, s nehány nap mulva Sháma
herczegnőt a menyegzői sátorban bemutatták a szultánnak. Ott találta meg
elszomorodott jegyesét Szaif Züliázánt s onnan ragadta el mindnyájok
szemeláttára, mint fennebb látók.
Midőn Airud tűz- és kőesővel elszéleszté a habeshi csapatokat s Szaif
Züliázánt és a herczegnőt a hegyekre ragadta, a vezérek, a két testvér
vezér Szkárdis és Szkárdion szultán Szaif Rádnál összegyültek
tanácsülésre.
– Mit tegyünk ezen emberrel? – kiálta fel a szultán – nem volt-é elég
félelmes önmagában is? s most midőn talizmánok- és nemtők segitségével
rendelkezik, ki tudna neki ellentállani?
– Já, málik Azamán! – felelé Szkárdis – én gyermekkorától fogva ismerem
Szaif Züliázánt, ismerem nagylelküségét s hiszem, hogy nem fog oly
hatalmakat igénybe venni, melyek ellen mi képtelenek vagyunk küzdeni. Ha
te, nagy szultán! megengeded, hogy fölkeressem s vele beszéljek, igérem,
hogy rá fogom birni, hogy természet feletti oltalmakról lemondva s csak
saját erejére támaszkodva, szálljon velünk szembe, akkor meglátjuk, mit
határozott a végzet.
A vezértanács és a szultán helyeselték ez inditványt s Szkárdis hosszas
utánjárásának sikerülvén Szaif hollétét fölfedezni, hozzája ment s mondá
neki:
– Aena szabahuh ya foresze Azamán! (Napod szerencsés legyen oh világ
nagy hőse).
– Mit akarsz? – kérdi Szaif.
– Hozzád jövök emberek- és nemtők leggyőzője! – mond Szkárdis – mert
tudom, hogy becsületesség s nemesség tekintetében feljül állasz
századunk minden hősein. Én a nagy szultán Szaif Rád üdvözletét hozom,
hogy te mint józan gondolkozásu ember érteni fogod, hogy ő Sháma
herczegnőt szülői beléegyezésével vette nőűl, s te nejét felsőbb hatalom
segélyével ragadtad el; oly hatalmak segélyével, melyek ellen ő küzdeni
képtelen; azért reméli, hogy a te egyeneslelküséged, a te hősies
büszkeséged nem fogadhat el egy nem saját érdemednek felróható
győzelmet, hogy te mint ember fogsz a küzdtéren megjelenni s ha győztes
leszesz, akkor a herczegnő tiéd lesz; de ha a hadi szerencse nekünk
kedvezne, akkor ő a mi málikunk törvényes neje marad. Ily módon oldatva
meg a kérdés, ha győzelem követi léptedet s legalább azt zavartalanul
élvezheted, senki nem fogja mondani, hogy láthatatlan lények háta mögé
rejtezetten győztél le minket.
Szaif végig hallgatá a vezér beszédét s azután nagyot nevetve mondá:
– Ezt a ravasz cselt értem, vezér! de legalább az az érdemed van, hogy
átértéd szándékomat; mert ezen kérdésnél sehogy se akarom a természet
feletti erőket igénybe venni; azért vidd üdvezletem mellett a szultánnak
izenetemet, hogy én meg fogok jelenni a küzdtéren egyedül Istenem
segitségére s önerőmre támaszkodva.
Szkárdis elégülten tért vissza, tudtúl adandó küldetésének szerencsés
eredményét. A szultán még az nap összevonta seregeit, s más nap
csatarendbe állottak a térségen.
Ekkor Szaif eléhivá Airudot, egy jó lovat s egész fegyverzetet kért
tőle, s azután így szólott védnemtőjéhez:
– Most, Airud! megtiltom neked, hogy bármiben is segitségemre légy, még
akkor is, ha darabokra vágatni látnál.
Azután lovára vetvén magát, sebesen vágtatott le a hegyen, s megérkezve
az ellenséges hadsereg s szultán Szaif Rád elébe – ki mint hadbiró
jelent meg – többször végig lovagolt a habeshi sergek előtt, harczménét
oly könnyüség- és annyi erővel forgatván, hogy a málik legbátrabb
harcznokai félelemmel teltek el ennek látására. Végre Szaif kevéssé
távozva a harczsortól, eként kiálta:
– Én Szaif Züliázán vagyok! Van-é köztetek bátor hős, a ki velem
mérközni akarna?
Egy jól fegyverzett lovag rögtön kilépett a sorból s elfogadta a
felhivást. A két vívó tisztelgett egymásnak s azután egymástól távozva,
összecsaptak mint két hegy. A habeshi döfött elébb kopjájával, a melyet
Szaif felfogott s azután szablyát ragadva, egy vágással kettéhasitá
ellene sisakját és fejét. Egy második lépett helyébe, s ezt is hasonló
sors érte. Így egy harmadik, negyedik, s ez így tartott estig. Ekkor a
győzelmes Szaif visszatért a hegyek közé, a hol az elébe jövő Shámának
egy csókja gazdagon kárpótolá a nap fáradalmaiért.
A szultán ezt látva haragra gyult s hadai főnökeinek mondá:
– Hogyan! nem szégyenlitek magatokat? Hát nincs köztetek egy ember, a ki
ezt az idegen kutyát meg tudná ölni?
– Já, málik Azamán! – felelé a főnökök egyike – a harcz koczkajáték;
egyszer övé, máskor miénk a szerencse. Meglásd, holnap mit tudunk, s ha
férfiak vagyunk-é vagy nem?
Következő nap, midőn az ég ívezete kipirosodott a nap első sugárai
csókjaitól, Szaif lerobogott a hegyekről s újból felszólitá viadalra a
harczosokat. Habesh leghirhedtebb hősei egymásután mind kiléptek a
küzdtérre, s Szaif egyiket a másik után mind leölte. És ez így tartott
tíz napig, úgy hogy Szaif Rád fékezhetlen dühében vezéri tanácsot hivott
össze s abban rendelé, hogy az összeirási lajstromba harczosait mind
nőknek irják bé, mert a férfi nevezetet nem érdemlik meg.
Akkor Rif, az öreg vezér, fölkelt s leborulván a szultán előtt, mondá:
– Já, málik Azamán! még nincs veszve minden, mert elfeledők rabunkat
Szádunt, a ki Szaif Züliázán után legnagyobb hőse a földnek, s ha az ég
védelmét nem vonja meg tőlünk, ő megment minket az arábtól.
– De – mond a szultán – ez a néger fog-é vívni Szaif Züliázán ellen, a
kit ő barátjának s urának nevez?
– Já, málik Azamán! az oly öntetü embereknek, minő Szádun, nincsenek se
urai, se barátjai, s nagy jutalom igéretnek, azt hiszem, nem fog
ellentállani; meg kellene igérni neki, hogy ha sikerrel vív, te őt
vezérednek fogod kinevezni s leányodat nőűl adod neki.
– Megteszem, mert szomoru szükség kényszerit; de hiszed-é, hogy Szaif
ellen sikerrel vívhat?
– Hallottam, nagy málik! hogy ők már egyszer megmérköztek – felelé Rif –
s hogy egyik se tudott a másik felett előnyt vívni ki; de Szádun
szeszély- vagy rokonszenvből megszakitá a viadalt, a fiatal arábnak
barátságát s pártfogását kérve. Azért, ha megengeded, én a négerhez
megyek, közölni vele a föltételeket; estve tudatni fogom veled
feleletét.
– Jól van, menj s mondd meg, hogy ha Szaifot legyőzi, birodalmam
vezérévé s leányom férjévé teszem.
Rif rögtön Szádun börtönébe ment, a ki még mind ura halálát siratá. Rif
leült mellé s Szaifról beszélt neki. Szádun egy fájdalmas sohaj után
felkiálta:
– Oh Szaif, oh én fiatal oroszlánom! minő csapás, hogy téged
elvesztélek.
– De Szaif Züliázán él – mond a vezér – s elbeszélé neki csudálatos
meggyógyulását, s hogy most miként sujtolja Habesh-t.
Szádun e beszédet hallva, búkönyeit örömkönyekkel cserélé föl s
felkiálta:
– Istenem! ha én uram mellett lehetnék, lábait és kezét csókolnám meg.
– Hisz’ én azért jöttem hozzád – mond az öreg vezér, hogy uradhoz
juttassalak; de Isten szerelmeért, mikor a málik elébe visznek, tedd
magad s hitesd el vele, hogy Szaif ellen vívni fogsz, ha győzelem
esetében téged vezérének nevez s leányát neked adja; akkor a fiatal aráb
ellen küldenek, ló lesz alattad, fegyver a kezedben, azaz szabad fogsz
lenni.
– Értem! – mond Szádun – s köszönöm, vezér! Te barátságomat birod, mely
épp oly hatalmas és tartós mint gyűlöletem. Igyekezni fogok, hogy
szerepemet jól játszam a szultánnál.
Rif rendeletet adott, hogy Szádunt bocsássák szabadon s ez megtörténvén,
idővesztés nélkül a málikhoz vezeté.
Szádun most leborult a szultán előtt, s midőn ez mondá:
– Já, Szádun!
Szádun azt felelte:
– Labik ya málik Azamán? (mit parancsol a világ ura).
– Vállalkozol-é, hogy Szaif Züliázán ellen vívj?
– Igérem, hogy verekedni fogok s hogy Szaif Züliázánt élve felségedhez
hozom.
– Ha megteszed – mond a szultán – leányomat adom neked nőűl s vezéremmé
nevezlek ki.
És rendeletet adott, hogy a legjobb lovat és legfinomabb fegyverzetet
válasszák ki Szádunnak, s így kiállitva várta a reggelt.
Szaif ekkor is megjelent a nap első sugaraival a küzdtéren, s miután
Habesh hőseit viadalra felhivta, Szádun Eszendcse kiugratott, magában
mondva:
– Valójában, egyszer már harczoltam Szaiffal, és akkor én engedtem a
viadalban s megbékültünk a nélkül, hogy tudnók melyikünk erősebb. Jó
lesz meggyőződni ez alkalommal, hogy hát csakugyan erősebb-é az én uram
nálamnál?
Szádun leeresztett sisakrostélylyal és némán rohant Szaifra, a ki mint
érczfal a gránit szikladarabot, fogadta őt. Csakhamar a viadal
iszonyatossá fejlődőtt, a föld rengett alattok s a felvert porfelleg a
felhőkig nyult fel. Így folyt ez mindaddig, míg a nap sugarai
függőlegesen estek reájok; fullasztó meleg, miként tűzokádóhegy
körületét, vette őket körül, s a már lankadozó Szádun fegyverét egyik
kézből a másikba cserélte, míg ellenkezőleg Szaif ereje minden perczczel
éledni s növekedni tetszett.
Midőn Szádun Eszendcse ezen felsőbbséget felismerte, leugorván lováról,
térdre hullott Szaif előtt és monda:
– Uram! engedj meg, hogy még egyszer ki akartam próbálni vitézségedet, –
és sisakrostélyát fölemelve mondá: Én vagyok Szádun!
Ekkor Szaif Züliázán is leszállott lováról s szeretettel ölelték át
egymást.
A habeshiek ezt látva, körülvették a két lovagot, hogy visszavonulásukat
elvágják. Mit ezek észrevevén, hirtelen lovaikra pattantak s Szaif monda
Szádunnak:
– Te maradj jobbról, én balról maradok s eként vágjunk át ezen
hadsergen.
És kardot rántva előre rohantak.
Szaif Rád örömre derülten várta perczről perczre, hogy a két hőst mint
összelánczolt foglyot hozzák elébe; mert lehetetlennek vélte, hogy azok
annyi ezer ember közül kimenekülhessenek; de Szaif és Szádun úgy
rohantak át a harczosok sűrü sorain, mint egy sebes folyam átfut a tónak
nyugodt hullámain. Letiporták mindazokat, a kik útjokat akarták állani,
s már többször kivághatták volna magukat s a hegyekre menekülhettek
volna, de a harcz tüze elragadta őket, kedvtelve szeldeltek barázdákat a
hullámzó aczéltengeren át.
Eként küzdöttek naplementéig; de ekkor lankadás nehézkedett karjaikra,
fegyvereik sulyosabbaknak tetszettek s kevesebb harczos hullott
csapásaik alatt. A habesh-iek észrevevén, hogy a két hős lankadni kezd,
vérszemre kaptak, összeszedték soraikat s úgy összeszoritották, hogy
csak csuda mentheté meg őket.
Egyszerre oly orditás hangzott a légben, hogy a harczosok rémülten
állottak meg. Azonnal kőzápor s tűzlándzsák hullottak a habeshiek
fejére, a kik azt hivék, hogy az ég szakad reájok, szétfutottak félénk
juhnyájként.
Airud ekként leszállott s Szaifot és Szádunt felvevén, a reájok váró
Sháma herczegnőhez repité fel a hegyre.
Szaif a megmenekülés után mondá Airudnak:
– Miért jöttél segitségünkre, midőn megkértelek volt, hogy azt ne tedd?
– Já, Szidi! – felelé a nemtő – mindaddig, mig az önvédelemre
szoritkoztál, rendeletedet követtem; de legyőzvén a sikra kiállott
minden harcznokot, miért nem törtél át Szádunnal a téged körülvett
harczosokon? Te akkor győzelmes valál s jegyesed elvitázhatlanul téged
illete. Kötelességed azt parancsolá, hogy térj vissza hozzá; de te
hiábavaló harcz tüzétől elragadtatva, bizonyos halálnak tevéd ki
magadat, közbe kellett hát lépnem s téged akaratod ellen is megmentenem.
– A nemtőnek tökéletesen igaza van – monda Szádun – én nem látom azon
élethalálra való küzdés szükségességét egy egész hadsereg ellenében s
más részről az idő is roszul volt választva, mivel a herczegnő várt reád
s te az övé vagy és ő a tiéd!
A két hős az éjt együtt töltötte s reggel fáradságukat kinyugodván egy
kissé, Szaif monda Airudnak:
– Most kedves nemtőm! mind hármunkat vezess szülővárosomba, hogy
megmentsem honomat Kamariától, s hogy tudjam, mit tett ő Szádun
négereivel.
Emlékezni fogunk, hogy midőn Kamaria Szádunt mint foglyot szultán Szaif
Rádhoz küldé, az őt megmenteni akaró négerekkel elkeseredett harczot
kezdett. Ezek a hegyek közt besánczoltan még mind ez ideig hősileg
védték magukat. Kamaria békétlenül nézte e hosszura nyuló küzdelmet s
egy személyesen vezényelt átalános rohamot rendelt. A határozó nap
elérkezvén, ő a szoros torkolatánál foglalt állást, míg egy erős
csapatot álútakon a négerek háta mögé küldött; az így körülkeritett
hősök elveszte elkerülhetetlen vala, midőn egyszerre kő- és tűzeső
záporzott le Kamaria rabszolgáira, a kik ijedten menekültek a városba,
míg Szaif, Szádun és a herczegnő leereszkedtek az őket elragadó örömmel
fogadó négerek közé.
Midőn Kamaria Szaif megérkeztéről értesült, elébb lehetetlennek hitte
azt, de saját szemeivel látván őt, a nélkül hogy láttassék, rögtön
ármány- és ravaszsághoz folyamodott.
Nehány óra mulva, a mint Szaif a városba lenne bévonulandó, látta
Kamariát fájdalmas arczczal, mezitláb, szétszórt hajjal, egyik kezében
kardot, a másikban a halottak khieffinjét vive, feléje jőni s könyező
szemekkel és elfojtott zokogással Szaif lábaihoz borulva, mondá:
– Fiam, keblemnek egyedüli gyümölcse! én a legvétkesebb, a
legméltatlanabb nő vagyok, elismerem s utálom vétkemet s érdemlett
büntetését elfogadom. Vedd e kardot s sujtsd anyádat, a ki eljöve, hogy
jogos boszut állhass rajta.
Ezt mondva, átölelte Szaif lábait s annyira könnyezett és oly
szívszaggató sohajokat hallatott, hogy a leggyanusitóbb jellemü ember se
hitte volna, hogy az tettetés, annál kevésbé az egyenes és nyilt lelkü
Szaif, a ki szánalomtól áthatva nyujtá kezeit anyjának, s mondá:
– Kelj fel anyám! A hatalmas Isten is engedjen meg neked, miként én
megbocsátok!
De Kamaria mindig Szaif lábainál maradva mondá:
– Nem, nem! én megérdemlem a halált; őrült voltam bár akkor, de azért én
vétkes vagyok, mert el tudám feledni, hogy anyád vagyok, s mert
önmagamat is elfeledtem volt.
Ezen fájdalmas jelenet oly sokáig tartott, hogy végre Szaif maga is
csaknem leborult anyjához, mintha ő lett volna a vétkes s ő kérte, hogy
száritsa fel könyeit és menjen vele a városba.
Ekkor Kamaria mintegy erőltetve s engedve fia kérésének, beléegyezett,
hogy ne haljon meg s lovára felülve követé fiát és társait.
Szaif szerencsés megérkeztének hire már elterjedt volt a városban. A
vezérek és az ország nagyjai a kapunál várták. Örömkönyeket sirva s
Istennek hálákat adva borultak le málikjuk előtt. A nép s a katonaság az
utczákra tódult s víg zenével és zászlókat lobogtatva kisérték urokat
szerályába, a hol diadalmenettel vitetett atyja szerireh-jére (trón vagy
málikok széke), itt hódolatát s hűség esküjét fogadta a vezéreknek s
főnöküknek, míg a nép örvendezett a városban és megéneklé Szaif
szerencsés érkeztét s Kamaria zsarnokságának megszüntét.
Mihelyt Szaif Züliázán szultánságát elfoglalta, ohajtotta tudni: mi
történt fogadott atyjával, málik Efráhval, a ki hihetőleg a szultán
Szaif Rád boszujának volt kitéve s azért elévette a mindig magán
hordozott Lueht és megdörzsölvén, Airud kérdé:
– Labik ya Szidi (mit parancsolsz uram)?
– Airud! menj médina Adurba s tudd meg mindazt, a mi ottan eljövetelünk
után történt. Aztán jöjj ide nekem hirt adni!
A nemtő eltünt s nem sokára visszatért, mondván: