– Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti

köntöséről is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a

nő, mialatt szemeiből egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét

nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetőzött; – hanem ennek a

gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már

szerencsétlenné.

Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az

ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendítő

hangon fülébe ordítá:

– Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya előtt! – mondá és súlyos kezével,

nyakánál fogva lenyomta őt, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold

meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte!

Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább

elvesztett lelkiéberségét, s ezért szabadulhatásáért egy utolsó

kisérletet tőn:

– Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a

párbajt – – bocsásson ön!

– Czudar! most már én nem vívok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos

karjával nyakszirten ragadva őt, egy lódítással kilöké az ajtón.

A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik

egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták

a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá.

Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt.

Lajos hideg verítéket törölt le homlokáról; a csaplárnő pedig leült egy

szalmaszékre s ott sírt és elmélkedék azon multról, melyről azt

mondhatja: – istenem be fényes volt!…

Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben

oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá,

könyeivel áztatá… úgy zokogott.

– Oh, ha megmenthetném életedet! édes vérem, elpusztult reményem te!

A lány arcza folyvást a fal felé volt fordítva, csak keze volt az ifjú

karjai közt, de azt sem mozdítá többet.

– Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd

öleljelek szívemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minő hideg a

homlokod!…

A csapszékben vigadók pohárcsengései elhatának a szomorú helyre.

A csaplárnő fölkelt székéről, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú

léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával

kiseperte az utczára, s midőn az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: –

itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál!

Egy óra mulva Lajos megtört szívvel, ingadozó léptekkel távozott el

nővére meghidegült tetemétől.

*

Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az előbbi

jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor

az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó

öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak

jelenleg egészen más színezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek

eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a

peres felek, de ő többet még csak kibékíteni sem fog egy czivakodó

lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltől

estig mély karszékében ül, hol időnkint egy aranyfürtű lányka, mintegy

három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany

halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit

csapkodja össze, s olyan jóízűen kaczag, midőn az öreg úr a vasorrú

bábát tentával lefesti előtte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó

lányka elbámulná őt napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nő ül,

rajzol, hímez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a

gyermek játékába, midőn az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr ősz

szakálának, és azt ugyancsak megczibálja.

– Betti, bizony kitéped az öregpapa szakálát. Leszállsz onnan mindjárt!

Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, –

annyira bálványozza e kisded angyalt.

E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még

a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeiről, elébe fut

és gyermekies örömmel fölsikolt:

– Papa! papa!

Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nőhöz

közeledik.

– Róza, – mondja szomorúan s ellágyult hangon – testvérem meghalt.

A fiatal nő fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly

arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak

oda előidéztek.

– Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan

találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?…

– Iszonyú inségben! – felelt szívrázó hangon a férj, – iszonyú inségben,

Róza!

– Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen

apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az

a csúf, csúf vasorrú bába is.

– Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden

Lajos – apádnak dolga van.

A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához,

melyet szépen levetkőztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez

is meg fog halni.

Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nőt, hol háborítlanul, teljes

őszinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A

sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz

csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez

elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes

szavaival, forró csókjaival gyógyítgatá a sebeket, miket férje keblében

ezen emlékezetek szaggattak föl.

Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de

mégsem fog ártani röviden érintenem annak előzményeit.

Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt híva,

hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly,

férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde

érezni, miszerint némi munkák teljesítéséért, fölajánlá neki asztalát, s

lakást a házban. Róza szívében ez által azon indulat, melynek eleve még

nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlődött. S a fiatal hölgy, kinek

sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt

volna, egy napon, nyiltan, gyermekies őszinteséggel bevallá apja előtt

hajlamát az ifjú iránt. Az öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: –

isten neki! S ebből aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb

láttuk eredményét.

Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s

így, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok

maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű

Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg

nem haltak!…

*

De még számadásunk itt nincs befejezve.

– – Két nappal utána, midőn Betti halottas ágya előtt álltunk, Pest

megyeháza előtt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erős

őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe.

– Tán valami zsivány.

– Ej, hiszen olyan úriasan van öltözve.

– Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak

járni.

– Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevő,

mert még a szemét sem süti le a földre.

A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos

egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még

kopottabb s rendkívül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem

volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta.

Ez az ember odament a kérdezősködők közé, s egyszerűen azt mondá nekik,

hogy ő ismeri azt a szép madarat.

[Illustration: A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött

férfit kísértek be a börtönbe.]

– Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az

öreget előretolakodni látták.

– Kell-e lámpás, vén Diogenes?

– Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta

az öreg, s hadonászott dühösen a levegőben.

– Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg

tőle, ki ez a rab?

– Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom

Zsellye Bertalan.

– S mit vétett?

– Először is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes

vármegye börtönéből, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró,

nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, ő

is csinált.

– Ah!…

– Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este

megszökött. Zsedőfi Bélának hívták, kivel nagyon furcsa váltókat

bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsőn áll – folytatá

Diogenes egy kövér nőre mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a

tegnapelőtti csaplárnőre, vagy is Ottilra, – az kerítette őt a vármegye

kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még

csak eztán fog majd kézre kerülni.

– Hát azt hogy hívják?

– Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk

atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi

elutazni őt ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok.

Csakhogy ezt a napot megértem.

– Valami nagy ellensége lehetett ez magának Diogenes.

– Meghiszem. Az ő koldusa vagyok! – sóhajta az öreg.

– Hogyan?

– Ne kérdezzék. Sok esztendővel ezelőtt, kompanistám volt az átkozott, a

«kék macskához» czímzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem

volt ő, hanem a feleségemnek volt kompanistája.

– Hát most hova megy ön? kérdék az ácsorgók, midőn indult Diogenes.

– Megyek inni, – felelt lakonicze, s tovább ment.

A gyerekek utána futottak, s kiabálták: – Kell-e lámpás, vén Diogenes?

Az öreg úr egyet-egyet elcsípett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott

gombos végű nádpálczájával, – – míg végre beesteledett, s bevetődött

abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetődött.

Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot

űztek vele, aztán kihajították… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt

meg? melyik kőre hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki!

Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,…

vagy tán az is meglehet, hogy addig őgyelgett és bolyongott a sötét

éjben, míg végre rátalált valahol a – Dunára!!…

TARTALOM.

BEÖTHY LÁSZLÓ. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V

Bevezetés. Új Diogenes 1

I. Fűszerkereskedés a «Kék macskához» 14

II. Családünnep a fűszerárúsnál 24

III. A szegény Goldbach 47

IV. A fenyítő törvényszék 68

V. A halálmadár kosztosai 86

VI. Paedagogiai kisérletek 100

VII. Báró de Manx 130

VIII. A különcz 152

IX. Maskaráda álarcz nélkül 165

X. Ottil kisasszony 185

XI. Egy kis intermezzo 210

XII. József-utcza No 42. 214

XIII. Kézfogó ara nélkül 232

XIV. Syrén 249

XV. Évek múlva 264

XVI. Befejezés 273

KÉPJEGYZÉK.

1. Beöthy László arczképe II

2. Az apa leült s a fiút két térdére ülteté 19

3. A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására 33

4. – Irgalom Istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva fejét,

leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott 53

5. A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé… 79

6. Zsuzsánna asszony nem tud felkelni… 86

7. – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül s a levelet majd

kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé… 126

8. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz

fordulva 134

9. – Ad ön ezerötszáz forintot? 162

10. Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel! 268

11. – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és bal kezén a két

Goldbach-gyereket vezetve 180

12. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte 206

13. – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant szalmaszéket

közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet 221

14. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a

társaság előtt 237

15. – Tovább, tovább! – sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott

254

16. A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit

kisértek be a börtönbe 287

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VI |periferiájáben |periferiájában

3 |ifjákoromban |ifjúkoromban

8 |versében; |versében:

10 |csípte msg |csípte meg

8 |móhon |mohón

27 |azokből |azokból

28 |porczellán tényért |porczellán tányért

36 |kícsalni |kicsalni

64 |addig maid |addig majd

64 |viselítek |viselitek

66 |kajlandó a távovásra |hajlandó a távozásra

67 |S most |– S most

83 |mintba várta |mintha várta

84 |Ouid putat |Quid putat

89 |kítakarították |kitakarították

90 |nuyujtva ki |nyujtva ki

95 |jőszívű |jószívű

96 |Ítt van éjjeli |Itt van éjjeli

98 |bogy jónak |hogy jónak

105 |Cendesen |Csendesen

105 |kiss éingerültebben |kissé ingerültebben

107 |szobáből |szobából

109 |fazékből |fazékból

109 |tégláózvasát az |téglázóvasát az

111 |mindőn Sámuel |midőn Sámuel

115 |kézelfoghatóbban |kézzelfoghatóbban

119 |Vígyázzon |Vigyázzon

125 |kihajtja |kihajta

129 |jobbban |jobban

138 |átugrásánal |átugrásánál

141 |Tehát tudják |– Tehát tudják

142 |ismér tőrszúrás |ismét tőrszúrás

146 |éa hallgattak |és hallgattak

150 |mancseszterrel, szolgált mit |mancseszterrel szolgált, mit

152 |hozontos sűrű |bozontos szőrű

164 |Fáni |– Fáni

178 |Cak menjen |Csak menjen

179 |grófokkoz |grófokhoz

187 |g oteszk |groteszk

189 |Aztalhoz |Asztalhoz

191 |igen zép |igen szép

216 |jová teheted |jóvá teheted

233 |vannák |vannak

240 |földról |földről

242 |kí mindig |ki mindig

244 |assszonyok |asszonyok

256 |halgattatám |hallgattatám

263 |többé! |többé!»

281 |anyjátől |anyjától

281 |tánorgott |tántorgott

292 |fizetéssel! 168 |fizetéssel! 268]

Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény · 第 15 / 15 段