Ezt a könyvemet nem bocsájtom, mint majd mint a többit, mentegetőzve
útnak, amért csak ujságcikkek gyüjteménye.
Holott ez irások 1913. és 1921. közzül valók – s hol még a remek is,
mely ez évekhez képest el ne törpülne! De talán ez teszi: e cikkek
ártatlan aznapisága; a visszanéző prófécia számára annál megdöbbentőbb
meglátni bennük a mát, mely tegnapjukban ott lappangott.
Számomra, teszem, minden kékkönyvnél s még feltárulható levéltárnál
többet mond a világháború oka s el-, vagy el nem kerülhető volta felől a
következőkben olvasható Üvegház cimű vezércikknek ténye, amely cikk
1914. junius 26-án jelent meg, 25-én iródott, vagyis napokkal Ferenc
Ferdinánd főherceg megöletése előtt: s nemcsak a világháborút jósolja
meg, legalább is annak keleti felét, de ebben az osztrák-magyar monarhia
végzetét is. S nem győzöm most kutatni magamat: mi vihetett volt rá
1914. elején, hogy Ferenc József figuráját mint az utolsó királyét
rajzoljam meg, hogy Görgey halála kapcsán a forradalmak mivoltát, az
Arany-centennáriumkor a paraszti lélektant, az egyensulyozottnak
tetszett magyar társadalom közepett az úriság, a kereszténység s a
konszervatizmus dolgát fontossággal feszegessem, s hogy a magyar
nemzetiségi politika veszedelmének ujra meg ujra való s mind könyörgőbb
felhánytorgatásával olyan tolakodásba essem, aminő különben nem
természetem? S szóljanak bármiről a szándékosan találomra összeszedett
cikkek: szóljanak szinházról, épitészetről, szerelemről, társadalmi
bajokról és érzésekről: mind oly aránytalanul nyugtalanok, mint a kutya
földrengés előtt. Azt kezdem érezni, hogy öntudatlan kasszandrasággal
sokat, mit ma kéne megirnom, megirtam akkor.
S ez jó, különben kétségbe kellene esnem, hogy jelet sem tudtam adni
magamról. Mert most, hogy hosszu szünet után felpróbálom venni a tollat,
ereje még mindig alig futja, szinte ez előszóra sem. A mai nemzedék mind
olyan, mint az egyszeri ember, ki egy éjszaka megőszült, s az reggeltől
fogva öregnek látta az addig fiatal világot. Hozzá a magyar, minden
rendbeli és származásu, mind csupa Márius, ki tanácstalanul ül nem is
Karthágónak, hanem Romájának romjain. S én mindezeken fölül tulajdonképp
ez esztendőkben tudtam meg, hogy mi az élet, s lelkem annyira megtanult
nyelni, hogy az organizmus tulzott okosságával, azt hiszi: egyáltalában
semmit nem kiadnia magából. Temető vagyok kisértetek nélkül. S ez a
legkisértetiesebb.
Kérem olvasóimat, az annyiféle szétszórtakat, jussak én eszükbe e
lapokról, mikben több van az időkből, mint belőlem. S törődjenek velem,
az iróval, többet, mint én tudok magammal.
Berlin, 1921 december végén.