… Az első csillagfutás be lőn fejezve. Az üstökös visszatért a csillagok
közé. Ismét lehete látni vészszel fenyegető alakját az égen, a mint
lobogó sörényével elhalványítá a csillagokat s a földhöz közel jött.
S mi volt neki a föld? A büszke emberméltóság tanyája, mely azt hiszi,
hogy az egész ég ő körülte forog? – Egy kisded pislogó, kékfényű
csillag, legkisebb azok között, melyek az égen ragyognak. Az üstökös
útja keresztül vágta a bolygók rendszeres útjait, erőszakos rázkódással
megfordítva az évszakot, telet hozva elő derék nyárban, melyekhez közel
ért; apró bolygó gömbök, apró laktalan holdak repültek el mellettünk,
némelyik vulkánokkal volt tele, melyek szüntelen égtek, füstölögtek,
másik már ki volt égve s jég és hó födte; fehér volt; – egy csillag
sötét vörös volt, földje, növényei haragos vörösbe öltözve, s mindenik
oly csodás ismeretlen lényekkel lakott; – némelyik körül fényes gyűrű
forgott, athmosphæricus lángöv, – másik számtalan holdakkal volt
körülcsillagozva, s egy csillag három darabba volt szakadva, tán belső
tüzétől iszonyúan szétvetve? Másutt testvércsillagok futottak egy pályát
egymás körül tánczolva, keringve.
Közel jövénk a földhöz. Az örökkévalóságban mult és jövendő egyetlen
álló percz. A föld még akkor a multban élt, Krisztus előtti századok
multjában.
Tudtam, hogy egykor a föld volt hazám. A halál visszavitt születésem
előtti időkbe századokkal, ezredekkel, s jelennek láttam mind azt, miről
egykor, mint multról hallék beszéltetni.
Kerestem azon helyet, hol születtem, Magyarhont. – Sötétlő bérczek
lánczolataitól körülvéve, végtelen tenger képe állt előttem, melybe
három folyóvíz szakadt. Felszinén csodás delphinek uszkáltak, magas
szökőkutakat lövelve orrlyukaikból a légbe, a futó szél barna
habfodrokat hajtott maga előtt s kiterjesztett szárnyú vitorlacsigákat;
néha a halászhéja csapott el a néma vizek fölött, fehér szárnyaival
korholva a habot s a víz közül kiálló bokros sziklák mögül megjelent a
halfarkú hableány, piros kagylókkal fésülte zöld haját s aranypikkelyes
farkával csapdosta a vizet s bele énekelt a nappali éjbe s feltépte a
víz fenekéről a csodás virágot és a tarka csigát, melynek csak üres
héjja maradt meg ott, később a puszta homokban néma tanujául az elmult
világnak.
Ez volt Magyarország. Tengerfenék, hol mind azon csodák, mik az ember
szemeit kerűlik s mik csak addig élnek, míg a hír rólok nem beszél,
ütöttek zajtalan tanyát. Tengertünemények, minőket szélcsendes
éjszakákon lát a babonás hajós, ki a tengeren eltévedt, fölfedezetlen
sziklás szigetek közül előjőni, és hallja távoli megrontó énekeiket, és
azt hiszi, hogy álmodik.
Nehány napig égett az üstökös az égen, azután ujra letünt onnan, ment,
ki tudja merre? ki tudja miért? A föld, a parányi kék csillag, a
szétszakadt bolygó, a testvércsillagok, a veres fény, a holdak és napok,
a ködfoltok, a tejút, – ismét elmaradtak egyenként, elvesztek előle, –
ismét sötét lett, merre járt, tüzes zászlója ujra megnőtt, – futása ujra
sebes lőn.
Ujabb háromszáz év.
Néhány csillaggal kevesebb volt az égen, nehány folttal több a napban. A
föld is megváltozott.
A tenger nem vala többé a Kárpátok és Havasok között, egy földrengés
éjszakáján utat tört az magának a déli sziklás hegyszoroson keresztül, s
hol most a Vaskapu szakadékai vannak, kirontott s mértföldet futva,
messze alant más országot foglalt el magának, melynek neve a Fekete
tenger. Az előtt tán népek és városok voltak azon helyen.
Az elhagyott tengerfenék pedig éktelen mocsárul maradt meg, melyben, ha
a nyári nap teremtő hevével rásütött, a szikkadó dagványban utálatos
csodák születtek meg. Éktelen nagy gyikok, százszemű állatok, fekete,
szőrös, pikkelyes szörnyetegek, hosszú kigyónyakával és úszó lábaival az
óriás iguanodon s a kétlábú szárnyas gyík, a plesiosaurus, nyüzsgő,
forró taréjos emlősök, a koronás sötétkék vizi kigyó s az óriás daru, a
csodás mastodon, félig madár, félig teve, undorító természet fattyai,
miknek eleme a legbüzhödtebb mocsár, mik a zölddé poshadt ingoványból
csak néha üték föl szokatlan alakú szegletes fejöket, s megijedtek a
naptól, ha vörös szemeikbe sütött, ijesztő monstrumok, miknek ordítása
mértföldekre hallék, s merre hallható volt, fölverte az elbújt szárnyas
népet, mely rémült röpülés közt tölté be az eget irtatlan fajával. –
Mind ezen szörnyeknek most csak itt-ott lelni folyók partjaiban,
mocsárok szélében elszórt csontjaikat, egész csontvázakat, miknek
alkotásán nem győzünk bámulni; óriás állkapczák, iszonyú húsevő fogak,
egy-egy óriási lábnyom, mely a meszes földbe száradt s egész kőszénné
változott erdők s mocsárok között, bizonyítnak róla: minő nép lakta
egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…
… Ujabb három század.
Az üstökös ismét bejárta a parancsolt utat, a föld ujra előtünt.
Magyarország tere sűrű vaderdőkkel volt szerte benőve és e térnek még
akkor nem volt neve. Ismeretlen, keresetlen világ volt az, az őserdők
sötétében a fenevadak víttak egymás ellen irtó vadcsatákat, s lassú,
szétterült folyamok kigyóztak keresztül az irtatlan rengetegen, olykor
lompos medvecsoport bújdosott egyik vidékről a másikra, kiverve
tanyájából az elszaporodott farkasoktól, medvebocs kölykeit
nyaka-bőrénél fogva czipelve szülői fogai között, vagy dühös vaddisznó
dulta össze-vissza a hiúz tanyáját, mely fiát megette. És az ember
semmivel nem volt különb a többi fenevadaknál, őt is megtermé a kemény
föld, mint többi szörnyeit, vad, szótalan, barlang-lakó állat volt;
idegen állatok bőrével övedzé be magát s szüntelen harczban állt velök;
a melyik a másikát meggyőzte, megette azt; – tanult fára mászni a
hiúztól, úszni a vidrától, birkózott a medvével s megfojtá a farkast
saját csalitjában; – már ekkor mutatta, hogy zsarnoka akar lenni
mindennek, a mi él. Természetes. Mezetlenül jött a világra, rabolnia
kellett mindent, a természet semmit sem tartott számára készen.
Elpusztult bányákban maig is találnak roppant férfikarcsontokat, miknek
alkatáról máig is láthatni, minő nép lakta egykor azon földet, melynek
neve Magyarország?…
… Ujabb három század.
Az üstökös ismét visszatért a kiterjesztett égre. A föld lakói
engesztelő áldozatokat vittek bálvány isteneiknek; iszonyú idő lőn,
miről a hajdankor költői hihetlen meséket beszélnek: rendkívüli vétkek,
rendkívüli erények korszaka, a kőszobrok sírtak, a föld megnyílt és
tüzet okádott, a nap elfeketült s vér folyott belőle, a tengerek
elhagyták partjaikat, s az oczeánba egy egész földrész sülyedett a
tenger alá, egészen új világot tolva föl más részén maga helyett.
A népek megölték jóltevőiket s bakót ültettek a királyi székbe. Világra
jött minden természet elleni bűn, miket kimerült élvezetsovárgás őrült
dühében feltalált, hogy soha el ne legyen az felejtve.
És ekkor született egy ember isteni lélekkel, ki kezének egy intésével
ledönte minden oltárt, melyen a hamis Isteneknek áldozattüze égett,
leszórta koronáikat, miknek szarvait a nép bálványozá, homlokaikra
lehelt s azok megszüntek élni, az isteni mindenható szobor hideg,
erőtlen kőfaragványnyá lett egyetlen szavától. Egy egész világ veszett
el népeivel és isteneivel, egy megfogamzott gondolat miatt.
Magyarország neve volt ekkor Colonia Julia.
Izmos, vad, durva nép lakta azt, széles vállú, torzarczú, csatakedvelő
nép, szüntelen harczban zsarnokaival, a fényes római hódítókkal, kiknek
vitéz legióit belefúllasztá a mocsarakba, melyeknek kiszárasztására
erővel kényszeríték a töméntelen haderejű proprætorok. Hírkereső római
császárok hurczolák el legjobb ifjait a meghódított népnek seregeik
közé, kik a római pánczélban sem feledék el hazájok erdős vidékeit, s
midőn messze afrikai hódító csatákban a forró homok beitta omló véröket,
utolsó lélekzetük a sötét Ister erdős tájai után repült, utolsó
gondolatuk a kék hegyen túl visszahagyott hazára szállt vissza.
Hosszú régi sánczok, összeomlott falak, apró penészedett római
pénzekkel, törzs urnák cserepei csodás mázolással, beszélnek a népről,
mely egykor azon földet lakta, melynek neve Magyarország…
… Ujabb háromszáz év.
Róma roskadott, a tőben rohadt fát leránták a földre túlterhelt ágai.
Magyarország neve volt: Hunnia.
Vérengző csatáknak szinpada volt e hely, a folyók halai vértől hiztak
meg, az ég a felgyújtott városok tüzétől volt véres.
Egy emberarczú elesett angyal ijeszté a földet, vészt, vihart, halált
hordva kezében: «Isten ostora» volt az ő neve. Megérdemelte. Hullott, a
ki halandónak született, a merre ő járt; – pusztult, üresült a tér,
hullottak a koronák, mint meteorok villanyos időben, s alkotmányok
roskadtak le százados alapjaikról.
Most hármas koporsóban alszik e világpusztító szellem. Jól el van téve a
víz fenekére, de a hol a téren a húnhalom látszik, körül a pázsít alatt
elszórt buzogányok, csontba törött kardok, aranyos boglárok, miket a
borona egyenként szakít fel, ott ő járt, ő hagyta emlékét iszonyú
nevének és véres korának – az Isten ostora.
A csillag körüljárta a világot, újabb háromszáz év.
Magyarországot Avariának hítták, s a hatalmas Byzancz, a római
császárság elvált birodalma adót fizetett neki.
Nehéz kőkoporsók pánczélos hamvakkal maradtak a korból, s a késő
századok emlékeznek reá s nem siratja senki, kik bennök elmúltak, de el
sem felejti.
Ismét háromszáz év.
A visszatérő üstökös magasan látta ragyogni az északfényt a föld sarka
felett.
E földön már akkor magyar lakott.
E földön már akkor üldözte a magyar a magyart. Pazarolta a drága
testvérvért. Egyik forrásoknál tisztelte istenét, másik kereszt előtt, s
ezen háborogtak.
Testvér mártotta testvére vérébe kezét, mert nem az ő oltáránál
térdepelt.
Valami gonosz szellemnek kelle őt megátkozni, hogy szüntelen csatában
legyen jobb keze a balkezével.
Soha sem szerette azt, a mi az övé, szívét mindig tenyerén hordá az
idegennek s elzárta a testvér előtt, nagylelkű volt az ellenség iránt,
irigy, viszálykodó ön legjobbjaihoz.
Mi maradt e korból? Talán a kifolyott honfivér? Beitta azt a szomjú
föld, a fű zöld lett utána, az elvetett vérből piros virág kelt, és a
piros virág minden őszszel lehull.
Repülj tovább csillag, vesszen el a látás, inkább az örök sötétséget, s
a kínos kárhozat hideg rémképeit, mint e tekintetet!
Az üstökös tovább ment, minden fordulásnál szaporodott lángja,
szaporodtak a kárhozat lelkei, szaporodott kínja mindegyik léleknek.
A mult nekem még jövendő volt, és a jövendőt előre tudtam.
Tudtam, hogy mit fogok látni, ha az újabb csillagfutás lefoly? S ha lett
volna kihez, imádkoztam volna, hogy változzék meg a mult, – de az
elkárhozottak imáját nincs ki meghallgassa. Tehetetlen öntudat kínjaik
töviskoronája, láthatják a veszélyt, mely az övéiket fenyegeti, a
leszakadni készülő eget, az ingó földet, s még csak hangjuk sincs, hogy
megmondhassák nekik: «térj Istenhez, mert az itélet napja közel van!»
«Vannak ő nekik prófétáik»…
Ismét közelgeténk. A halvány kék csillag fölmerült az égből; messziről
láttam, hogy sokkal szomorúbb volt, mint egyébkor, közepén egy veres
folt látszék, mint mérges kelés az arczon. Az az én hazám!
Ő volt az. Tűzben, lángban állt egyik határtól a másikig, vér folyt a
vízekben és holttestek lepték el a mezőket. Kétségbeejtő jajkiáltás
hangzék fel az égbe, tán a szomszéd csillagok is hallhatták, oly hangos,
oly fájdalmas volt a szózat; futott a férfi, sírt a nő, futott és sírt
maga a király is, mert ő legárvább volt valamennyi között, mert ő
legtöbbet veszített.
Sajó, Sajó! Mennyi tiszta vér vegyült habjaidba, mennyi szép nemes vér!
Nem vetettek hullámaid lángot, midőn e tűzvérrel összekeveredtek? nem
terem-e azóta medred iszapja közt termés arany s ragyogó drága gyöngy?
Annyi drága magyarvért meginni! Hogy nem részegedtél meg tőle, hogy
árkodon túl csapva, elöntötted volna az egész országot, árkaidba fojtva
azokat, a kik azt kionták.
Nyomorú folyóvíz! mennyi édes kincset eltudtál nyelni, s még sem vagy
gazdagabb, nem vagy pirosabb, mint azelőtt.
Mi maradt e korból? Az élők könyei, kik ráemlékeznek… Senki sem gondol a
halálutánra… Igaz, igaz… ha meghaltunk, hadd felejtsenek el, ne tudják
hová temettek bennünket, ne csufolják sírunkat, ne kaczagjanak emlékünk
fölött. Egy köny, s ez minden emlék! Annyi vérért egy köny! Annyi
férfi-vérért egy asszonyszem könynye, mely szerelmes mesék hallgatása
után is megered!
Röpülj csillag, röpülj, hisz még itt nincs vége a szenvedésnek, még ez
nem a halál. Isten csodákat tesz a magyar nemzettel; háromszor megöli,
háromszor föltámasztja újra, véres tanúságúl a kerek föld nemzeteinek.
Akartok látni nemzetet, melynek lelkülete mindenre fogékony, a mi szép
és nemes? Az a magyar. – Akartok látni nemzetet, melynek egyes fiai mind
megannyi hőse a kerek világnak? Az a magyar. – Akartok nemzetet látni,
kit az Isten mindig tenyerén hordozott? Az a magyar.
Akartok nemzetet látni, ki egy ezred alatt semmit, semmit nem tett, ki a
mit jobb kezével épített, azt balkezével lerontá, ki mert mindig büszke
volt önfaja iránt, rabszolgája lett az idegennek? Az a magyar!…
Isten ezer évig hagyta őt élni: hogy példát mutasson benne a világnak,
mivé lehet nemzet, ha önmagát nem szereti?
Valahányszor visszatért az üstökös, Magyarhon mindig haldokolt. Az új
csillag-körút épen akkor végződék, midőn Mohácsnál húszezer hős lehelte
a légbe egyetlen napon nemes lelkét. De még ez sem volt a halál. Mindene
sírban volt már a magyarnak, meghagyhatta volna halni Isten annyi
szenvedés után, de nem – be kelle rajta teljesülni az átoknak, hogy
önkezei által múljék ki e világból; nem dicsően, nem a harczmezőn, nem
karddal kezében; beteg ágya fenekén, elaggva, kifogyva, népek
csufságára, lélekzetfogyásban kelle kimúlnia, mint a mécsnek, melynek
kanócza, ha lángja kialudt, még sokáig hamvadva füstölög.
Így találta őt az új csillagfutás.
Nép, ki önnyelvét nem érté, s nevezte magát magyarnak. Nép, ki
öntörténeteit nem merte ismerni, s nevezé ezt tudománynak. Nép, kinek
meg volt tiltva a gondolkozás, meg a gondolat kimondása, s ki nevezé ezt
szabadságnak. – Nép, kinek egy húszad része nyúzta, tiporta a többit,
kiktől az emberjogokat elrablá, s nevezé azt alkotmánynak; nép, ki semmi
nagy, semmi nemes iránt nem érzett többé, s nevezé azt boldogságnak,
nép, kinek kezében nagy pénz volt a batka, s egy kopott papirosrongy
megtakargatott kincs, s ki nevezé ezt nemzetgazdaságnak; nép, ki a
csatából megfutott, ki ellenségének nem merte arczát megmutatni, s
nevezte azt hősi vitézségnek; nép, kinek leányai kikaczagták a haza
eszméjét, bolondultak a külföld bálványai után, utálták hazájuk földét,
nemzetök nyelvét, apáik sírjait, őseik öltözeteit, s ki nevezte ezeket
anyáknak; ki megengedte nekik, hogy azon szívvel, mely a honszeretetet
nem ismerte, szerelmet, édes kéjt tudjanak érezni, minőket más nőknek
szabad érezni, a kik előtt szent eszme a szülőföld, még boldogtalan
napjaiban is!…
Jaj nekünk, jaj nekünk, kiket holtak átka terhel, de százszor jaj
unokáinknak, kiket apáik bűne ront meg.
Ne hozz vissza többet átkozott bujdosó, ne hozz vissza ide, hajíts el
valahol a pusztaságos éjbe s hagyj egyedül bujdosnom ott a napok
leteltéig.
Könyörtelen hatalom, ki a lelket embertudattal vered meg, vedd vissza
tőlem azt, vedd vissza a lelket, én nem kértem azt!
Mindennek szabad elmulni a világon, a mi született. – Nap és hold,
emberdicsőség és hulló csillagok enyészni fognak, maga e bűneivel
körülfelhőzött föld is remélheti, hogy egykor semmivé lesz,… miért volna
egyedül a lélek fájdalma az, melynek örök életet kell élni!
Óh az örök kárhozat csak az ember számára van feltalálva, s ki a
túlvilágon arra tud emlékezni, hogy magyar volt s látja hazáját, és
tudja szeretni, annak számára nincs üdvösség a mennyországban.
Csak a feledség, csak a multak nem tudása.
Még egyszer, még egyszer kelle téged látnom, óh hon. Szép voltál, mint
mindig, gazdagon tenyészett mezőiden a fű. Az üstökös sugárain
leszálltam téreidre. Bejártam azokat látva, láttatlanul. Minden szép
volt, minden virult. Kerestem a vízparti kunyhókat, hol egykor alföldi
halászok kötözék rongyolt hálóikat, s a távolból oly édes danák zengtek.
A kunyhók helyén most pompás városok álltak, a gubás pőre nép helyén
símaképű nép sürgött-forgott. Óh de én oly örömest láttam volna
szalmafödeleidet újra, oly örömest láttam volna a pörgekalapú vigadozó
subás népfajt, csakhogy azon édes magyar dalt hallhassam újra, mi
gyermekéveimből megmaradt lelkemben s bírta minden ifjú gondolatom; óh
csak egy szót, csak egy hangot abból a mi magyar! Sehol, sehol!
mindenütt idegen arcz, idegen ajkak beszéde, idegen öröm, idegen bánat!
A hajók nevei, a boltfeliratok, mind más – nem magyar. Itt-ott bújkált
félreeső falvakban egy-egy öreg rongyos, életunt férfi, annak arczán
látszott csak valami homályos ismerős, az sem szólt senkihez, hallgatva
kerülte a világot, feje legörbült, megőszült, lelke megnémítá. Senki sem
tudta mi baja? senki, senki.
Elfeledte mindenki a három emberélet közt kihaltakat; hova lett a
nemzet? mit tett, mit hagyott maga után? nem tudta senki, nem látta
senki, nem beszéltek róla.
Beszéltek a hold lakosairól, az özönvíz előtt leélt időkről, magyarokról
senki; olvasták az egyiptomi rejtett irás hieroglyphjait, a chinai 80
ezer betűs ábécét, magyar szavakat senki. Egyszer akadtak csak poros
könyvek közt egy éhen halt költő rongyos iratára. Három híres nyelvbuvár
vesződött vele álló hónapokig. Az egyik cseremisz könyvnek állítá, a
másik romlott oláhnak, a harmadik cryptographiának tartá, melynek
kulcsát senki sem ismeri.
Elmentek-e innét – jobb hazát keresni? – elszéledtek-e a kerek ég alatt
s elvesztek a tenger néptömeg közt? vagy mind meghaltak s el vannak
temetve? vagy elfeledték önön lételüket, s átesküdtek más nemzet
színeihez?… nem voltak, nem voltak sehol…
Egyetlen emlék, egyetlen kődarab, egyetlen régi pénz nem beszélt
felőlök, költőiket is az idő moha födé, kik egykor tetteikről énekelni
tudtak.
Néhány búskomor dal maradt csak még fenn utánuk, melyet idegen népek
eltanultak, elvesztek utóbb azok is, csodálatos érzelmeket költének fel
azok, miket nem volt többé szív, mely megtudjon érteni. Utána mentek
azoknak, kiknek lelkéből eredének – a sírba…
Megsemmisülve roskadék a földre, melyről oly rövid idő annyi szent nevet
letörölt.
Az üstökös vészt hirdetve, fejem fölött állt az égen, mintha mondta
volna: «Igaz, úgy fog lenni».
Kétségbe estemben fölemeltem arczom az ijesztő rémhez, s szörnyű
imádságot mondék, nem kérve többet, mint ötven évi éltet: hogy egy
ezredév vétkei le legyenek róva.
Csak ötven évi éltet e nemzetnek: hogy a halhatatlanságot megérdemelje!
Úgy kértem, úgy kértem erőszakos imádsággal, eskű erejű szavakban az
eget, hogy a csillagok közelebb látszottak jőni, mintha könyörgésem igaz
volta kényszerítené őket.
Irgalom Istene!
S im az «Isten» szóra, melyet kárhozottak nem bírnak kimondani:
halványúlni kezde az üstököscsillag, megfordult az égen, s percz mulva
sebes repüléssel távozva a csillagok közé, mindig kisebb, mindig
halványabb lett, majd végkép elveszett és én fölébredék.
Egy kis bogárka mászott végig az arczomon.
A nap épen ekkor kelt fel a puszta tulsó végén.
Minő meleg volt, minő ragyogó minden sugára!
A mezőn minden tavaszi virág újra nyilt, az ég derült volt, a délibáb
már fenn volt a láthatáron.
A távol falvakban a reggeli imára harangoztak, a Tisza vizéről a
tárogató bús hangjai tévedeztek felém.
Imádj Istent magyar nép!
Még ötven év s egy ezred őrlődött le, hogy megszülettél.
Mely nemzet egy ezred alatt sem tett semmit, nem érdemli, hogy tovább
foglalja a helyet a földön.
Imádjunk Istent hontársaim!
De ne imádkozzunk összetett kezekkel, cselekvő kéz, mit Isten megszokott
áldani: dolgozni, fáradni, ez az igazi magyar imádság.