Olvasás közben lecsattantom a lámpát, leteszem a könyvet s kinézek az
ablakon. Korán van, ilyenkor őszszel szinte hajnalszámba megy: reggel
félhat. Most már csak ilyenkor jutok olvasáshoz – olyanhoz, ami érdekel;
napomat, estémet megöli a sok robotolvasmány, ujságok, szindarabok.
Szeretnék élni, te szép reggel, de nem jutok hozzá. Egyik napom a másik
után telik el, te drága, gyönyörű, kristályos reggel, s nem is veszem
észre, úgy nem gondolok oda. Álomjáró vagyok, te kedves reggel, két
énes, – van egy én, ki reggel héttől este hétig pontosan, okosan, hogy
úgy mondjam: csinosan, mint Pesten mondják: netten, elvégez negyven nem
nekivaló munkát s ezt néha éjfélig folytatja, éjfélkor pedig, pontban,
elalszik s mint a kifogott gép: jól, érzéketlenül, álmatlanul alszik
ötig… s van egy másik én: én, ki ilyenkor amannak helyébe ülök, az
éjjelről még nyitott ablakhoz, melyen begomolyog a reggeli köd, s
harmata ráül meztelen mellemre, s hűs csöndje beivódik idegen agyamba.
Ilyenkor azt olvasom, amit szeretek, s azt szeretem, akit szeretek.
Ilyenkor haragszom és gyülölök s vágyódom és mosolygok, ilyenkor hiú
vagyok – ó, nagyon hiú, s gondolataim vannak, melyek izgatják
önérzetemet. Ilyenkor álmodom is, mert igazán ébren vagyok. Nyáron
ilyenkor madár csicsereg be ablakomon s ez néha igen megható, – majd
olyan megható, mint mikor a kis fiam férfias kezét megszorítom, a kis
lyányom édes fejét mellemre rejtem. De amily megható, úgy zavar, – a
meghatottság nem üdít, mert a meghatottságban más az első személy: az,
akitől meg vannak hatva, – üdülésben pedig magamnak kell magam számára
elsőnek lennem. Ez az őszi reggel üdít, mikor már a veréb kezd egyetlen
madár lenni, s az is, úgy látszik, inkább valahol eresz alatt húzta meg
magát, mint itt a kopaszodó faágakon, hol, bár emeletről és sudár aránt
nézem, nyomukat se látom. Mikor autó már nem tülköl, szemetes még nem
csönget, nincs már éjjel, nap még nem süt, csak néma frisseség van s
olyan fiatal éberség, mint napközben soha. Napközben vén róka vagyok,
reggel ifjú genie, kivált így őszi reggel, mikor az én rendes ébredő
órám kezd a nappalnak is ilyen ideje lenni, s így a nap is
tulajdonképpen pályája elején áll, mint állok – titokban merek
rágondolni – voltaképp, még mindig, én is, ha dér van is fejemen, mint
ennek az őszi reggelnek. Ennek a szép, rokon, vérfertőző reggelnek,
mellyel mintha az ember saját édes testvérével esnék szerelembe.
Nincs fontosabb az időjárásnál, s gettólélek volt, aki kitalálta, hogy
ezzel törődni nem magasrendű. Az angolok, kik a világ minden népei közül
egyedül vannak oly okosak, hogy merjenek buták lenni, az angolok mernek
az időről beszélni, sőt ami keveset kell beszélni, azt erről beszélik.
Kivált ami keveset, igen keveset, a szerelemben kell, – s mikor a leány
azt mondja a fiúnak: szép idő van ma, s a fiú azt feleli: isten uccse
szép – az olyan, mintha már meg is csókolták volna egymást. Igazán
olyan, mert mi az a leány s mi az fiú egyéb, mint ilyen friss reggel,
csak külön-külön egy kicsit összesűrűsödve? Ők maguk sem egyebek, mint
időjárás, s mikor a fiú keze a leány térdét keresi s foguk összekoccan,
az olyan, mintha két hullám egybeömlene, két szellő összesurranna. Isten
uccse, indeed, szép az ilyen őszi reggel, s a magyar ősz a legszebb a
világon. Olyan szép, mint a kárpótlás, mint a későn jött, de megjött
kárpótlás: lucskos tél, szeles tavasz, fagyos nyár után, melyeknek
minden napja csalódás volt, keserves csalódás jogos várás után – mert mi
jogosabb, megokoltabb, reálisabb, gyakorlatibb, mint téli naptól azt
várni, hogy havas legyen, tavaszitól, hogy mosolyogjon, nyáritól hogy
süssön? Fantaszta-e, aki ezt várja? energiátlan állomkergető-e, aki ezt
bőjtöli ki? Lehet-e azt mondani, hogy a maga hibájából rövidült meg, ki
e várakozása és kiböjtölése közben őszült meg, fáradt el, játszatott ki
s esett székek közt pad alá? S nem érdemli-e meg a szép ősz illuzióját?
A magyar őszét, mely páratlan abban, hogy heteken át napról-napra
egészen egyformán, mozdulatlanul, módosulatlanul egyformán szép, s olyan
egyenletes és mérsékelt, hogy el lehet hinni, hogy örökké így fog
tartani, mert nincs benne semmi olyan túlzás, melyről megérezhetné az
ember, hogy nem tarthat sokáig?… Erre nem eleget gondoltok, emberek. A
húsz évre rá van írva, hogy nem tarthat örökké, a húsz évnek természete,
hogy csak a huszonegyedikig tartson. De negyven éves igazán lehetne az
ember élete fogytáig. Sőt vannak ilyen szerencsés öreg emberek, kik
negyvenöttől hatvanig változatlanul egyformák, ugyanazok, s
hatvan-hatvanhárom éves korukban, ha egy nap vagy egy hét alatt
rokkannak is meg, de akkor nyomban meg is halnak és, boldog emberek,
kijátszották az öregséget… Ez megint éber álom volt, az én álmom, a
magamnak vigaszul és kárpótlásul kívánt, hogy legalább hervadásomban ne
változzam, legyek állandó és egyenletes, s a végén inkább egy hét vagy
egy nap alatt vénüljem a még hátralevő húsz esztendőt, – nem fokonkint,
megszokhatóan, tehát magához rontóan, hanem hirtelen rámcsapó
nyomoruságától úgy megrendüljek, hogy menten meg is haljak bele, ha már
muszáj. Mint ahogy ez a drága, érett, friss és komoly ősz úgy fog
végződni, hogy egyszer csak, napharmatban fürösztött nyolc gyönyörű hét
után, három napra megered az országos eső s ekkor vége mindennek.
Mit lehetne még kimesterkedni belőled, élet? Egyebet, mint kötelességet?
Olyasmit, amihez nekem is közöm van? Aminél én: én vagyok? Ami nemcsak
megtörténik velem, mert elkövettem vagy elmulasztottam valamit, hanem
amiben én transzszubsztancionálódom valamivé, ami úgy több, mint én,
mint ahogy a fa több a magnál, de azért úgy én, mint ahogy a szél maga a
levegő? Mit lehetne viselni egyebet, mint muszájokat? Mikor jönnek a
lehetek? S a terhek után, miket úgy cepel az ember, idegenül magától,
mint a tót a gerendát, mikor tartom azt, amit viselek, magammal
egybenőtten, mint Atlasz a világot? Az én világomat, te kedves ősz, –
amiért én egész nap és egész éjszaka nem gondolok rá, te gondolhatnál
rá, a magad mosolygó feleszméltségében, hogy az embernek jussa volna a
maga életét élni, s mentül későbben jut hozzá, annál inkább? Hát nem
megszolgálta?
S ne mondjátok, hogy mindebből nem értetek egy kukkot sem. Csak
gondoljátok, hogy nem értitek – az ember azzal is tud érteni, ha érez.
Nem muszáj valaminek értelmének lenni, hogy jelentsen valamit; csak
táncoljon át idegeiden: olyan, mintha eszeden is áttáncolt volna. Mit
érnétek vele, ha én most, kikülömböztetve és kiszakítva magam a drága
reggelből, amellyel egy vagyok: más nyelven, más lejtésben s más
értelemben beszélnék, mint amivel a lehe átjár, mint amivel eszem,
érzésem, látásom, testem, életem s minden emlékem és reményem, még a
ceruza is, amellyel írok, annyira egy e percben a fákkal, amelyekre
kilátok, a levegővel, melyet beszívok, a hajnallal, amely elmult, a
reggellel, amely felderült, az októberrel, amely egy helyben áll, az
élettel, amely el nem mulik, a magánossággal, amely él, a csöndességgel,
amely hullámzik: hogy én s ez a ceruza azokban, amiket itt írok, mintha
gépies hullámrajzolója volnánk csak mindezek valóságának, mint ahogy a
patikus kirakatában a rézceruza gépiesen rajzolja a légsúlymérő
papirhengerére a légnyomás vonalképét. Annak sincs értelme – s mégis
megértitek belőle, vihar volt-e vagy aszály. Miért komédiázzak én most,
huszonnégy órám e magam számára kiszakított félórájában is értelmet,
logikát, rendet, szólási pontosságot – s ha érdekességgel tartozom: hát
nem érdekesebb rajtam keresztül meghallanotok az élet jajszavát, amin
rajta kell lennie valóságos szagának, mert azon nyersen, frissen s
ellenőrzés nélkül adom tovább, ahogy bennem fölcsendült – semmintha
megint valami kiművelt bölcseséget löknék elétek? Drót vagyok most, amin
villám fut át – muzsikusnak ez mindig szabad, piktornak is egy idő óta –
mért ne szabadna nekem is egyszer? Sőt őrültnek és gyereknek is: önző,
követelő s panasztévő naiv masinának is ne szabadna olykor lenni – ha
nem egyébért, hát azért, hogy olykor, egyszer, úgyis olyan ritkán,
igazat is halljatok?
Tartalom:
Kilenc óra tájt 7
Madame Récamier 15
Hárman a szalónban 21
A tisztás 47
Ki maga? 65
Márciusi sör 75
Éjféli mise 83
Őszi reggel 97