Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj… Lám, hát semmiben
sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul utjára, mint
mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból… Valami misztikus érzés
töltötte be az egész lényét… Háboruba megy… Harcolni… A hazáért… A haza…
Csupa gyerekkori emlék és érzés… Ott messze az Alföldön, fent az Alföld
határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült… A ficfás
Tisza-partja! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta… Hát
ezért fog harcolni…
Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a
könnyeit.
Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja
fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.
Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt fekszik
s a térdét felhuzza a melléig…
Felült.
Bosszusan nézett szét a sötétben.
– Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig…
Akkor érünk Munkácsra…
Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott
lesz; azért, hogy ne sajnálkozanak rajta… Most ez szinte bosszantja.
Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak vehetnek a ember bajában…
Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált
összekuporodni.
– Jaj mamám! – nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni.
Inkább, mint igy szenvedni.
Már náthás is volt a tulfütött kupéban. Ezen se tud segiteni, mert a
szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt az
éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.