(Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova
bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe!)
De még nagyobb csoda volt, hogy a legénység, bár nyakig ázott, órákig
fázott a hideg novemberi hullámokban, még hurutot se, még náthát se
kapott a veszedelmes kaland után. Edzett a magyar legény,
hideget-meleget egyaránt birja, lenézi az orvost, utál minden
patikaszert; fiatal pálinka, paprikás szalonna, jóizü káromkodás: ebből
áll minden orvossága; magát el nem hagyja; mint a legyet, ugy hajtja el
magáról az ápolót és sajnálkozót, lábáról le nem esik s ha csak aludni
nem akar: le nem fekszik. Ha egyszer a huszár elveti magát: már akkor jó
éjszakát! A halál kutyái ólálkodnak már akkor körülötte.
De a miben különös nagy gyönyörüsége telt a huszárnak, még a ló is
felüdült a fürdő után. Vidáman emelgette lábait s jókedvéből még
nyeritett is egyet egyik-másik.
Hajh pedig se a szürkülő reggel, se az egész borongós őszi nap nem nagy
örömre várta a huszárokat!
Valahol Uscieczko városa közelébe mentek át a Dnyeszteren. Innen némi
kerülővel jó országút vezet Horodenka-Kolomeába, de nekik itt már az
országutakat kerülniök kellett. Közel Bukovina, közel Moldva, közel
Oroszország, itt már erős helyőrség volt az országutak mentén minden
nagyobb faluban, városban. A Dnyeszter jobbpartján itt Uscieczkótól
félre kevés falu, nagy erdők és nagy pusztaságok s vizes, tocsogós,
süppedős nagy rétek, mezők, legelelők. Az erdőt is kerülték, a mezőkön,
süppedékeken hatoltak előre. Apró erekkel voltak tele a mezők. A
dülőutak keresztülvágták az ereket. Hol volt, hol nem volt hid az
ereken. Még jobb volt, ha nem volt. Rongyos, korhadt, fenyőfahidak.
Minden hidnak beroskadt vagy padlója vagy gerendája a lovak lába alatt.
Ha már hidat láttak, leszálltak a lóról s ugy vezették a lovat a rozzant
hidon keresztül, mint mikor a dajka járni tanitja az ölbelit. Igy is sok
lovat ugy kellett kiemelni az ingoványból.
Ugy késő fölöstököm-tájban tiz óra körül egy magányosan álló
szénaboglyához értek. Itt letelepedtek s a lovakat lepányvázták. Hüvös
idő volt, de azért minden huszár pőrére vetkőzött, hogy az éjjeli vizet
minden ruhadarabból kifacsarják. Az eleven testen három nap se száradt
volna föl a ruha s igy igen nehéz volt a lónak a huszár. A posztó és
fehérnemü sok vizet felszi magába, a lovat pedig kimélni kell. A lovak
is jól laktak a gazdátlan szénából, a legények is kedvökre falatoztak.
Szerencsére nem csatangolt arra se csősz, se kerülő, se vadászgató
ember. A kissé homályos szürkeségben pedig a messzi falvakból, a távoli
országutakról nem látta őket senki.
Késő délután valami faluba értek. Itt felálltak a templom-téren. Itt
kellett volna éjszakázniok. A lovak egész nap posványt dagasztottak, el
voltak fáradva keményen. A század eleje már egy óra óta is ott állt a
templom mellett, mig a vége a mezőkről bevánszorgott. Már szentül hitték
is, hogy itt éjszakáznak. Zsurmay bement a lengyel urasághoz és sokáig
késett ott. Miért késett volna, ha nem azért, hogy elszállá solásról
gondoskodjék.
Bizony nem lehetett itt hálniok. Az uraság kijelentette, hogy semmiről
se áll jót. A lakosság orosz, Kolomea nincs messze, rossz emberek éjjel
bizonyosan hirt adnának a helyőrségnek s reggelre az egész század be
lenne keritve s fogolylyá téve.
No huszár, nézz föl arra a csillagos égre, a melyen nem látsz csillagot,
mert szürke felhők eltakarják előled, azután káromkodjál egy nagyot,
czifrát, haragosat, de indulj az esti alkonyatban. Éhgyomorral, fáradt
lóval, uttalan utakon kutyád tudja, hova mégysz az őszi éjszakában!
Pedig még kutyád sincs!
Menni kellett tovább, tovább, tovább!
De azért mégis volt iránya, volt szerencsés elvége a mai utnak.
Volt Horodenka-Kolomea közelében egy falucska s benne lengyel uraság. A
falucska neve Strzylecz vagy mi volt, mesemondóm már biztosan nem
emlékezett nevére. Elfelejtette az uraság nevét is.
Az uraság nevére könnyen rájöhetnénk. Fia tiszt volt a
Ferdinánd-huszároknál. Ez az első számu ezred volt, a függetlenségi
harczban csak ugy ismertük: a Császár-huszárok. Talán az egész ezred, de
bizonyosan több százada itthon volt honvéd hadseregünknél már jó előre.
Dicsőséges részt vett a csatákban, legnagyobb részt talán a
nagy-sarlóiban. Kutassy Ignácz kapitánya egykori jóbarátom egy szakasz
Császár-huszárral vitte be Guyon tábornokot is az ostromlott Komárom
várába. Ő fogta el Hontban pecsovics volta miatt a jó Paczolay János
hires követet és képviselőt is. De hát ez mind nem ide tartozik. Csak az
tartozik ide, hogy a strzyleczi lengyel uraság huszár fia ennél az
ezrednél volt hadnagy vagy főhadnagy.
Hát az csak igazán természetes, hogy a lengyel uraság szivesen látta a
menekülő huszárokat.
Csakhogy sok természetes dolog van a világon.
Az is természetes például, hogy a ki a katonaság szökését háborus időben
elősegiti, azt mint az ellenséggel czimborálót haditörvényszék elé
állitják s nyomban agyonlövik vagy felakasztják.
Az is természetes, hogy Kolomea városa közel fekszik, csaknem a kertek
mellett. S ott egy zászlóalj gyalogság s két erős század német lovasság
van elhelyezve – kétszeresen elég arra, hogy az ázott-fázott, kimerült,
kifáradt huszárokat könnyü szerrel meglepje és elnyomja.
És az is természetes, hogy a lengyel uraság azért, mert fia magyar
huszártiszt volt s mert maga is szerette a magyarokat, mégse nagyon
vágyakozott arra, hogy őt hamarosan agyonlőjjék vagy felakaszszák. De
mégse örült volna azon se, ha a menekülő huszárokat nála fogják el.
A legtermészetesebb pedig mégis csak az volt, hogy ha igaz jó lengyel
hazafi ajtaján vendég kopogtat, ha az a vendég magyar s maga, lova éhes,
szomjas: hát akkor a lengyel hazafi ajtót nyit, keblére öleli üldözött
vendégét, könyje összeomlik a magyar bujdosó könyével s szivét, csürét,
éléstárát átengedi vendégének, ha mindjárt kerékbe törik is, négyfelé
vágják is. Igy tett a lengyel bujdosóval a magyar is mindenkor. Igy
voltunk már egymással jó kétszáz esztendő óta! Még a kuruczok bujdosása
óta! Még Zrinyi Ilona fejedelemasszonyunk, még Rákóczi utolsó
fejedelmünk óta!
Azonban ehhez a sok természetes össze-visszasághoz képest most már okos
ember kellett. A huszár is hozzájusson mindenhez, az uraságnak se legyen
semmi bántódása.
Hát hiszen okos ember is akad a huszárok közt.
Az uraság kastélya kivül volt a falun, jó két parittyadobásnyira az
utolsó házhoz. A kastély mellett angol kert, az angol kerten kivül a
gazdasági udvar bekeritve fallal, palánkkal és hatalmas gyepüvel.
A huszárok késő este nagy sötétben jönnek. De nem jönnek végig a falun,
a mely orosz és ellenséges, hanem kint a mezőkön. Lesz gondoskodva
vezetőről. A mikor pedig odaérnek kivül, hátul a keritéshez, nem szólnak
egy szót se, nem könyörögnek senkinek: adj’ isten jó estét, itthon-e a
gazda? – hanem a hol leggyöngébb a palánk, ott bedöntik; ha kapnak ólat
és jászolt, szénát és zabot: lovukat odakötik. S ha egyebet is találnak:
meleg ételt, tüzes italt, puha derekaljat, hát legyen eszük, tudják,
mirevaló.
Minden igy történt.
Keserves csetlés-botlás után a sötét estén odaértek a keritéshez. Herman
János őrmester leszállt lováról s bemászott a kerités kapuján. A ki ott
várta a sötétben pipaszóval: maga volt az uraság. Nem szólt, nem
beszélt, csak intett egy-két emberének: pusztitsák föl egy helyütt a
palánkot. Csak egy huszár férjen át a résen. A többi a huszárok gondja.
Édes anyjuk meleg hajlékában se volt jobb dolguk. Mióta Zbarazból
elindultak, ez a pihenés és ellátás esett nekik legjobban.
Ettek, ittak, jól mulattak. Pipáztak is, daloltak is, szunnyadoztak is.
A lovak már órák óta jóizüen ropogtatták a lóherét és rozsabrakot.
Egyszer csak elkezd fülelni a ló. Fejét fölemeli néz mereven, pillanatig
a szájabelit se ropogtatja.
Mi ez? Mit sejt a ló?
Hang jön a messzeségből. Öreg este van már, kilencz óra. Késő idő
novemberben. Hang jön a sötétségből, keresztül az égen, a mezőkön, a
ködökön. Valami jól ismert, valami édes, bánatos, most keserü hang!
A trombita hangja! Kolomeában most fujják a takarodót. A takarodó
hangja! Oda hozza a szellő és az éjszaka. Először megérti a ló, azután
megérti a huszár!
Az a felséges zene! Hallottátok-e már a távolból, a mikor magánosan
andalogtatok az éjben és a pusztaságban? Istennek hangja az a katona
lelkéhez.
A mint ez a szózat hozzá jut: leteszi fegyverét és mezét. Azt a ruhát és
azt a vasat, mely mindenütt kemény és mindenütt szorit és mindenütt
sulyos. A mely arra inti, hogy ha majd kell: vitéz legyen, hős legyen,
vért ontson, embert gyilkoljon, édes jó anyjának könyörgő szavára se
hajtson.
A takarodó hangjának szózata másra inti.
Pihenj édes fiam. Ne félj ma már följebbvalód durva szavától, kegyetlen
bántalmától. Add át lelkedet a szelidségnek. Tedd le fáradt tested a
földnek felszinére s hajtsd le fejed nyugodtan. Ne gyülölj, ne
haragudjál, boszuságot ne táplálj, hanem szeress. Gondolj azokra, a
kiket otthon hagytál s a kik még most is szeretnek s oly esennen várnak.
Hunyd le szemeidet s engedd, hogy édes puha tenyerével a jóltevő álom
fogja le azokat. S szálljon fel lelked az álmok világába s keresse meg
ott szivbéli mátkádat s repüljék át álmaid az esztendőket s lásd magad
körül mosolygó hitvesed, játszó gyerekeidet s szabad hazádat.
Leteszi a huszár a pipát s elhallgat maga is, mint a lova. Hallgatja a
takarodót.
Elhagyta ezredét. Hűtlenné lett zászlójához. Megszegte esküjét!
Ez is eszébe jut.
Jól van. Megtörtént. Eltiprott faját, feldult hazáját kell mentenie.
Azért tette. A haza mindenek felett való. Se Isten, se ördög, se
üdvözülés, se kárhozat, se élet, se halál ne legyen akadály azon az
uton, mely a haza megmentéséhez vezet.
De mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? A sikon, a hol minden ember
ellenség s fent a szirtek magasságában s az erdők mélységében, a hol
ember sincs?
Mennyit szenvedtek már eddig is!
Böszörményi Dani szeméből kihullott a köny. Vajha elérhetné édes
hazáját. De vajjon néhány nap mulva nem hollók és farkasok játszanak-e
csontjaival?
Egyik közhuszár felkiáltott:
– Hej, bajtársak, eljöttem veletek, el is megyek tovább is. Ha égbe, ha
pokolba, ha tüzes kemenczébe. De másodszor meg nem tenném, ha Árgyélus
király fiának tenne is meg az a kopasz öreg uristen!
Öreg huszár felelt neki:
– Ne félj attól, kis öcsém. Csürhés bojtár maradsz te otthon ezentul is,
nem Árgyélus királyfi.
Szerencsére vége lett a takarodónak. Még nevettek is a közhuszár
kárhozatos beszédén.
Hajnalban, sötétben indulniok kellett. Félig aludta ki magát a huszár,
egészen a lova. Három órakor már éjfél után nyeregben ült mindenki. Hét
óra előtt nem lesz világos. Jó négy órájuk lesz egérutat nyerni.
Kolomeát kikerülni s messze hagyni. Husz kilométernyi uttal már jól bent
lesznek Bukovinában.
Csakhogy most már hegyek közé jutottak. A hegyek és erdőségek, ritka és
szegény falvak, rossz utak, járhatlan hegyicsapások, mind ellenségei a
huszárnak. S a Pruthfolyótól még mindig 130 vagy 140 kilométernyi út
előttük.
A Pruthon szerencsésen keltek át valahol valami Budylov nevü falu
közelében, de azután beszakadtak a hegyek közé Galiczia és Bukovina
határainak mentén. Minden nap veszedelmek sokasága fenyegette őket. A
mesemondó őrmester el se tudta mondani minden kalandjukat. Helyet,
számot, nevet sokat elfelejtett.
Néhol a patakmedrek és hegyszakadékok fölött oly magas hidakon mentek
keresztül, hogy ember, ló szédült, ha a mélységbe tekintett. Egy helyen
se út, se hid előttük. A völgy mélyén a szakadékok miatt nem lehetett
járni. A vezető mégis abban az irányban tartotta biztosnak a menekülést.
Óriási hegy meredek oldalán kellett félszakosan végig lovagolni. De
bizony nem lovaglás volt az. A huszár nem mert lován maradni. Leszállt
mindenki, eleresztette lovát, kápára tette a kantárszárát s kardja
segitségével gyalog botorkált a meredeken. Kecskének való út. A ki
leszédül, lecsuszik, vagy legurul: halál fia. A ló, ez a hű és okos
állat, istenadta jó ösztönével el nem hagyta gazdáját, nagy vigyázva
utána ment, nyomában haladt. Érezte, hogy a maga erejével, maga eszével
meg nem menekülhet.
Szegény huszárló! Te is a magyar Alföld sik-egyenes mezejéről kerültél
ide, a miként huszárgazdád. Nem jártál iskolákat, nem hallgattál
bölcselkedő tudományokat, furfangosságra nem torzitották el a te
egyszerü lóeszedet. De bizonyára a te egyszerü lóeszeddel elgondoltad
nem egyszer, hogy mi a menydörgős menykő hozott ide téged is, gazdádat
is, erre az istenverte pogány országra? Miért kell teneked bérczek
oldalán, fák tetején, meredek lejtőkön mászkálnod, mint a mókusnak,
holott te nem vagy mókus s a gazdád se mókus! Nem jobb volna, nem
okosabb volna-e ennél odaát a sikon, a délibábos rónán szabadon legelni
s futkározni?
De hát, jó huszárló ne szomorkodjál. Most még legalább ne essél
kétségbe. Lesz még neked rosszabb sorod is a világon.
Például ott Uscie-Putilla körül.
Huszárátok még nem ért olyan várost, mint Uscie-Putillát. Bukovinai
város ez, épen Galiczia és Bukovina határán. Zsurmay jó eleve tudta,
hogy ennek jókora gyalogsági helyőrsége van, azért a várost nagy
kerülővel s egész éjjel lovagolva, ki is kerülték a huszárok. Kegyetlen
út volt, köves területen, fáradt lóval, éhes és álmos huszárral.
Igaz, hogy a huszár a ló hátán is tud aludni. Csakhogy az előőrsnek,
elővédnek nem szabad aludni, mert annak a vezető nyomán az útra kell
vigyázni. Útra is, ellenségre is. Igy van a hátvéd is, a kinek még arra
is van ügyelete, hogy fáradt lova el ne bóduljon, el ne maradjon.
Középen, az oszlopsorban aztán alhatik a huszár. De azért ez az alvás se
sokat ér. Az éhes ló fű után, lomb után, falevél után kapkod. Minden
kapkodásnál meglódul az alvó huszár feje. Álma ennélfogva inkább gyötrő,
mint engesztelő. Mire hajnalodik, mire kialudta magát, épen csak ugy
érzi, mintha jól eldögönyözték volna.
Reggelre egy nagy völgybe értek. Nagy völgyben nagy falu. Nagy faluban
lengyel uraság. Lengyel uraság jó szivvel látja a huszárokat. A huszárok
megtelepednek az urasági majorban.
Zsurmay kiadja a rendeletet: ma pihenő nap lesz. A huszár szemre birja
lovát. Ez az első kötelesség. Megdörzsöli, megjártatja, levetkőzteti,
itallal megkinálja. Sok ló fáradt, erőtlen. Sok patkó hiányzik. Körmök
letöredezettek, hatvan ló sántit. Ezzel tovább menni igy nem is lehet.
Elő a vasalással. Ez még az etetésnél és abrakolásnál is fontosabb.
De a huszár is éhes. A farkasnál is éhesebb. Káprázik a szeme, rogyik az
ina, szárad a nyelve az éhségtől. Az eget már nem is égnek nézi, hanem
rongyos, foltos köpönyegnek, a mely mindjárt rászakad és őt agyonnyomja.
Pénz van elég, árus ember is van elég, a bukovecz jó pénzért odaadja
mindenét. Itt ma jól lakunk.
Szalonnát ugyan keveset kaptak, kolbászt se eleget, de megvettek egy
nagy hordó brinza sajtot, – sóval, köménynyel, illatos fűszerszámmal
legyurt, legyömöszölt kecsketurót. Ez is valami. Mig a meleg étel
elkészül, a brinza is jó éhes embernek kenyérrel falatozni.
De mi lesz hát a meleg étel?
Mi lenne más? Málé, puliszka, mamaliga. Kukoriczalisztből főzött pempő,
dödölle, gánicza, nyögvenyelő. A bukovecz nemzeti eledele. Fölséges
étel. Megeheti a császár is. Ha az embernek hátához vágják: ott ragad,
pupja lesz belőle, mint a tevének. De a huszár megszokja, szereti abban
a pogány tartományban. Ha isten igazában jól lakott belőle: ugy érzi a
gyomrát, mintha ott belül volna a patrontáska hatvan éles töltéssel.
Öt nagy üstöt kitesznek a nagy szin alá. Tele rakják sóval, vizzel,
kukoriczaliszttel, apritott szalonnával. Akkora tüzeket raknak az üstök
alá, mintha ökröt akarnának sütni. S készitik a kását kissé bukovecz
módra, kissé magyar módra.
A bukovecz télre is gondol. Gidája, kecskéje, gödölyéje elég van. El is
hull belőle néhány, le is öl néhányat. De akár hullott, akár leölt:
megfüstöli s ha már megfüstölte: maga se tudja, melyik az egyikféle,
melyik a másikféle. Ez mind eladó. S a huszár megvesz annyit, hogy
mindenkire jusson egy gödölyeczomb. Ezt is főzik nagy üstökben.
A mi alatt pedig a huszárok igy készülnének a lakomára és a pihenésre:
azalatt valami akasztófavirág, valami kém, biró vagy pap, valami
bukoveczi gazember hirt ád Uscie-Putillában, fölzajgatja a helyőrséget;
ime, itt vannak a szökevény huszárok, itt is napolnak, itt is
éjszakáznak, el lehet őket fogni utolsó emberig.
A helyőrség parancsnoka okos ember és nagy hadvezér. Csupán gyalogsága
van ugyan, de az legalább elég van. Megindit egy erős zászlóaljat, vagy
ezer embert s két szakaszban megy a huszárok után.
Nem a faluban akarja őket megrohanni. Utczákon, sikátorokon át akkor
elmenekül a huszár.
Nem is a falut akarja körülvenni. Vékony csatárláncz lenne abból, ott
töri át a huszár, a hol akarja.
Nem is hátból akarja megtámadni, hiszen akkor a huszár lóra ül s megy
előre épen oda, a hova menekülni akar. Olyan cserepár pedig csakugyan
nem született még a világra, a ki a huszárt hátulról kergetve el tudná
fogni.
Hanem a helyett jó messze kikerülve, jobbról-balról, megkerüli a falut s
elmegy a hegyekig. Ott van egy szoros út. Azon az uton kell a huszárnak
keresztül vonulni. Azt az utat állja el mindkét felől a gyalogsággal s a
sürüből ugy lelövöldözi a huszárt a lóról, mint a varjut a fa tetejéről.
De még sokkal jobban. Mert a varju, ha megunja a lövöldözést, tovább
repül, a huszár pedig még se tud repülni.
S a helyőrség parancsnoka, a hogy bölcsen kitervezte: azon módon végre
is hajtotta a hadicselt.
Jámbor huszárjaink csak várták-várták: mikor lesz már készen a mamaliga
és a kecskeczomb. Kevergették, izlelgették nagy gonddal. Bizony, talán
már jó is lenne. No még tiz percz, akkor lesz igazi. Meg kell hát azt is
még várni. Különben se sietős a dolog. Nincs a tatár a hátukban.
Eltelt a tiz percz is. Böszörményi Dani a főszakács. Herman őrmester az
üstparancsnok. Nyugodtan megállapodnak: kész a fölséges étel.
Tökéletesen sikerült minden.
Elő hát most már a köpönyegekkel.
Hét köpönyeget leteritenek s azokra kiboritják az üstök forró, meleg
tartalmát.
A köpönyeg pótolja az asztalt. A földre csak nem borithatják ki az
illatos, jó ételt.
Azután a köpönyegen el lehet teriteni a forró ételt, hogy hamarabb
kihüljön. A macska sem enné meg hevenyében a forró kását.
Végre pedig a köpönyegen el lehet osztani a mamaligát igazságos, egyenlő
adagokra. Minden köpönyegen huszonöt adag. Hét köpönyeg százhetvenöt
huszár.
Valahára letelepednek a köpönyegek mellé s megkezdik nagy kényelmesen a
falatozást. Éhes a huszár, jól esik minden falat. Az ételnek illata is
csak fokozza az étvágyát.
A mint az első falathoz hozzányulnak, megharsan a trombita.
Fegyverre, lóra, készen lenni indulásra! Veszett sietésre hajszol a
tábori jel.
Nem lehet az! Agyon kell ütni azt a trombitást. Valaki bizonyosan
megveszett. Talán csak nem bolondult meg Zsurmay kapitány ur! Hogy
hagyhassa ott az éhes huszár a kész ennivalót? S aztán a lovak se fujták
még ki magukat.
Herman őrmester fut a kapitányhoz.
– Mi ez, vitéz kapitány uram? Hiszen a legénység most nem ülhet lóra.
A kapitány fölvezeti az őrmestert valami látóhelyre. Mutatja neki onnan
az út menetét. Épen helyezkedik el a gyalogság, hogy puskavégre várja a
menekülőket. Mindezt jól lehetett látni a tábori messzelátóval. De
hiszen ott volt a kapitány kezében a jelentés is.
Lóra, fegyverre, indulásra!
Nem lehetett okoskodni. Még késlekedni se.
Hanem azt a káromkodást, a mi erre kitört, ne kivánja senki meghallani!
A jégeső ahhoz képest kis leánykának szelid imádsága. Az égnek angyalai
ugyan mindent meghallanak, azt a káromkodást is meghallották, de el is
bujtak az öreg anyjuk köténye alá, elő nem mertek bujni harmadnapig.
Igy mondta el a huszárőrmester.
Vége tehát a százhetvenöt adag mamaligának! Az illatos jó ételt
leforditották a köpönyegekről bele a sárba, szemétbe.
– De a ki áldója van a bukoveczének: ebből ugyan nem eszik. De még a
kutyája se!
A huszár méltó haragjában lovával a fekete földbe gázoltatta bele azt a
sok jó ennivalót. Került ugyan belőle egy-egy jó marokkal a csákóba is,
de mégis sovány vigasztalás volt az a nyugodt lakoma elmaradásaért.
Hanem a kecskeczomb még se maradt ott.
Minden legény felszurta kardja hegyére a maga gödölyéjét s ugy ment
végig szép egyenes sorban a falun és az uton az ellenség elé.
De most már szemébe akart nézni ennek az ellenségnek. Ezer vagy tizezer,
lő vagy nem lő: mindegy az. A huszár neki akart rohanni s azt is
legázolni, mint a mamaligát.
A kapitány minden haragját előszedte, hogy ezt meggátolja.
– A hazának szüksége van, bajtársak, minden lóra és minden emberre, mit
tékozolnánk erre a rongyos cserepárra?
Ez is igaz.
Hanem a mi ezután következett, arról soha se látta be a huszár, hogy
annak ugy kellett lenni.
Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a
hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu
se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.
A kapitánynak vasfeje volt. Ő ezt az utat választotta.
A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény
mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán
jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak
várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz
puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a
magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén
megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő
puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.