(Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A furcsa
hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A huszárok
megesküsznek. – Ermisch kapitány.)
Százhetvenöt huszár! Ugyanannyi hős egy csoportban. Elszánva a halálra,
a bujdosásra, a vértanuságra. Minő szép és minő szomoru lehet ennek az
igaz története.
Jókai Mór leirja abban a regényében, melynek czime: »A kőszivü ember
fiai«.
Kétszázhusz huszár elindul Bécs alól, hogy hazajőjjön imádott honába s
itt ontsa vérét nemzetének ádáz ellenségei ellen. Baradlay Rikhárd
kapitányuk vezeti őket. Kapitányuk hős, bátor, legyőzhetlen. A menekülő
huszárcsapat száz akadályon tör keresztül. Fut, ha kell; – verekszik, ha
ki nem kerülheti. Étlen-szomjan tölt napokat és éjjeleket. Ellenség,
vizáradás, fölbujtott földnépe, árviz, nagy folyam, sziklás hegység,
hózivatar, kigyult erdő tör életére. Embernek és természetnek minden
ereje és ravaszsága megejteni iparkodik. Mégis hazajön utolsó emberig és
utolsó lóig s itthon száz diadalt arat az ellenségen.
Igy irja a költő.
Istenerő van képzeletében. Szomoru a történet; fekete, mint az éjfél,
melynek nincs csillaga. De a költő képzelete ragyogóvá teszi az éjfél
sötétségét is. Az olvasónak szinte remeg a lelke a fájdalomtól s a
dicsőség érzetétől, a mint a huszárcsapat halálos küzdelmeit a költő
szemein át maga előtt látja.
Nem mese ez. Nem a költő álmodta ezt a történetet. Igaz történet ez.
Minden szomoru részlete ugy folyt le, a hogy leirja a hires regény. Csak
a Baradlay Rikhárd neve költött. És csak a történet helyszine van más
vidékre áthelyezve. Nem Bécs alól menekült a huszár s nem az osztrák
rónán, nem a March-folyón s nem a pozsonyi és trencséni Kárpátokon
törtetett keresztül. De részletekben még gazdagabb, még szomorubb az
eset, mint a hogy a költő elbeszéli. A regénynek nem volt szüksége az
egészre.
Én ismerem az egészet. Most elbeszélem. A ki jól emlékszik a regényre,
annak sok részletét nyomban felismeri az én elbeszélésemben.
*
Volt Veszprémben ezelőtt negyven-ötven évvel egy jámbor gabonakereskedő.
Herman János volt a neve.
Származása odavaló volt-e: nem tudom. Azt se tudom: él-e még. Ha él:
öreg ember lehet. Gyermekei bizonyára élnek s már meglett emberek és
asszonyok. Kedves, vidám, beszédes felesége volt s ha jól emlékszem,
több gyermeke volt. Utóbb Veszprémből elköltözött, de egész biztosan nem
tudom, hová. Feledékeny az ember. A hogy szemeim elől eltünt: többé nem
is gondoltam rá. De ugy rémlik előttem, Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra
költözött. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári nyájas olvasóim, kik
közelebb álltak hozzá, biztosabban tudhatják.
Közepesnél magasabb termetü, erős, egészséges alak. Bajuszszal és teljes
szakállal. Kevés beszédü, szerény modoru férfiu. Fejét kissé lehajtva
szokta tartani társaságban is, menésközben is. Foglalkozása is a szerény
polgári osztályba sorakoztatta. Senki se sejtette volna róla, hogy
huszár volt, szabadságharczunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még
bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.
Apró megyei tisztviselő voltam, a mikor vele véletlenül megismerkedtem.
Megszerettem. Valamelyik elejtett szavából megtudtam, hogy neki is
szerepe volt a függetlenségi hadjáratban. Addig incselkedtem vele, mig
utóbb csakugyan elbeszélte átélt küzdelmei közül legnehezebb sorát. A
hogy bajtársaival együtt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a
magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja.
Sok jeles barátom volt dicső honvédeink egykori sorából. Bátrak,
vitézek, derék katonák. A vidám társalgások, a barátságos összejövetelek
beszédtárgya ötven év előtt rendesen a forradalmi harcz volt. Nagy
tetteknek mindig akadt kitünő elbeszélőjük. De senkinek a története nem
hatott meg jobban, mint az övé. A hogy ő szerényen, komolyan,
részletesen előadta.
Hejh, ha akkor eszembe jutott volna, hogy iró legyek! De, ki gondolt
volna arra? Csak egyetlen irót, egy igazi élő költőt ismertünk: Jókai
Mórt. Ugy irni pedig ugy se tud senki. Nyomoruság volna ő mellette az
irói tollat megfogni.
Azt mondtam Herman Jánosnak:
– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harczunknak egyik
legragyogóbb fejezete. Elfelednünk ezt nem szabad. Irja le apróra s
küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökitse meg azt.
Elpirult. Ő irjon Jókainak! Micsoda vakmerőség lenne az! Szabódott,
tiltakozott. De utóbb is addig unszoltam: ráállott. Nem valami fényes
irással, de azért egy szerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar
nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez
szólt, jó harminczhét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is
köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát s ama hires regényében
fel is használta.
De csak röviden s a nagy történetnek csak egy-két megható részletét. De
kiegészitem én, a hogy’ a hanyatló emlékezet megengedi.
*
Herman János 1848-ban a tizedik számu huszárezredben szolgált. Az
ezredet ugy nevezték: a Vilmos-huszárok. Már több éve szolgált s akkor
már őrmester volt szakaszában.
E huszárezred hadkiegészitő törzse ma túl a Dunán Székesfehérvár.
Valószinüleg akkor is az volt. De a legénység még se annyira egy
vidékből való volt, mint most. A legénység egy részét nem ugy
ujonczozták, hanem az ország minden magyar vidékén ugy toborozták. Az
ezredben hát volt legény az ország minden részéből, még Erdélyből is, a
mely pedig akkor külön fejedelemség volt s nem Magyarország. Volt az
ezredben az én vidékemből is, – egyet legalább, valami Kuti Ferkó nevüt,
jól ismertem.
Az ezred már sok év óta Gácsországban feküdt Tarnopol vidékén. Közel
Oroszországhoz, mindenütt az orosz határ mellett. Egyik százada épen
Tarnopolban volt elhelyezve laktanyában. Itt volt az ezredes is Földváry
István. A másik század innen délre harmincz kilométernyire Trembovla
városában feküdt szintén laktanyában. A harmadik század még távolabb,
valahol Bukovinában szintén az orosz határ mentén. Végül a negyedik
század Zbarazban Tarnopoltól északra, mintegy husz kilométernyi
távolban. Ez már az orosz határtól alig fekszik hét kilométernél
messzebb. A jó magyar fiuk itt már szemtül-szembe megismerték az orosz
kozákokat és dsidás lovasokat; gyakran ittak, gyakran verekedtek is
velük a határszéli csárdákban.
A zbarazi századnál volt Herman János is, mint őrmester.
Régóta voltak már a huszárok Gácsországban. Régóta vágyakoztak onnan
hazafelé. Akkor nem három év volt a szolgálati idő, hanem nyolcz év s ha
az letelt: akkor is sokféle mesterkedéssel ott marasztalták a legénység
nagy részét ujabb nyolcz esztendőre. Vastag bajszu, dörmögő hangu kemény
legény volt már a huszárok nagy része, túl a harmincz éven, élemedett
férfiak.
De azért csak vágyakoztak hazafelé.
Igazi magyar fiu nem szokik meg idegenben. Nem érti nyelvét, nem kedveli
ételét-italát, nem dalolja dalát. Se polákkal, se oroszszal, se
zsidójával nem tud barátkozni. A csárdája se olyan, mint az otthonvaló.
Bora sincs. Pöcsét a pálinkás üvegjén. Asszonyának, lányá nak csókja,
ölelése se olyan édes, mint azé volt egykor régen, otthon, a kit el
kellett hagynia. Mi lett most már abból is nyolcz év mulva, tiz év
mulva? Azt az egyszál czigányt se találja, a ki neki néha-néha elhuzta
dalát hol egyesben, hol harmadmagával. Vagy jó szóért, vagy egy ital
borért, vagy pengő huszasért, vagy egy jó hátbaütésért.
Más világ az mégis.
Az 1848-ik év április 15-én elvégre megkapták a napiparancsot, hogy az
ezred hazamegy Magyarországba, otthon is lesz néhány hét alatt.
Azt is meghallották, mi ennek az oka.
A császár megszerette valahára a magyar nemzetet. Most már szabadság van
otthon. Nincs többé ur, nincs többé paraszt, minden ember egyenlő fia a
hazának. Nem deres ezentul a szegény ember jutalma. Nem kötéllel fogják
a katonát. Mindenkinek megvan a megérdemlett becsülete.
A huszár lenézi a parasztot, kivált a polákot. Arra tanitják attól a
percztől fogva, a mikor felhuzza a sarkantyus csizmát s felölti a
huszárdolmányt. De azért most mégis eszébe jut, ő is paraszt sorból
származott s ő is visszaszármazik majd az ő népe közé. De nem bánja,
csak hazatérhessen. Inkább otthon szegényül, mint idegenben nyalkán.
Nem lehet azt az örömöt elmondani, a mit érzett a huszársziv az április
15-iki hirre. Az őrmester, Herman János, már félig-meddig tanult
emberszámba jött, németül is tudott beszélni, mégis sirva fakadt, azután
meg tánczra kerekedett örömében, hogy valahára hazajöhet. Tiz egész
esztendő óta nem látta hazáját.
De azért most se látta hazáját hamarosan. Sokat kellett még addig
szenvedni. Korai volt az áprilisi öröm. A bécsi kohóban uj és gonosz
terveket főztek.
A zbarazi század huszárjai folyton érintkeztek a tarnopoli századdal. Ez
közel feküdt. Ez kapta meg először a parancsot, hogy április 20-án
induljon Magyarországba. De a mikor az indulás napja megérkezett;
elhalasztották öt napra. Azután megint öt napra. Azután május közepére.
Egyik-másik század el is indult a nyár folyamán s jelentkezett is
Mészáros Lázárnál, a magyar hadügyminiszternél. Ezek szerencsések
voltak.
Akkor az ezred gyakran nagyobb volt, mint ma s némileg más volt a
beosztása. Volt benne ezredesi, alezredesi s őrnagyi ezredosztály. Ennek
divizió volt a neve. Minden divizióban két század, katonai nyelven
eskadron. A huszár ezt a maga nyelvén svadronynak nevezte. Az alezredesi
divizió első svadronyjánál volt Herman János őrmester. Az ő zbarazi
századát nem eresztették haza békével. De nem eresztették az alezredesi
második századot se, mely Tarnopolban feküdt az ezredtörzs székhelyén.
Nem eresztették az őrnagyi divizió első századát se, mely Trembovlában
és Czortkovban volt szálláson. De már a második század békességgel
hazajöhetett Szadagórából és Sznyatynból, valamint az ezredesi divizió
századai is Tlusztéból és Grzymatovból.
Bizony ezek pogány nevek. De hát át kell rajta esnünk, hogy a mi
következik, jobban megérthessük.
A tisztikar nagyrésze, több mint fele, idegen volt; volt benne osztrák
fölös számmal. Volt benne rajnai német, volt angol, volt lengyel. Volt
magyar is. Az ezredes márczius óta véletlenül épen magyar volt. Földvári
és bernátfalvi Földváry István Pestvármegyéből. Régi katona, régi
huszár. Harczolt már a franczia háboruban is. Magyarságát nem vesztette
el egészen, noha gyerekkora óta a Habsburgok katonája volt. Öreg szive
megdobbant, a mikor a magyar dicsőségről volt szó. Néhány jó magyar fiu
ennek köszönhette életét.
Elmult a nyár.
A magyar nemzet ellen Bécsben fölszitották, fölfegyverezték a
nemzetiségeket. Oláh és rácz dulta, égette, öldökölte a magyart.
Asszonyt és öreget se kimélt. De még a bölcsőben alvó csecsemőt se. Ki
akarták irtani a magyarságot. Mindezt a magyar király nevében, a magyar
király rendeletére cselekedték. A király hülye és gyámoltalan volt. Az
egészről bizonyára nem is tudott semmit.
De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az
isten háta mögött, Muszkaország határszélén?
Egyszer azonban ugy ősz elején mégis furcsa hir jutott el hozzá. Azt
suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a
Württemberg-huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették
tovább, a hogy’ nemzetünket irtják. Mirevaló a kard az ő kezükben, ha
nem arravaló, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát
Morvában vagy hol s egyenesen hazavágtattak s kardjukat fölajánlották
Kossuth szolgálatára.
Ezt hallották meg a Vilmos-huszárok Zbarazban.
Mi ez?
Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a menydörgős menykő. Bolond
dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban
csodálkozott a Vilmos-huszár azon, a mit hallott.
Megszökött a Württemberg-huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem
beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No,
pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna
igaz. A policzájok agyonütnék őket nyomban.
De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt
sok idejük.
Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. Ki
Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdijba menekült, ki beteg
lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi,
se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy
főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is
azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott
lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.
Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy
ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a
gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig
összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát.
Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a
lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem
elkoczogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé
Szlachcziméig.
A mely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol
főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia,
utálatos osztrák érzésü fiu, Kossuthnak nagy gyülölője. Ezt bizta meg,
hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a
katonai erkölcsökre.
Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem
ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a
császárhoz hütlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a
szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. A ki pedig mégis el találna
szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a
tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se
temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt
kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.
Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már
szolgálatuk első féléve alatt. A mint a szász papfiu a száját kitátotta,
már röhögni kezdtek. Nini, most megint az isten, a szentség, az üdvösség
és az akasztófa következik.
Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg-huszárok
szökéséről megjött a hir. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.
E miatt szünt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hir. Ha
igaz nem volna, az oktatóőrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és
az akasztófáról.
Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta
tovább a gondolatát.
Megszöktek hát a Württembergek?
Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik
tömegesen. Egy-egy ujoncz megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még
egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes
világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának.
Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily
eset még nem volt a világon.
Mégis megszöktek a Württembergek?
Akkor hát mind hazugság az, a mire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se
igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság
uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik,
gyilkolják édes véreinket, a magyart.
De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk. Nekünk is meg kellene
fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg-huszár, mint a
Vilmos-huszár?
E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától.
Hiszen előbb meg is kell azt fogni, a kit föl akarnak akasztani. De a
huszárt, a mig lova hátán ülhet s kard van a kezében, meg nem fogja
semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene
már a rozsdát a kardról tisztitani. Hadd legyen az a kard megint fényes,
megint véres.
Volt huszár, a ki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt.
Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot
gondolt, nagyot káromkodott. De meg nem mondta: miért.
Egyik őszeleji napon kirendelik őket katonai szemlére. Esett az eső,
csak ugy zuhogott. Szép sorban felállnak a gyakorlótéren. Napiparancsot
kapnak. Az van benne, hogy a császár báró Jellasich horvát bánt
hűtlennek, ellenszegülőnek, gonosztévőnek nyilvánitja s minden rangjától
és méltóságától, báni és tábornoki állásától megfosztja. Ezt adja tudtul
vitéz katonáinak.
Hát jól van. Nevet is, káromkodik is a huszár. Bánja is ő, ha megnyuzzák
is a horvát bánt. Tudja is ő, ki az a Jellasich. Hol van Zbarazhoz
Horvátország? Ezért ugyan kár volt embert és lovat ily gyalázatos
időben, zuhogó őszi esőben kizaklatni.
Ez azonban semmi.
Alig telik el kis idő: ujra ki kell menni a gyakorlótérre s diszben
kiállani. Uj hadiparancs készült. Megint a császár nyilatkozik
legmagasabb kiáltványban.
Most pedig azt kiáltja ki, hogy báró Jellasich bán ő nagyméltóságát
visszahelyezi minden rangjába, tisztébe és méltóságába, kedvelt hive
marad ezentul is, sőt biztosává teszi nagy Magyarország fölött,
hadsereget biz rá, állitsa vissza a rendet s tanitsa meg móresre a
magyarokat. A ki pedig neki szót nem fogad: az lázadó és pártütő,
várhatja magára az akasztófát. Ezt is meg kell tudni az ő vitéz
katonáinak.
Most még gonoszabb idő volt, mint a minapi kiálláskor. Még jobban
zuhogott az eső. A szél is nagy erővel fujt onnan Oroszország felől.
Vágta az esőt a huszárok arczába. Sárral, csatakkal lett tele a ló is a
füle hegyéig.
Most már nem nevetett a huszár, hanem csak káromkodott. A ki fölmarkolta
a világra azt a Jellasichot! Tiz nap előtt áruló gazember, most meg már,
a mikor Magyarországot megrohanja, kedvelt hivünk és becsületes ember és
derék hős?
Ejh-hajh! Czifra dolog ez nagyon! A huszárész mégis csak parasztész.
Sehogy se érti a fejedelmek, kormányzók, nagy urak erkölcsét és
eszejárását. A magasabb furfang ő előtte arabul van. Csak az a bizonyos,
hogy valaki megbolondult. Vagy a bécsi udvar, vagy a tisztikar, vagy ő
maga: a huszár!
De ő eszén van, azt jól tudja. Pipája csak ugy szelel, lova csak ugy
megismeri, mindenféle szerszámát csak ugy látja, étele, itala, alvása
csak olyan jól esik, mint azelőtt. Valahol másutt van a hiba. S talán
nem is a tisztikarban.
Jön a szombat, megkapják a hetipénzt, mennek a piszkos lebujba
pálinkázni. Huszan-harminczan is odatelepesznek a keresztes lábu hosszu
asztal mellé. Beszélgetnek, dőzsölnek, adomáznak, nagyokat nevetnek.
Szomszédságukban két rongyos zsidó üldögél. Hosszu kaftánjuk, hosszu
szakáluk, kusza bajuszuk, hamis szemük, a halántékjukon kacskaringósan
lógó hajpamat. Bolyhos kalap a fejökön. A hagymaszag csak ugy ömlik ki
belőlük. Az imádság czafatokban lóg ki mellényük alól. Valóságos
gácsországi muszkazsidók. Iszszák a pálinkát.
Csöndesen beszélgetnek. Rá se néznek a huszárokra. Mi közük is lenne a
vitéz urakhoz?
Azonban magyarul beszélgetnek. Egyik huszár nyilván hallja s tisztán
érti.
Magyarul? Zbarázban, pálinkás lebujban? Muszkaország határán?
Csoda ez! Ügyelni kell arra, mit beszélhet két rongyos zsidó itt
magyarul?
Hallgatóznak.
A két zsidó nagy dolgokról beszél.
A magyarok otthon pártot ütöttek a király ellen. Igaz, hogy a király
katonái bujtogatják a horvátot, tótot, ráczot, oláht a magyarok ellen s
ezeket ölik, pusztitják, sütik, pörkölik a császár nevében, de ha a
császár ugy parancsolja, ebben is meg kell nyugodni. Ki zugolódnék az
isten ellen? A császár szava pedig isten szava. A mit ő parancsol, az az
igazság s az az üdvösség. De a magyarok nyakasak és bolondok. Most már
még az itt lévő huszárok is hazafelé igyekeznek. Ime, a Vilmos-huszárok
egyik százada is megszökött tegnapelőtt Trembovlából. De istentelen
gonosz tettükért meg is lakolnak a huszárok. Csak a század fele tudott
elszökni. A másik felét elnyomták, mielőtt elindulhatott volna. Szuván
generális rögtön lefegyverezte. Kisült, hogy öten voltak a legénység
közt a bujtogatók. A leggonoszabb köztük Pauker őrmester. Ezt az ötöt
vasban vitték Tarnopolba az ezredeshez. Ha még föl nem akasztották őket,
holnap vagy holnapután bizonyosan fölakasztják. Elrettentő példát kell
mutatni. A század másik fele szerencsésen elszökött. Valami Belón nevü
kassai származásu ember, nagyon okos és ügyes gonosztevő, pénze is sok
van, ugy elvezette a két szakasz huszárt, hogy a generális nyomát
vesztette egészen.
Efféléket beszélt a két zsidó. Jól hallották, jól megérthették az
iddogáló huszárok.
A két zsidó fizetett, fölkelt és elment. Rá se néztek a huszárokra. De a
huszárok utánuk néztek.
Azt mondja az egyik káplár Herman Jánosnak:
– Az áldóját, őrmester uram, meg kellett volna kérdezni, ki ez a két
zsidó, honnan való, mit keresnek itt, hol tanultak meg magyarul?
Hejh, te huszárkáplár, sohse kérdezgesd te ezt. Verd ki a te lelkedből a
kiváncsiságot. Gyereknek és asszonynak való az, nem a vitéz katonának.
Majd megtudod te azt előbb vagy utóbb, ki volt az a két zsidó. Talán
csak az egyik volt zsidó s nem is mind a kettő. Talán Kászonyi Dániel
volt a másik, a ki lelke gyökeréig tele volt minden császár és minden
hatalmasság ellen izzó gyilkos haraggal. A kiben nagy lelkierők lakoztak
és forrtak. A ki tudott minden európai nyelven beszélni. A ki először
segitett felbujtani Bécset. A ki Bem tábornokot kiszabaditotta Bécsből.
A ki bejárta az idegen földön levő huszárezredeket, hogy hazájuk keserü
bánatát, fajuk kinos gyötrelmeit szivükbe vésse s őket véreik védelmére
hazabirja. A ki hol posztóügynök, hol kucséber, hol drótostót, hol
muszkazsidó volt, de tökéletes. A ki mindenkivel a maga nyelvén beszélt
s a maga esze szerint. A ki éjjelét-nappalát, egészségét, fiatalságát a
szent ügynek szentelte. Ázott-fázott, koplalt, árokparton hált, büzös
lebujokban töltötte éjszakáit. A ki minden nap a halállal játszott
hónapokon keresztül s nem pihent addig, a mig szentséges czélját el nem
érte.
A ki nem pihent azután se, csak akkor, a mikor már vállára tette nehéz
kezét a halál, hogy kénytelen volt rideg szalmazsákjára lefeküdni, mert
az anyaföld szivta már magába. A ki se nem kért, se nem nyert jutalmat
senkitől, a kinél nagyobb hőst, nagyobb szenvedélyt és keserübb
szenvedéseket nem szült függetlenségi harczunk s a kit akkor sem
becsültünk meg eléggé, a mikor öreg koldus iró gyanánt itt lézengett
köztünk.
Oh, te vad, rideg ember, te érdes hangu, te zsarnokgyülölő, te kopott
mezü, te nevetni se tudó öreg Kászonyi: születik-e valaha ember, a ki a
te életed igaz történetét megirja szeretettel?
Az iddogáló huszárok feje tele lett a két zsidó beszédével. De szive is.
Most már nem nyugodtak addig, mig meg nem tudták, vajjon hát valósággal
ugy történt-e Trembovlán, a hogy a két zsidó mesélte?
Október 20-ika körül volt az idő.
Jellasich táborát már szétvertük s Bécsig kergettük. Roth táborát
csüstől, mindenestül elfogtuk. Még egy egere-patkányja se mehetett
vissza Horvátországba. Seregeink Bécs felé közelegtek s az osztrák
főváros közelében vivták harczaikat.
Mind igaz volt, a mit a két zsidó beszélt. Igaz emberek voltak azok,
becsületes volt járatuk, csak beszédjüket meg kellett érteni – de
visszájáról. Meg is értették a zbarazi huszárok.
Tarnopolból hamarosan megkapták a hirt. Az öt huszárt csakugyan
visszavitték oda. Nem adtak volna életükért a zbarazi huszárok egy
pipadohányt. Szentül meg voltak győződve, hogy hamarosan fölkerülnek a
szárazfára.
De bizony mégse ugy lett.
Az ezredes, Földváry István, vén megcsontosodott katona volt, de magyar
ember volt. Egy hétig bezárva tartotta az öt katonát, egy kissé meg is
koplaltatta, kegyetlenül össze is szidta őket s azután kieresztette.
Megkegyelmezett nekik. Takarodjanak vissza századukhoz, a melynek fele
akkor már szerencsésen határainkhoz érkezett.
S a mikor tisztjei kérdezték, miként lehetett a hütlen huszárokhoz oly
irgalmas, azt felelte:
– Mit akartok? Hiszen csak haza akartak menni, de ott is huszárok
akartak maradni. Ha ily vén bolond nem volnék már, magam is csak oly
bolond lettem volna, mint ők.
De ebből az irgalmas eljárásból a zbarazi Vilmos-huszár mást is gondolt.
Azt, hogy valahol a magasságban még a jó ezredesen felül is valami okból
nagyon félnek.
Nem lehet az másként. Bizonyosan félnek.
Mert hogy a huszár összebeszéljen s szakaszonként, századonként
megszökjék, fegyvert, ruhát, lovat magával vigyen s mindezért csak két
napi elzárás legyen a büntetés, egyéb semmi: a magasságos uraknak nagyon
meg kellett ijedniök valamitől. Azelőtt? Ég leszakadt, föld megindult
volna, semmint kegyetlen halállal ne lakoljon az öt huszár.
Mást is vettek észre.
A botbüntetés elmaradt. Korábban, még öt-hat hét előtt is, minden
szóért, minden semmiségért nyomban kijárt a tizenkét vagy huszonöt bot.
Most e helyett elzárták a legényt. A mi csak boszuságot okozott a többi
bajtársnak. Mert a bezárt legény lovát, szerszámát, a többinek kellett
gondosan ellátni.
Csakhogy a huszár általában fura legény. Ha látja, hogy a fölebbvalók
félnek, a szigoru bánásmód enyhül, a legények rendetlenségeire szemet
hunynak: csakhamar ugy érzi, hogy ő az ur a világon s most már neki
igazán nem is parancsol senki. Bajuszát még keményebben kipödri, pipáját
foghegyre veszi, fejét hátraszegi, ugy lép az utczán, mintha toborzóba
akarna kezdeni s a fegyelmet épen nem akarja régi mód szerint tisztelni.
A mi Zbarazban akkor azt jelentette, hogy most már a hazamenetelről is
hangosan lehet beszélni. Csak épen az a kutyafülü szászpapkölyök, az az
őrmester meg ne hallja, mert az bizonyosan áruló lenne s aztán kéz alatt
agyon kellene lőni vagy vágni.
Október 25-ike jelentés napja volt. Az altisztek oda gyültek a kapitány
lakására. Mindössze csak öten voltak. A többi vagy beteg, vagy
fegyházban, a kezelőőrmester épen Tarnopolban. A kapitány se volt
otthon, csak a főhadnagy előtt végezték a jelentést.
A mint ott ácsorognak, jön Tarnopolból egy ordináncz. S tudatja, hogy az
első század onnan megszökött. Vele ment Szontágh Izidor hadnagy is. Ő
biztatta fel s ő vezette el a századot.
Nem ismertem Szontágh hadnagyot. Nem is igen tudok róla többet, mint a
mit Herman Jánostól hallottam. Ő ugy emlékezett: Frigyes volt a neve, de
az ezred történetéből ugy olvasom: Izidor. Herman azt mondta róla: pesti
születésü, ritka becsületes ember, jó tiszt, szerette katonáit, a
legénység rajongott érte, bátor, sőt vakmerő, többször harczolt vele,
többször látta és bámulta a csatában. Ha óvatosságra intették, azt
szokta mondani:
– Az a golyó, melyet az én számomra öntöttek, megtalál mindenütt. Más
golyó pedig ugy se talál meg.
Igazhivő török mondása ez.
Világosnál fogolylyá lett. És pedig nehéz fogolylyá. Herman János Aradon
látta utoljára, kifosztva mindenéből. Az ily tisztek iránt, a kik előbb
a rendes hadseregnél voltak, nem ismert könyörületet a hóhérlelkü
osztrák. S ő azonfelül egész század huszárt is hozott át a
honvéd-hadsereghez. Kufsteinba vitték 18 esztendei várfogságra.
Él-e még: nem tudom. Többé e történet folyamán nem fordul neve elő.
Névtelen dicsősége maradjon fönn e szerény följegyzésem soraiban.
Visszatérek a jelentés további lefolyására.
Az altisztek elbeszélgettek a tarnopoli ordinánczczal. Mit beszélnek a
legények Tarnopolban? Mit csinálnak a tiszt urak? Üldözik-e keményen a
menekülőket? Mi lesz már ezentul a magyar katona sorsa?
Társalgásközben várják a naposkáplárt: mikor mehetnek már jelentésre a
kapitány elé?
Jön egyszer a naposkáplár. Tudatja, hogy a kapitány nincs itthon. A
jelentést Crowther főhadnagynak kell megtenni. Ő pedig nem jön ide,
szeretőjénél van, oda rendeli az altiszteket rapportra.
Ezt már a huszár gyomra sem állta. A lengyel menyecske villája messze
volt. Az utczák kövezetlenek, bokáig kellett az őszi sarat gázolni. A
jelentés helye a kapitány lakása. A főhadnagynak oda kellett volna
jönni.
A huszárok elkezdtek ugy a bajuszuk alatt morogni.
– Micsoda? Mi menjünk seregestől a főhadnagy ur szeretőjéhez? Nem ez a
rend. Eb megy oda. Nem megyünk!
Herman János őrmester nagy szót ejtett ki a száján.
– Hát inkább jönnétek haza Magyarországba? Én oda is elvezetlek
benneteket.
Mint a villám, ugy csapott rájuk a szó. De nyomban kitört belőlük az
öröm és elszántság.
– Oda elmegyünk. Vezess!
– Jól van, bajtársaim! Elmegyünk. De előbb jól meg kell gondolni a
dolognak elejét-hátulját. Estére jőjjetek hozzám a szállásomra. Ott
meghatározzuk a tennivalót. Most pedig mégis elmegyünk a főhadnagy
urhoz. Ha onnan elmaradnánk: mindjárt észrevehetnék, miben törjük a
fejünket.
Okos beszéd volt. Szót fogadtak. Odamentek Crowther Eduárd főhadnagyhoz.
A főhadnagy katona volt, de angol volt. Először ugy beszélt hozzájuk,
mint katona, – azután ugy beszélt, mint angol.
Hosszu beszédet tartott.
Először is tudatta velük, hogy Tarnopolból az ezredes első százada
megszökött. Tehát igazat beszélt a két zsidó is, az ordináncz is.
Azután elmondta, hogy minő szégyen, gyalázat ez az egész ezredre. Hütlen
megszegése a katonai eskünek, folt a büszke lobogón. El nem hitte volna
soha, hogy magyar huszár ilyesvalamire vetemedjék. Gondolják ezt meg jól
a huszárok.
Nem káromkodott, nem tombolt, nem toporzékolt, nem szedte le a csillagot
az égről, nem mivelte a huszárok apját-anyját s valamennyi szentjét.
Angol embernek ez nem szokása.
Végezetül azzal zárta mondókáját:
– Különben hallják meg kendtek azt is, hogy én a lova farkához nem
köttetek egy huszárt se!
Hát ez is mondott szó volt. Érthetett belőle, ki mit akart. A huszárok
azt értették, a mit legjobban szerettek.
Estefelé az őrmester szállására összegyültek. Mind az öt altiszt együtt
volt. Volt valami kevés innivalójuk. Pipaszó mellett folyt a
beszélgetés. Körül se kellett tekinteni: nem hallja-e meg a szót valaki.
Nem tudott ott magyarul senki, csak az öt huszár.
Egyszerü ártatlan lelkük talán nem is sejtette, mekkora végzet az, mely
ott lebeg fejük fölött s ott leskelődik köröskörül életük és haláluk
fölött.
Herman János kezdte a szót.
– Öten vagyunk bajtársak. Mindenki mondja el egymásután a gondolatát,
mikor induljunk, mekkora készséggel lássuk el magunkat, kiket vigyünk,
kiket ne vigyünk magunkkal, merre menjünk?
Egymásután mindenki előadta a maga tervét. Utóljára az őrmester állott
elő a magáéval. Ebben nyugodtak meg egyelőre valamennyien.
Holnapi napon, október hó 26-án esti nyolcz órakor lesz az indulás.
Nyolczra készen legyen mindenki. Teljes felszerelésben minden huszár.
Széna, zab annyi, a mennyit a ló elbir. Szegről, pótlék-patkóról se
feledkezzék meg senki. S minden kenyerét magával hozza mindenki.
Tarnopolon mennek keresztül. Ott vezet át a legegyenesebb út nagy
Magyarországba. Ott van a zászló is az ezredes lakásán. Azt a zászlót
magukkal kell vinniök. Hiszen szent esküjök szállt az égbe, hogy azt a
zászlót soha el nem hagyják. Azt az esküt meg kell tartani.
Eskü!
Most is meg kell esküdni az öt bajtársnak egymás között. Áhitatos
lélekkel, komoly, férfias elszántsággal. Habár ez az eskü ellenkeznék is
a zászlóesküvel. De nem ellenkezhetik. Egy istenünk, egy életünk, egy
halálunk, egy hazánk, egyetlen édes szenvedő nemzetünk. De minden
életünk és halálunk imádott magyar fajunké! Minden más eskü
istentagadás, szentek káromlása, lélekkárhozat, kegyetlen gonosztett.
Megesküdtek együtt, egyszerre mind az öten.
A pipát letették az asztalra. Letették a csákót is. Körbe álltak s
megfogták egymás kezét jobbról-balról. Herman János mondta az eskü
szavait, utána elmondta a többi.
– Mi hű bajtársak, Vilmos-huszárok, becsületes magyar legények,
esküszünk az igaz istenre, a magyarok istenére, hogy mi ez idegen
országból együtt, egyetértve, édes hazánkba visszatérünk, semmi
veszedelemtől meg nem hátrálunk, senkinek parancsolatára vagy kérésére
meg nem tántorodunk, utolsó leheletünkig haza igyekezünk, hogy életünket
és vérünket édes hazánk és nemzetünk javára hiven feláldozzuk. Jól
tudjuk, hogy nagy veszedelmek környékeznek bennünket, de azért eskünket
megtartjuk, bajtársainknak hű bajtársai leszünk s őket semmi
nyomoruságukban el nem hagyjuk, együtt küzdünk, együtt szenvedünk,
együtt, egymásért lészen utközi halálunk – a ki köztünk elgyengül,
támogatjuk, – a ki elmulik, eltemetjük, becsületes hirét, nevét
hazavisszük. A ki előttünk járó lészen, hiven követjük, a ki vezet,
annak szót fogadunk; kesergésre, panaszkodásra, mások kárhoztatására nem
fakad lelkünk. Ugy áldjon vagy verjen meg bennünket a mi istenünk, a
hogy eskünket igazán megtartjuk!
Azután a mikor bevégezték, még egyszer megszoritották egymás jobbkezét.
De már akkor nem szóltak, nem beszéltek.
Igy hangzott esküjök. Nem pap, nem tudós ember csinálta, nem könyvből
tanulták azt az esküszöveget. Csak az együgyü huszárlélekből, de hazafi
lélekből sarjadzott az. Csak Herman János őrmester mondott később
valamit.
– Hejh, bajtársak, sokszor esküdtem már a zászlóra, egyébre nem. Minden
esküm igaz eskü volt, de a mai volt a legigazibb.
A bajtársak szemeinek villogása volt a tanubizonyság, hogy ők is igy
vélekednek a maguk esküjéről. Pedig se pap, se feszület nem volt náluk.
Csak a mikor az esküszózatot bevégezték, sarkantyujok pengése mondta rá
az áment.
Szegény huszárok, vajjon megtudjátok-e tartani szent fogadástok?
Másnap, 26-án, délelőtt a szokásos naponkénti oktatást tartották a
szakaszvezetők. A katonai kincstár nagy lóólaiban volt az oktatás. Mind
az öt összeesküvő egy szakasznál jött össze.
Itt most az őrmester tartotta az oktatást.
– Fiaim, legények, bajtársaim! Tudjátok, hogy’ vagyunk. Ha nem tudnátok,
elmondom. A mi szép huszárezredünk felbomlik. Van is már főtisztünk,
nincs is. Senki se parancsol. Emlékeztek, hogy a tavaszszal Szent György
napja előtt már megkaptuk a rendeletet, hogy haza megyünk édes hazánkba.
Senki se tudja, miért nem történt ez meg eddig. De most már nem lehet
várni tovább. Az ezredes ur svadronyja már Tarnopolból elindult. A mi
türelmünknek is vége van már. Mi is sokan, jó bajtársak, fogadást
tettünk már a tegnapi napon magunk között, hogy még ma mi is elindulunk.
A ki közületek velünk akar jönni, szivesen viszszük magunkkal!
A legénység zajosan kiáltott közbe:
– Mind elmegyünk mi is!
Az őrmester folytatta:
– Jól van, bajtársaim! Igazi magyar huszár nem is tehet másként. Otthon
is édes hazánkért harczolunk s zászlóeskünkben erre is megesküdtünk.
Azonban mégis gondoljátok meg jól. Mi senkinek nem parancsolunk, senkit
nem kecsegtetünk, senkit arra, hogy velünk jőjjön, rá nem beszélünk.
Vessen számot mindenki saját lelkiismeretével.
A legénység megint felkiáltott:
– Számot vetettünk! Megyünk!
Az őrmesternek még sok volt a mondanivalója.
– Bajtársak! A kik elmegyünk: nem lakodalomba megyünk, hanem inségre,
nyomoruságra, talán a halálba. Nem a vidám élet vár bennünket, hanem az
éhség, futás, gyötrődés, ha pedig elfognak az uton: vas és akasztófa.
Mert üldöznek bennünket éjjel-nappal, hegyen-völgyön, vizen és szárazon.
Mindaddig, mig édes hazánkba nem érünk, a hol háboru lesz megint a
sorsunk, vérontás a mindennapi mulatságunk. Senki minket balsorsáért ne
okozzon. Minden bajtársunkat saját keserü elszántsága vezérelje.
De a legénység még most is lelkesen kiáltott:
– Készen vagyunk mindenre!
Az őrmesternek szivét elnyomta ez az elszántság. Egy köny hullott ki a
szeméből. Azért folytatta kemé nyen:
– Bajtársaim! A ki itt marad: az is megesküszik az élő istenre és
huszár-becsületére, hogy a mig mi el nem mentünk, utat nem nyertünk,
addig nem szól senkinek és néma marad, mint a sírhalom. És megesküszik,
hogy ha észreveszi, hogy az ittmaradottak közül valaki áruló, azt
nyomban agyonlövi. És szent fogadást tesz arra is, hogy ha addig, mig mi
felkészülünk, főtiszt jönne véletlenül ide: azt hozzánk be nem ereszti,
hanem az ajtóban agyonlövi s akármit mondana: semmi szavát meg nem
hallgatja. Csak istennek hisz ezentul és saját szivének és hű
bajtársának. Ha pedig a főtiszt észrevétlenül mégis be találna lépni:
életét el nem veszi, hanem lerántja, megkötözi s egy nap, egy éjjel
elzárja.
Egy-két huszár elnevette magát:
– Ez már nem nekünk szól őrmester uram, mert mi itt nem maradunk.
Az őrmester igy végezte szavait.
– Most pedig legények, mielőtt megesküdnénk: kiadom a parancsot. S a ki
áldója van ennek a kajsza-bajsza világnak, azt lelkére vegye mindenki,
mert különben belétek üt a kacskaringós menykő, de azonkivül magam is.
Senki a mai szent napon a lénungját kezébe nem kapja, hanem az ott marad
a szakaszvezető bugyellárisában. Különben akadhatna olyan gézenguz,
kákabélü, furukihányta, semmire se való, gyalogjáró kapczabetyár, a ki
még ma is felöntene a garatra, még ma is felkeresné a babáját, még ma is
beleveszne a pálinkás zsidóba s egy vagy más módon veszedelmet
támasztana még ma is. De azért ma is keményen sétáljon az utczán s a
korcsmába be-benézzen minden legény, mint a hogy’ lénung napján eddig
szokta. Igy legyen, a mint mondtam, legények, azt a dörgő, morgó,
csikorgó mennyei seregét az öreg apátoknak!
Furcsa szónoklat volt bizony ez! De az őrmester jól ismerte már a
huszárt, kiváltképen az öreg huszárt. Arra a szóra, a mely csupa
bölcseség és áhitatosság, nem ad az sokat. A mi a fődolog, a maga
nyelvén kell azt neki megmagyarázni.
A huszárok nagyot bólintottak erre a beszédre. Ez már igaz mondás. Mert
ámbátor a lénungjáról le nem mond valamennyi szentek és megváltók
kedvéért se s a babájának is szivesen megcsipné piros pufók arczát még
egyszer, de azért a mai napnak mégis nagy sora van s egy napig már csak
elvár, ha másként nem lehet.
– Most pedig esküszünk, bajtársaim!
A huszár egy esküt ismer: a zászló-esküt.
Ott van előtte a ragyogó zászló: a hősi vitézség jelvénye. Annyi áldás
rajta, annyi véres csatáról, annyi hősi diadalról tesz tanubizonyságot.
Ellenség kezébe nem került még soha, hulló vérével megvédte azt a
huszár. Nem is kerül soha, csak a mikor minden huszár holtan fekszik már
a csatamezőn. Diszben áll ki a huszár a téren, harsogó zene üdvözli,
fényes tisztikar áll előtte főtisztekből, vezérekből. Istennek
fölszentelt szolgája mondja az eskü szavait előtte s a huszár mély,
dörgő hangján mondja a szavakat utána. Azután a vezér tart beszédet.
Császárról, királyról, istenről, hazáról és hősi vitézségről és a
huszárbecsületről beszél. S azután ujra felharsan a riadó zenehang és a
vezényszó. Fordulj! Indulj! Magyar huszár vagy, a hatalmas istennek első
katonája!
Csakhogy most nem volt diszszemle, nem volt harsogó zene, nem voltak ott
főtisztek, hadvezérek, nem volt ott a ragyogó zászló sem.
Nem volt bámuló közönség. A diszes, tágas lóólnak még az ajtóit is
bezárták. Csak egyik-másik ló forditotta vissza fejét a jászol mellől s
nézte az összeesküvőket. Nem értette, mit akar az ő gazdája. A
huszárlegényen se volt se dolmánya, se mentéje, s diszes csákója.
Szennyes vászonzubbonyban volt valamennyi, a hogy szokás, a mikor a
lóval bánik. Kitlinek nevezte azt a zubbonyt.
Kitliben esküt tenni!
Különös az. De különös volt az idők járása is. Más világ, más ember, más
sziv, lelkeknek más lángolása. Valami csodás, valami szent és felséges
káprázat az emberek lelkén. Elszántság, dacz, bánatos harag, a hazának
égő szerelme, angyalszivek boszuja – leszámolni végre a háromszáz
esztendős nemzeti fájdalmakért.
Letették az esküt. Letette mind a négy szakasz. Épen ugy, a hogy Herman
János szakasza. Nyugodtan ment azután ebédjére minden legény. A
szakaszvezetők is rendesen átvették a lénungot, csakhogy nem osztották
ki. Majd később. Holnap reggel, a mikor már menekülő utjokban lesznek.
Távol Zbaraztól és Tarnopoltól.
De nagy véletlen jött közbe, szinte fenyegető. Pontosan délben megjött a
kapitány. Uj kapitány a második századosi rangban. A neve: Ermisch
Frigyes. Származására rajnavidéki német vagy porosz. Már régebben
szolgált a huszároknál, de nem a Vilmosoknál. Valamit tudott magyarul
is.
Ez a kapitány délutáni 2 órára magához rendelte az összes szakaszok
altisztjeit. Természetesen megjelentek s a kapitány előtt sorban
felálltak. A jelenet részleteit különösen megtartotta emlékezetében
Herman János. Ő a sor jobb szárnyán állt a kapitány balkeze felől.
Szép beszédet tartott a kapitány.
Elmondta, hogy ő is hive a szabadságnak s a népek jólétének; ő is
szereti a magyarokat, ismeri is őket, kivált a huszárokat, a kik őt,
mint jó atyjukat, ugy szerették, ugy becsülték. Ő is lelkesül azért,
hogy a szép Magyarország boldog legyen s leküzdhesse ellenségeit s
mihelyt ő felsége a császár azt parancsolja, ő is szivesen vonul be
Magyarországra, hogy ott az oláhot, ráczot, horvátot s a haza egyéb
ellenségeit eltiporja.
A huszáraltisztek csak hallgattak. Némán, merev, kemény arczczal néztek
a kapitány szemei közé.
Ha a császár azt parancsolja! Jó reggelt, kapitány uram! Hogy’ adja a
hátaslovát? Hiszen épen a császár parancsára öldöklik a magyart s
pusztitják országát. De már, vitéz kapitány uram, mi majd csak
hazamegyünk magunk, ha a császár nem parancsolja is. Sőt ha ellenkezőt
parancsol is.
Ha a kapitány jól megnézte volna az altisztek kemény arczát: valami
eféle gondolatot hamar leolvashatott volna az arczáról. De hát ő nem
nézte meg, hanem egyenesen oda fordult Herman Jánoshoz:
– Adja kend kezét és becsületszavát, hogy ő felsége a császár parancsa
nélkül az ezredet el nem hagyja s Magyarországba vissza nem megy.
Most akadt meg már Herman János!
A becsületszó nagy szó. Katonánál, huszárnál életnek és halálnak szava.
Tegnap este ötödmagával esküdött hüséget hazájának. Ma délelőtt a négy
szakasz huszárral együtt. Szive, lelke után ezt az esküt tartja.
Élve-halva ezt az esküt meg nem szegi. Hogy adhassa most becsületszavát
a kapitánynak?
Könnyedén nem is adta.
– Vitéz kapitány uram, olyan világot élünk, a mikor senki nem tudja, mit
hoz a holnapi nap. A mikor senki se tudhatja: kinek higyjen. Jellasich
ma áruló, holnap dicső hadvezér. Előttünk hirdették ki. Minden rend
fölbomlott már. Ki parancsol, ki engedelmeskedik, azt se tudjuk immár. A
mi ezredünknek is egyik százada itt, másika amott. Esküm köt engem,
vitéz kapitány uram, mire adjam én becsületszavam?
Derék legény is volt Herman János, de kissé ravasz is volt. Elég bátor
volt arra, hogy az első felhivásnak ellene szegüljön, de azt mégis
elhallgatta: melyik esküje köti őt. A régi e vagy a tegnapi és mai?
De a kapitány elképedt az ellenszegülésre. Hiszen ez lázadás. Annyi
mintha fegyverrel támadta volna meg főtisztjét. Joga volna nyomban
agyonlőni azt az altisztet, mint a kutyát. Ilyen szörnyü esetről még nem
is hallott a kapitány a maga katonaéletében…
Szerencsére, fékezhetlen dühvel és haraggal lett tele minden csepp vére.
Odaállt az őrmester elé. Odahajolt hozzá. Orra majdnem az őrmester
orrába ütődött. Kardját verte a padlóhoz s orditott, mint behemóth.
– Kend kutya lázadó! Kendet tüstént nyakig vasba veretem s Tarnopolba
hurczoltatom. Kendet a lengyelek felbujtották vagy Magyarországból
kapott levelet. Mi?
Odatartotta kinyujtott tenyerét az őrmester elé.
– Adja kend nyomban a kezét és becsületszavát?
Az őrmester eszén járt.
Belecsapott a kapitány tenyerébe s megrázta azt istenesen.
– Katonai becsületszavamra kijelentem, hogy se lengyelek engem fel nem
bujtottak, se Magyarországból levelet nem kaptam három hónap óta.
Ermisch Frigyes vitéz kapitány ur rögtön magához tért s büszkén nézett
végig az altiszteken.
– No, lám! Ugy-e?
Az altisztek előtt csak ugy tündöklött a kapitány sikere és hatalma!
Pedig Herman János kissé megint ravaszkodott. Mert abban csakugyan igaza
volt, hogy lengyel őt fel nem bujtotta s a hazából hivó levelet nem
kapott.
Noha ily módon szerencsésen megmenekült a faggatástól: mégis sok
gyötrelmet okozott neki ez a jelenet. Sohase hányta szemére senki, de ő
jól érezte, hogy nem volt őszinte, nem volt igazán egyenes. Tizedik
esztendeje szolgált már az ezrednél. Természetében is ott volt, de tiz
év alatt meg is tanulta, mi a becsület. Ösztöne örökösen zajongott, hogy
őszinteség nélkül nincs igazi becsület. Szerencséjére a napok és
éjszakák izgalmaiban ösztöne elcsillapodott. De még élemedett korában,
husz év mulva is, elpirult, a mikor erre a jelenetre gondolt.
Szegény fiu, te nem tudtál volna a királynak jó tanácsadója lenni.
Ermisch kapitány a nagy diadal után nyomban szomszédjához fordult. Ez
valami Gojnár nevü altiszt volt. Készen árulóvá lenni, mindent
nagyhirtelen elmondani. Azt is, a mi történt a lóólban s azt is, a mit
esti nyolcz órára terveztek. A mint a kapitány hozzászól, jobb kezét
odavágta a mellére s kemény hangon felkiáltott:
– Vitéz kapitány ur, jelentem alázatosan, én mindent elmondok, a mi a
szivemen van!
No, most mindjárt lecsap a menykő!
De nem csapott le. A kapitány látta, hogy még nagy csomó altiszt áll
előtte. Hát ő valamennyinek a szónoklatát végighallgassa? Mikor lesz
ennek vége? Igazi katona ugy se szereti a sok beszédet. Még a magáét se,
hát még a másét!
Rácsapott az árulkodó altiszt vállára.
– Derék legény kend. Különös gondom lesz kendre!
Nyomban elfordult tőle s a hitszegő Gojnárnak nem volt alkalma titkát
kitárni.
Hát a szász pap kölyke, a Kossuth-gyülölő őrmester, a ki ott állott a
balszárnyon szélről!
Verte a mellét, hogy ő igaz hive a császárnak.
Erre már nem volt kiváncsi sem a kapitány, se a többi altiszt. Ezt ugy
is jól tudta mindenki.
A fenyegető véletlen igy ért véget. De a vezetők aggodalma tovább
tartott.
Az udvaron állt már az egész század, várta a lénungot. Herman János és
társai attól féltek, hogy a kapitány az egész századot is vallatóra
fogja. Ez esetben halomra dől minden. Akadt volna egész sereg legény, a
ki megvall mindent. A huszár előtt rettentő hatalom a kapitány. A
kapitány az uristen. Még annál is több: a császár helytartója. A mit a
kapitány parancsol: az a szentirás.
Csakhogy a kapitány semmi különös dolgot nem parancsolt.
Sőt nekem az a gyanum, hogy ez a kapitány nem ostoba ember volt, hanem
jó ember. Németországi igazi német, nem afféle osztrák. Rajnavidéki
hazájában megismerte s megszerette a népek szabadságát. Csaknem
mindenből, a mit tett vagy mulasztott, az tünik ki, mintha tudta volna s
jó szivvel látta volna: mit akarnak a huszárok. Hadd menjenek isten
nevében arra dél felé orvul megrohant hazájuk védelmére.
Napiparancsa abból állt: mai naptól kezdve ő veszi át a század
vezetését, – a lénungot megkapja minden legény; – a ki fogságban van,
kiereszti; – elődje a század pénzéből megtakaritott hetven ezüst
forintot, azt ő nyomban a legénység közt jutalmul kiosztja.
Ez kell a huszárnak. Hetven forint nagy pénz. Minden legényre majdnem
harmincz pengő krajczár. Hiszen ez tiz napi lénung! Hol lesz a huszár
már tiz nap mulva! Ugy se volt pénze. Arra pedig el voltak szánva, hogy
utközben nem harácsolnak, hanem a mig győzik: készpénzzel és becsülettel
megfizetnek mindent.
Jó az isten.