Sehol se olvastam történetünk ama kis részletéről semmit, a melyet most
elbeszélek. Több rokonom s egy csomó idősebb barátom volt az 1848-iki
pesti nemzetgyülés tagja, sokan közülök Debreczenben is végig ott voltak
a gyüléseken, az ő bizalmas beszélgetéseik után ismerem az esetet. Azok
közül, a kikkel e tárgyról beszéltem, legtöbbet tudott Gorove István. Az
élők közül még emlékezhetnek erre Madarász László, Bittó István és
Madarász József.
A mikor elhatározták, hogy az uralkodó Habsburg családot a tróntól
megfosztják: mindenki első gondolatra minden kétség és vita nélkül abban
állapodott meg, hogy az uralkodót más nem pótolhatja, nem is
helyettesitheti, csupán Kossuth Lajos. A kérdés csak az volt, minő
czimmel s mekkora joggal és hatáskörrel?
Már április 13-án fölmerült Kossuth bizalmas köreiben ez a kérdés. E nap
estéjén éppen Kossuth lakásán is folyt erről eszmecsere. Ugy hallottam,
a miniszterjelöltek közül ott volt Szemere Bertalan, Horváth Mihály s
Batthyányi Kázmér gróf, ott volt Szacsvay Imre s Madarász László is, de
mások is.
Mindenki ajkán és gondolatában a kormányzó czim jelentkezett.
E czimet készen adta a nemzet története. Két vagy három kormányzó volt a
multban. Az egyik: Hunyadi János; a másik: Szilágyi Mihály; a harmadik:
Bethlen Gábor. Mindegyik Gubernator Regni Hungariae. Kossuth czime se
lehetett kisebb s alig lehetett más.
De másnap a nyilt ülés megkezdése előtt mégis merültek fel aggodalmak.
Kossuth nem akarta, igaz, hogy más se akarta, hogy nyilvános vita
támadjon a kérdésről. Kossuth néhány szóval elejét vette minden
kétségnek. Maradjunk általánosságnál s hagyjuk a czim meghatározását
későbbre. Körülbelül ezek voltak szavai.
A függetlenségi nyilatkozat erre nézve igy szól:
»Az országot egyetemes kiterjedésében a nemzetgyülés minden tagjainak
egyajku fölkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök
Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel ugy saját
magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük
s számadási kötelezettségük mellett kormányozni.«
Tehát nem Kormányzó, hanem kormányzó elnök. A ki személyesen felelős s
tartozik számot adni mindenről. Tehát minden cselekvéséről és minden
mulasztásáról, sőt a közpénzekről is.
Ez bizony ma furcsának, sőt érthetetlennek látszik. Hiszen neki az
uralkodót kellett helyettesiteni s az uralkodás dolgát végezni. Ő
hivatalnok, számtiszt, pénztárkezelő nem lehetett, tehát például a
pénzkezelésre nézve számadó kötelezettség alatt nem állhatott. A ki
veszedelmes időben nagy ország ügyeit vezeti s nemzetének élet-halál
harczát vivja: annak élet-halál fölött függetlenül és korlátlanul kell
rendelkeznie.
De hát a nemzetgyülés árnyalatai s maguk a vezető férfiak s a hadvezérek
is nem voltak egy nézeten.
Volt párt, mely a Habsburgokkal békét akart alkalmas időben kötni, mint
Bocskay és Bethlen s mint II. Rákóczi Ferencz tábornokai.
Voltak sokan, kik egyenesen azt hangoztatták, hogy vissza kell állitani
a királyságot s királylyá Kossuth Lajost kell megválasztani.
Igen erős párt egyenesen köztársasági államrendszert akart alapitani.
De egy párt se volt, mely a maga tervének megvalósitására az időt
elérkezettnek látta volna. Mindenki várt. Vagy a teljes győzelemre, vagy
a teljes bukásra, vagy mind a két fél kimerülésére.
Maga Kossuth se akart eléje vágni a jövendőnek. De azt sem akarta, hogy
a pártok a czimkérdésen hajba kapjanak.
A ki ujból királyságot akart, már akár a Habsburgokkal, akár Kossuthtal:
annak a Kormányzó czim tetszett. A ki köztársaságot akart: az az Elnök
czimet követelte. Ez a czime volt mind az amerikai, mind a franczia
köztársaság fejének. Természetes, hogy abban az időben elnök se lehetett
volna más, mint Kossuth.
E kérdésről vitatkoztak maguk közt a vezetőférfiak április 14-én s 15-én
is. Végre Kossuth április 15-én eldöntötte a kérdést. Javasolta s
egyuttal elfogadtatta ezt a czimet:
»Kossuth Lajos, a nemzet parancsából Magyarország s minden hozzátartozó
országok, részek és tartományok kormányzó elnöke.«
E szavaknál is élénk eszmecsere támadt.
Volt, a ki azt akarta, mondjuk ki: »isten kegyelméből«, mint a hogy’ az
uralkodók mondják: »dei gratia« vagy »favente divina clementia« s ez
után tesszük: »és a magyar nemzet akaratából«.
A nemzet elhatározását e szóval akarták jelezni, mandato vagy ex
mandato. A mandátum latin szóra azonban nem találtak jó magyar szót. A
megbizás, a meghatalmazás és a rendelés nem látszott jó szónak. Hunyadi
János electus et deputatus gubernator volt. Választott és kirendelt
kormányzó. Szilágyi Mihályt constitutus gubernator czimmel tiszteli meg
az 1458-iki országgyülés. Ezt alig lehet magyarra jól leforditani. Ezt
kis szójátékkal alkotmányos kormányzónak nevezhetnők. Bethlen Gábor
kormányzó czimét békekötés állapitotta meg.
Végre is az akkori közszokás a mandátum szó helyett magyarban a parancs
szót használta, Kossuthnak is tetszett e szó. Igy jött czimébe: a nemzet
parancsából.
Nyáry Pál addig a honvédelmi bizottmány tagja volt. A függetlenségi
nyilatkozat kimondását nem helyeselte, de azért a Debreczenben
ugynevezett békepárttal se tartott, erélyét, hazfiságát nem
gyanusitották s Kossuth is nagy figyelemmel volt iránta. Mindig jelen
volt a bizalmas tanácskozásokon. Bizonyos dévajsággal szokta később
elbeszélni, hogy minő nagy kedve lett volna sok embernek Kossuth czime
fölött viharos vitába keveredni, mikor határainkon mindenütt omlott ránk
az ellenség.
Egyébiránt néhány nap mulva a czimmel nem törődött senki. Maga Kossuth
egyideig a kormányzó elnök czimet használta. Azután az országos
Kormányzó czimet. Alig telt el egy hónap, már az országgyülés is, a
kormány is, a hadvezérek is csak a Kormányzó szót használták. Igy ismeri
Kossuth állását a nemzet, az egész külföld s a történetirás.
Az uralkodó fejedelem minden hatalma ott volt Kossuth kezében, a mely
csak alkotmányos államban az uralkodót megilleti.
A törvényjavaslatok az ő szentesitése által váltak törvénynyé,
kormányokat alakithatott s bocsáthatott el. Tábornokokat, hadvezéreket
alkalmazhatott. Az ország minden hatósága tisztelettel s hiven
engedelmeskedett neki. A felsőbiróságokat ő nevezte ki. A kitüntetések
tőle függtek.
Hogy akkor népszerü volt: természetes. Minden nagy erő és hatalom
egyuttal népszerü is. De a népszerüségnek mégse a hatalom az igazi
forrása.
Kossuth népszerüsége azonban mégis különös, sőt rendkivüli tünet a
művelt világban. Erről magam személyesen beszéltem az agg Kormányzóval.
Nagy Napoleonnak s Bismarcknak népszerüsége határtalannak látszott, mig
hatalma tetőpontján állott. A mint a hatalom kiesett kezükből:
népszerüségük nyomban megcsökkent s mondhatni, csak pártnépszerüségre
zsugorodott össze.
Kossuthnál ellenkező tünemény áll előttünk. Bukása után, bujdosása
hosszu korszakában folyton nőtt népszerüsége. Folyton nőtt még akkor is,
a mikor a nemzet a Habsburgokkal kibékülve, az ő nagy elvével – látszat
szerint – végképp szakitott.
A népszerüség meghatározása nem könnyü dolog. Van divatos, van irodalmi,
van fölvillanó, van néma, van viharos népszerüség. Van életbeli s van
történeti népszerüség. Más meg más természete van mindegyiknek. Az
orleánsi szüznek, nagy Napoleonnak, Garibaldinak, Bismarcknak
népszerüsége most már történeti de ugy látszik, mindegyiké naponkint
mélyebbé és szélesebbé válik. A kik németek, olaszok, francziák közt
járnak, azt beszélik, hogy a nép gyakran ugy emlékezik róluk, mintha
most is élnének.
Egészen ilyen természetü Kossuth népszerüsége. Az övéhez hasonlót a
magyar nemzet még nem ismer.
A mult század folyamán nálunk több kiváló alak emelkedett nagy
népszerüségre. Ragályi Tamást az 1825-ik és 1830-ik évi országgyülések
alatt majdnem imádta a nemzet ifjusága. Még az 1844-iki országgyülés
alatt is a róla szóló gyönyörü dalt énekelte minden hazafias buzgalom,
mint most készült dalát. S a mai nemzedék azt se tudja jó szerint: ki
volt, mikor élt s mit cselekedett Borsod egykori hires követe.
Az ő népszerüségét a mult század 30-as éveiben Wesselényi Miklós báró és
Deák Ferencz népszerüsége váltotta föl. De az övékét egy-két éven át
messze tulhaladta galantai ifjabb Balogh Jánosé. E gazdag, daliás
mintaszerü, lángeszü és nagy szónoki tehetségü férfiu népszerüsége
1836-tól 1840-ig akkora volt, hogy vele Wesselényié, Deáké, Kossuthé
akkor együtt se versenyezhetett. Bámulunk, ha halljuk vagy olvassuk
annak a rajongásnak részleteit, melylyel őt a nemzetnek örege, tapraja,
férfia és asszonya körülvette. Eltünt – nyom alanul. Ma már csak a nagy
öregek, az irodalmibuvárok s Bars vármegye hagyományainak őrizői
emlékeznek róla. Ezelőtt, több mint harmincz évvel, fölkerestem
zoborhegyi remeteségében, a hol a Karthauziak egykori kolostorában
lakott és csodás világnak láttam azt, a mit közölt velem.
Deák népszerüsége két korszakban volt igen nagy. 1833-tól 1848-ig s
1861-től haláláig. Az ő népszerüsége azonban nem volt egyetemes s ámbár
nemes, tiszta és igen mély volt, de főleg csak az ugynevezett
értelmiségre szoritkozott. Nyugodt, összhangzatos, vihar nélkül való
életpálya; hősi lélek, melyet azonban a végzet minden nagy küzdéstől,
minden nagy szenvedéstől s minden látható bukástól megkimélt; egyszerü
bölcseség és gyakorlati okosság minden dolgában: oly tulajdonok, melyek
a tömegek képzelődését nem izgatják s érzéseit rajongássá fokozni nem
tudják.
Mi más volt Kossuth!
A zemplénmegyei szerény ügyvédtől kezdve a fejedelmi magas állásig,
melyben öt lázadó nemzet s két európai nagyhatalom ellen dicsőséges
győzelmekre birta kicsiny nemzetét! A ki bukásában nagyobb volt, mint
győzelmében s mikor Isten, ember elhagyta őt s hazátlanul kellett idegen
népek közt bujdosnia: még akkor is s még ott is ő volt a végzet által
kitagadott fajának legbuzgóbb és leghatalmasabb védelmezője! Mennyi erő,
mennyi szenvedés, mekkora dicsőség s mily nagy bánat az, a melyről az ő
élete tesz tanubizonyságot!
Népszerüsége teljes. Minden ember ismeri nevét s látja alakját. Ha
egyebet nem tudna is: egy dalt mindenki tud róla.