Élt ėcczör ėgy szögén özvegy aszszon a gyerökivê, ott laktak az erdő
szélin, a kis gyerök tartotta föl az anynyát. Ėcczör elmönt a kis gyerök
az erdőbe szamóczát szönni, gondolta: „Még édösanyám alszik, szödök ėgy
csomót.“ Hát a mint mén, möndögél bejjebb, bejjebb az erdőbe, ėcczör
csak eltévett, lėült a fojópartjára, várta, hogy az édös anynya
mögkeresi; az édösanynya kereste, de nem gyütt a nyomára. Hát, a mint
ott üldögél a kis gyerök a fojó partján, hát! ėcczör csak mén âra ėgy
hajó, kérdözik a kis gyeröktű: „Mijé sírsz? kis fijam!“ „Mer nem tudok
hazamönni!“ mongya a kis gyerök. „Hát, hol lakol?“ kérdözik. „Édös
anyámnál,“ feleli a kis gyerök. „Hát, édösanyád hun lakik?“ „Hát a hun
én!“ Gondolták, hogy evel nem sokra mögyünk, mögkérdöszték, hogy hítták
az édösanynyát? „Zsuzsa néni.“ mongya a gyerök. Fölvötték a hajóra, majd
elviszik, ėgy halásznak átagygyák. Úgy is lött. Hát, a mint a halásznak
átagygyák, ráparancsolnak a halászra, hogy visejje a gongyát.
Másik hétön âra járt a kiráj, möglátytya a gyerököt a gunyhó előtt,
kérdözi a kis gyeröktül: „Itthun van-ė az édösapád? kis fijam!“ „Neköm
nincs édösapám, csak édösanyám“ mongya a kis gyerök.“ „Hát aszt hogy
hîják?“ kérdözi a kiráj. „Zsuzsának“ mongya a kis gyerök. „Hát a hol
lakik?“ kérdözi a kiráj. „Aszt nem tudom, asz keresném“ mongya a kis
gyerök. „Hát az öreg halász mêre van?“ „Odabe van a kis gunyhóba.“
mongya a kis gyerök. Bemén a kiráj mögkérdözni Nem a kendé ez a kis
fijú?“ „Nem ám! úgy hoszták ide“. Kimén mögén a gyerökhön, mögén beszél
vele, ád neki ėgy aranyat: „No, kis fijam, jô viseld magad, majd idővel
még halász lösz belüled!“ „Én belülem nem lösz halász sosė“ mongya a kis
gyerök. „Hát mi löszöl? kis fijam!“ „Mátyás kiráj katonája, még pedig
huszár.“ Mögtecczöt ez a felelet a kirájnak, adott a halásznak aranyat:
„No, halász! viseld gongyát ennek a kis fijúnak és mához ėgy évre hoszd
föl hozzám Budára, tudakozógygyál a kiráj iródėjákja után!“ A névjegyit
odatta: „Majd esztet agygyátok oda!“ A halász mökköszönte az aranyakat
is, a jegyöt is és elbúcsúzott a kiráj: „De gongyát viseld a kis
Balázsnak, hogy mához ėgy évre föltugygyad hozni Budára!“ A halász
ígérte, be is tartotta az ígéretöt, csináltatott a kis fijúnak csinos
ruhát, fölvitte Budára. Kérdözik Budán a várba az ajtón állók: „Kit
keresöl? szögén embör!“ „A kiráj iródėjákját!“ Nagyot néznek az
ajtónállók, mikor odatta a jegyöt, mer az a jegy a kirájhon szólott.
Bevezették a szögén embört a kiráj elébe, a gyerököt átvötte, a szögény
embört pedig mögjutalmaszta. Balázst pedig fölőtösztették úri ruhába,
kitanították, derék katona vált belőle. Idővel mögházasodott, êvött ėgy
gróf kisaszszont, boldogul éltek.
Történt ėcczör, hogy szögén embörök jártak nála, hogy engegygye mög a
nacságos úr, hogy azerdőbül fát vigyenek, a mivel a gunyhójukat
fölépicscsék. Vôt kösztük ėgy embör, ki a szögén aszszon részire fát
kért. „Szeretném látni aszt a szögén aszszont – mongya Balázs úr – hogy
nem gyün, ha szüksége van fára!“ „Szögén, özvegy, beteg aszszon! kéröm.“
„Ha nem gyühet, odamegyek én!“ monta a nacságos úr, odamén a szögén
aszszonhon, benéz az ajtón, látytya, hogy ott térbetyül, imátkozik. „Mi
csinál? jó aszszon!“ „Imátkozok az elveszött gyerökömé!“ mongya az
aszszon. „Hát mikor veszött el a gyeröke? jó aszszon!“ „Régön vôt a!“
mongya az aszszon. „No, akkor mögadom a ház hejet is, de mőre lögyön?“
„Csak ezön a hejön lögyön a fa tüve előtt, mer mikor elveszött a fijam,
ebbe a fába töttem bele a jóságos szüz Márija képit, elmult már 25 év,
azûta mindég imátkozok lėtérbetyülve, hát a mint beszéli a szögén
aszszon, sírva borult a nyakába Balázs: „Én vagyok ez a 25 év ûta
elveszött fija!“ De hogy ű mögörült a találkozásnak, a felesége nem,
aszonta: „Neköm nem köl koldus aszszon anyós! Mit vôt tönni, mit nem,
Balázs fölépítette aszt a házat és az anynya ott lakott, még mög nem
halt. _Eddig siratta a fiját, hogy mög nem tanálta, most mög azé
siratytya, hogy mögtanáta._
(Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –