Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az
aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy
a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy
fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen
lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a
csirkéket, öszszekötöszte oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė
vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor
szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét
(fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre
vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy
a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt
utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn
osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a
csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az
aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.
Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a
liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol,
kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán
elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán
fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az
embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta,
akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már
akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė
vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.
(Szentes.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Állatmesék.)