Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis
Malmont a nejét?
Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemféltő, a
marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat
élesztésére.
A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami
rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek
lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja.
Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony
nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság
szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nőszülésig belebolondult, s most
már nagyon bánja, hogy azt tevé.
Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére;
a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat
félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak.
Olyan középszerű városban, mint Issodune, a hol egy vidékről feljött
birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen
kérdésekkel vesződni.
Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal,
hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az
ismeretes meghivó jegyeket, a mikben obligat epithetonokkal ellátott
férj felkéri egész tisztelettel ismerőit és nem ismerőit, hogy ebben,
vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy
szeretett egyetlen egy nejét tekintsék meg – a ravatalon.
Már most tehát nincs többé elzárva a titokteljes nő, mindenki
meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua?
elmés volt-e vagy míveletlen? A halottak mind igen okosan viselik
magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók.
Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő
csodaszép volt!
Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a
koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is
oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a
hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk.
Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes
előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe
szedett arany hajról, mely a gyönyörű arczot körülveszi, s arról a
pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér
rózsa guirlandokról, miken ezüst lepkék rezegnek, a színes
viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen
szépen illik az a fehér arczú halott…
Harmadnap pedig elkezdtek arról beszélni, hogy ez a nő meg van mérgezve.
Honnan vette magát ez a vak hír? miből támadt? azt ki nem lehetett
találni, mert arra senki okot nem mondhatott. A méregtől megholtak arcza
nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok
nem mosolyognak így a koporsóban.
És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét.
A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy a ki ily makacsul
rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje,
és az nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, a nélkül, hogy
valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendén.
Ez a mendemonda a marquisnak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír
kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni,
hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesete felől, az iránt
rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot.
A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden
gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták a felől, hogy ellene értelmes
ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi
mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra.
Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, a
mit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni
temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany
kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni
a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany
kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden
márványemléken és vasajtón keresztül törte magát az a hideg hírszellő,
hogy ez a nő megvolt mérgezve férje által…
És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy
miért tette ezt? azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra
kell rájönnünk.
A marquis fiatalabb korában Syriában utazva, egy görög chymistával
ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan
hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen
vásárolta meg tőle a marquis. A chymista «acheronion»-nak nevezte azt.
És ez valóban megérdemlette pokoli nevét.
Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen
hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, a ki öt-hat napig semmi
szertől fel nem éled.
A gondolat dæmoni!
Ha vád támad a temetés előtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az
orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik, –
akkor néhány percze van felébredni és meghalni; néhány percz élni a
sötét föld alatt; ha később támad a gyanu, s a halottat felássák,
megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik
fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion.
Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki
sem kérdezte hová? butorait, hintaját, lovait nyakrafőre elárverezték, s
cselédjeit széteregették, ki merre látott.
A márvány síremléket pedig szépen körül nőtte a fű, párkányain
megtelepedett az a sárga virágú szaka, a mi úgy szeret a sírkövek
repedéseiben tenyészni, kiváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira
is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a
félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a
sírkövet is, a czifra rácsot is, meg a szép asszonyt is, a ki azon belül
fekszik, s nem beszéltek róla többet.
Mi történik tovább a föld alatt? senki sem igen kérdezi.