Eötvös Károly Munkái
II. KÖTET
UTAZÁS A BALATON KÖRÜL
II.
Eötvös Károly Munkái
II
UTAZÁS A BALATON KÖRÜL
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
UTAZÁS A BALATON KÖRÜL
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
A REMETEBARLANG LAKÓJA.
(A Kettős Évangyélista. – Kiteszik a zsöllérségből. – Még egyszer
megnézi házát, szőlőjét s aztán beadja a kulcsot. – A remete-barlangban.
– A Ferkó gyerek és kutyája. – A holt asszony fejkötője és gyüszűje. – A
zsöllér és a király együtt porlanak.)
Volt a tihanyi remetebarlangnak egyszer egy lakója, a ki dicsérte ugyan
az istent, de semmiképen nem dicsérte az uraságot. Pedig dolgában talán
nem is volt vétkes az uraság.
Kettős Évangyélistának nevezték pajzán barátai. Ugy nevezték a
csufolkodók is. Származására Máté volt a neve, a szent keresztségben
pedig a kis-szőllősi öreg pap Márk nevet adott neki. Igy lett Máté Márk.
Két évangyélistának volt annyi neve, mint ő neki egymagának. Nyilvánvaló
tehát, hogy a pajzánoknak és csufolkodóknak volt némi igazságuk, mikor
Kettős Évangyélistának nevezték. De azért mégis illetlenség volt, a mit
cselekedtek. Mert utóbb rajta száradt az a név, úgy, hogy a fiatalság
már nem is tudta valóságos igaz nevét.
Kis-szőllősi származásu és kálvinista volt a Kettős Évangyélista. Hogy
történt, hogy nem történt, Aszófőn megüresedett egy kis zsöllérség. Kis
házból, kis kertből meg egy kis szőlőből állt a zsöllérség, a szőlő
lábjában kis szilvás is volt s a szilvásban nádból készült méhes. Öt-hat
kas volt a méhesnek egész kincse. Az utolsó zsöllérnek árvája maradt.
Kóczos haju, mezitlábu, napsütötte kis lányka, a kit pártul fogott az
Évangyélista. Ő maga is árva. Összekeltek-e, nem keltek-e törvényesen:
azt se tudta a falu népe bizonyosan. Nem is törődött vele. Nem is
bántotta őket senki. Csöndes, jóravaló pár ember volt mind a kettő.
Uraság dolgát elvégezték, a vármegye robotját panasz nélkül
teljesitették, a plébánosnak kezet csókoltak, az asszony rendesen gyónt,
bucsura is minden évben elment Andocsra, békességben éltek. Addig éltek,
míg meg nem öregedtek s mig az asszony egyszer csak meg nem halt.
Alig jött haza az Évangyélista a temetőből, a hol az asszonyt
eltemették, jött a kisbiró s oda rendelte a falu házához.
A falu házánál ott volt a tihanyi ispán ur. Valami uj ispán, a ki az
aszófői jobbágyság és zsöllérség dolgát vizsgálta át: nincs-e benne
valami rendetlenség. A mikor a lajstromot átnézte: rá akadt a Kettős
Évangyélista zsöllérségére. Az a zsöllérség akkor is üresen állott a
lajstromban. Kérdezte a birót: mért áll az üresen. A biró az felelte, a
mi igaz is volt, hogy nem áll az üresen, hiszen benne van az
Évangyélista. Egyik kérdésből másik lett s utóbb is megmondta a biró az
ispánnak, hogy ő nem tudja, mikor és hogy került az Évangyélista a
zsöllérségbe s azt se tudja, micsoda vallásu.
Igy rendelték be az Évangyélistát a falu házához.
Öreg ember volt már, alig volt járni való ereje. Az asszony halála amugy
is megtörte. Nem is ment, hanem csak ugy vánszorgott az ispán ur elé.
– No te vagy az Évangyélista?
Az ispán ur huszonöt éves volt, a vén zsöllér hetvenöt éves volt, hanem
azért az ispán ur a zsöllért nem kendezte. Nem ugy volt szokásban. A vén
zsöllér kezében tartotta kalapját, neki támaszkodott a kályhának, máskép
talán meg se tudott volna állani a lábán. Arra a kérdésre nem is felelt
semmit.
– Mióta vagy bent a zsöllérségben?
– Van annak már talán hatvan esztendeje is.
– Hogy kerültél bele a zsöllérségbe?
– Az isten ugy rendelte.
– Az nem ér semmit. Zsöllérséget csak az uraság rendelhet. Micsoda
vallásu vagy?
– A mig győztem, addig kálvinista voltam. De most már semmi se vagyok,
mert nincs járó erőm, hogy Szőllősre vagy Füredre templomba mehessek.
Aszófő tiszta katholikus falu. Vigyáztak is rá gondosan, hogy oda valami
idegen vagy hitetlen keresztyén ne keveredjék. Azonkivül az ispán ur uj
ember volt, be akarta az uraságnak bizonyitani, hogy ő előtte a vallás
szent dolog s ő a falut tisztán akarja tartani. Egyébként pedig a Kettős
Évangyélista csakugyan nem tudta bebizonyitani, minő jussal tudott ő
hatvan esztendő előtt bejutni a zsöllérségbe. Nyilvánvaló törvényes
hatalma volt tehát az ispánnak arra, hogy a vén zsöllért kiszállitsa a
zsöllérségből.
– No hát holnap elhagyod a zsöllérséget. Abba beleül a Birnbaum kőmives.
Kend meg biró gazda ügyeljen arra, hogy a háznál és a pinczénél semmi
fogyatkozás ne legyen, a vén Évangyélista semmit onnan el ne takaritson.
A jegyző nyomban beirta a lajstromban az üres zsöllérségbe Birnbaum
kőmives nevét.
A biró gazda szintén jó katholikus ember volt. Az ő eredete is sváb volt
valamikor, természetében volt tehát, hogy a nyakas kálvinista magyart
nem szerette ugy mint saját felenyáját. De hát már azért mégis csak
elmagyarosodott s kis gyerek korától kezdve jól ismerte a Kettős
Évangyélistát, a ki már akkor is meglett ember volt, mikor ő még a
porban játszott.
Ott ült a padon; sokáig nem szólt az ispán ur szavaira, föl se nézett,
biróbotjával czifrákat rajzolgatott a szoba poros földjére, jól meg
akarta gondolni szavait.
– Ki szüretel még az idén nemzetes ispán uram?
– Micsoda kérdés ez? Hát a Birnbaum. Ki szüretelne más?
A biró most se nézett föl. Tovább rajzolgatta a czifrákat a szoba
földjén. Megint nagyon meggondolta, mi legyen a szava.
– Hátha bent hagynánk még a házban egy pár napig, nemzetes ispán uram?
Hadd fordulna sorsa valamerre az Évangyélistának. Különben a falu
nyakába szakad koldusnak.
Az ispán ur egy szempillantásig gondolkodott. Érdemes-e a vén zsöllért
még egy pár napig bent hagyni abban a lakásban, mely hatvan esztendeig
az övé volt, melyet ő épitett s ő tartott jó karban. De mielőtt
felelhetett volna: szóhoz jutott az Évangyélista.
– Ne féljen biró uram, nem szakadok a falu nyakába, a házból is
kimegyek, ugy sem maradhatnék ott, ha már az asszonyt onnan a temetőbe
vitték. Hanem azért szives jóindulatát megköszönöm. Istennek jóvoltába
ajánlom kigyelmeteket. Ha valamit vétettem, nemzetes ispán uram
megbocsásson.
Oda ballagott a biró gazdához s kezet szoritott vele. Ugyanezt tette az
előljáróval s a kisbiróval. Azután kiment a szobából, az utczán föltette
fejére tizenöt esztendős zsiros kalapját s elment haza.
Nagy kő esett le a biró gazda szivéről. Az ispán ur pedig nem gondolt
tovább a dologra, hanem gondosan megvizsgálta a lajstrom többi pontját.
A Kettős Évangyélista pedig a mint haza ért, leült a tornáczban. Ott
volt egy vadkörtefatörzsök ülőkének készitve: arra ült le. El is fáradt
az utban: jól esett az ülés. Aztán meg is kellett gondolnia sorsát; öreg
ember, elnehezedett ember pedig csak ülve tud már gondolkozni. Azután
meg egyszer-másszor a köny is kitört a szemeiből. Ejh, no, hogy az a
szegény asszony még nem tudott néhány napig várni! Pedig úgy megkérte
őt, hogy ne siessen. Ugy megmondta neki, milyen szép lenne az, milyen jó
lenne az, ha együtt tehetnék meg az utolsó útat is! Hallgatott is rá az
öreg asszony egy darabig. Ugy nézett rá, de ugy nézett rá két szemével
az Évangyélistára, mint menyasszony korában. Hejh ha még egyszer, csak
még egyszer felnyithatná azt a két szemét!
Durva dolmányának ujjával megtörülte arczát a Kettős Évangyélista;
kipihente magát s fölkelt. Bement a házba s körülnézett konyhában,
szobában, kamarában. Volt egy ádventi malacza: azt megetette, megitatta,
meg is vakargatta. Igy szokta az asszony is. Ne vegye észre az az ostoba
állat, hogy az asszony már kint van a temetőben. Ne sirjon utána.
Még egyszer bement a szobába. Nyakába keritette lószőrtarisznyáját s a
tarisznyába berakosgatott egyet és mást. Felöltötte a szürét is s azután
kiment, a konyhaajtót bezárta maga után s az ajtókulcsot is beletette a
tarisznyába.
Kiment az udvarra. Ott volt egy öreg szederfa. Ő ültette negyven év
előtt. Hejh még akkor java erőbeli fiatal férfi volt. Megállt a szederfa
mellett s végignézte a háztetőt. Azt is ő csináltatta már. Egy kissé
most is ráférne a tatarozás. A tetőt ujra kellene szegni s itt-ott
néhány marok náddal meg is veretni. De hiszen már ugy sem övé az a ház.
Mindegy most már, akármilyen a teteje. Vesződjék vele most már az uj
zsöllér, a kőmives.
De hát miért is nem övé az a ház?
Ha hatvan esztendeig ő lakta, ha időközben ő csinálgatta, ő tatarozta,
ha fiatal korától kezdve benne élt: miért nem halhatna meg benne
békével? Miért kell őt abból a házból kidobni? Hiszen nem adósa
senkinek.
Ugy rendelte az ispán ur. A mit az ispán ur rendel, annyi mintha az
uraság rendelné. Az uraság az apátur.
Az apátur Horváth Pál, jóravaló, emberszerető, kegyes öreg ember. Talán
a vármegye tehetne az öreg zsöllérért valamit.
Bolondság!
Vén zsöllér az uraság ellen, kálvinista zsöllér az apátur ellen mikor
nyerte meg a pörét? Aztán hol lakik a vármegye fiskusa? Miként tudna ő
oda elmenni s panaszát előadni? Mikor lenne uriszék? Nem éri ő meg a
pörnek végét.
De ha megérné is, de ha pörét megnyerné is: ő abba a házba lábát többé
be nem teszi. Nincs ott már az asszony. Az asszony nélkül pedig neki nem
kell már se a ház, se a szőlő, se semmi.
Hát az élet?
Az sem kell.
Elballagott a pinczébe. Bizony lassan tudott botorkálni, de azért déli
harangszó körül oda ért.
Megállt a szőlő lábjában. Megnézte szilvafáit. Ő ültette valamennyit. De
belepte már a sárga moha valamennyit. Ezek se élnek sokáig. A szilva már
kékült a fákon, de ő hozzá nem nyult egy szemhez is.
Két kis vágóból állott a szőlő. Sárgult, piroslott rajt az idei termés.
Egy kis jó szüretet mutat az isten. De már ez se lesz az övé. Áldja meg
az isten vele az idegent, a ki utána jön. Egy fürt nem sok, annyit se
szakitott le egy tőkéről sem. Pedig ő ültette, ő metszette, ő kapálta s
még az idén is az asszony kötözte, fattyazta, levelezte.
Szegény asszony, ha még egyszer, csak egyszer megláthatná a szőlőt! De
hát a temetőből nem jöhet ide.
Benyit a pinczébe, ott is körülnéz. A maga helyén minden. Egy kis hordó
félbeli bora van még csapra ütve. Ereszt egy pohárral belőle s iszik
egyet. De másik pohárral már nem ereszt. Mintha valami történt volna
azzal a borral: sehogy se izlik. Pedig se nem virágos, se nem
szinehagyott. Egy hét előtt még olyan jól esett, mikor itt járt az
asszonynyal. Egy pohárral még az asszony is jóizüen ivott belőle.
Kimegy a pinczéből. Épen be akarja tenni az ajtót maga után, mikor
szemébe ötlik az asszony tekercse a sajtógerendán. A tekercs mellett az
asszonynak egy régi – – régi kék fejrevaló kendője.
Kezébe veszi a kendőt s elnézi sokáig. Megint csak kicsordul a köny
szeméből s végig folyik ránczos sovány arczán. Hiába, a vén ember már
gyönge ember, le kell kissé ülnie, nem birja a lába, mikor szivén erőt
vesz az érzés. Utóbb magához tér s a kendőt beleteszi a tarisznyába.
Bezárja a pinczeajtót s a kulcsot magához veszi. Hazafelé ballag s
bemegy a biróhoz.
– Itt van biró uram a házam kulcsa, itt meg van a pinczém kulcsa.
Rendben hagytam mindent a maga helyén. A malacznak is adtam enni-inni,
az is ellesz estélig. Mostantól fogva pedig nem látnak többé
kigyelmetek, elköltözöm. Nem vagyok idevaló termés, nem akarok a falu
nyakába szakadni. Köszönöm hozzám való minden eddigi jóságukat. Ha
valamit vétettem: bocsássanak meg kigyelmetek. Istennek oltalmába
ajánlom kigyelmeteket mind közönségesen.
A biró harmadmagával iddogált. Egy pohár borral megkinálta a Kettős
Évangyélistát s egyuttal szerencsés utat kivánt neki.
Azóta nem látták az Évangyélistát Aszófőn. Nem is törődtek vele. Nem
látták Balaton-Kis-Szőllősön se, szülő falujában. Oda se ment. Hiába is
ment volna. Hatvan esztendeje származott el onnan s akkor is árva volt.
Ki emlékezett volna már rája? Nem látták Balaton-Füreden se a
kálvinisták régi templomában. Hiszen ott se ismerték. Ott is csak az
egyházfi tudott róla valamit, a mint egyszer-másszor az istentiszteleten
megjelent, az ajtónál helyet foglalt s kongó krajczárját a szegények
tányérjába beletette.
Hanem harmad vagy negyed napra mégis rá akadt Gelencsér Ferkó.
Kecskéit legeltette Ferkó az Óvár tövében, a remete barlang környékén.
Akkor még megengedte a nemes vármegye, hogy a jobbágyok kecskét
tarthassanak. Ott mászkáltak a kecskék a sziklapart meredek oldalain,
hogy a borbolya, kecskerágó, somfa, iharfa és bodzabokrok sovány
vesszőit legeljék; a Ferkó a víz partján sütkérezett, kutyája pedig
erre-arra kószált, szaglálódott.
Egyszer a kutya megállt a remetebarlang előtt s elkezdett ugatni befelé.
Ugatott-ugatott s ugatás közben le-lenézett kis gazdája felé.
Látta a Ferkó ezt a dolgot, de nem ügyelt rá. Az ugatásról ugyan
mindjárt észrevette, hogy a kutya talált valamit, de hát azt gondolta:
tüskés disznó van a barlangban, azt ugatja. Tüskés disznóért ő a
barlangig föl nem mászkál.
Utóbb a kutya belátta, hogy őt a Ferkó olyan messziről meg nem érti.
Lejött hát a part oldaláról oda ment kis gazdája mellé, ott kezdett
ugatni s ugatás közben oda-oda mutatott szemével, orrával és fülével a
barlang felé. Igy aztán csakugyan megértette kis gazdája.
Fölment a Ferkó a barlanghoz s imhol ott feküdt egy öreg ember. Szürével
betakarva, tarisznyája a feje alatt, botja a sarokba állitva. Ősz haját
az őszi szellő lebegteti, nem mozdul, nem szól, csak néz.
Az Évangyélista volt.
A Ferkó levette kalapját, úgy köszönt az öreg zsöllérnek.
– Szerencsés jónapot kivánok bátyám uram. Mit csinál itt kigyelmed?
Az Évangyélista gyönge hangon felelt.
– Nyugszom fiam.
– Dél felé jár már az idő bátyám uram.
Tudta azt az Evangyélista, de nem törődött vele. Lesz még este is.
– Adj egy ital vizet fiam.
A Ferkó lement a Balatonra, kobakját megtöltötte vizzel s a kobakot
szépen letérdelve oda tartotta az Évangyélista szájához. Talán ivott is
az öreg egy pár cseppnyit, a többi bizony szakállára folydogált.
– Vedd ki fiam a tarisznyát fejem alól, találsz benne kenyeret,
szalonnát; falatozzál, vess a kutyádnak is.
– Köszönöm szépen bátyám uram, nekünk is van ennivalónk.
Nem is nyult a tarisznyához és azután, hogy az Evangyélista nem szólt,
ajánlotta őt az Istennek, ujra megemelintette kalapját és elment
kecskéire vigyázni.
Másnap megint arra legeltetett a Gelencsér Ferkó, de ő már el is
felejtette az öreg zsöllért. Azt gondolta: kialudta, kinyugodta magát s
tovább ment. De a kutya úgy gondolkodott: mégis illő dolog megnézni az
öreget s azért ő felballagott a remetelakhoz. Bizony ott volt az öreg
most is, hírt kellett erről adni a Ferkónak.
Az Évangyélista most se szólt, most se mozdult, csak ugy feküdt mint
tegnap. De azért most is nézett.
A Ferkónak most jutott eszébe, hogy talán valami baja van az ismeretlen
öreg embernek.
– Bátyám uram hátha szólnék a gazdámnak!
Az Évangyélista már csak suttogva felelt, nem volt ereje hangosan
szólni.
– Majd ha kinyugodtam magam fiam!
Igaz a! Tovább ment a Ferkó kecskéit őrizni, gyíkot kergetni,
vadrózsa-gyümölcsöt szedni, somot keresgélni.
Az Évangyélistának is igaza volt. Az a barlang se volt az övé, hanem az
uraságé. Hiszen minden az uraságé. Ha házából, szőlejéből
kiszoríthatták, pedig ő építette, ő ültette mind a kettőt: hogy ne
szorithatnák ki abból a barlangból? A Ferkó gyerek elmondja a gazdának,
a gazda a birónak, a biró az ispán urnak, az ispán az apáturnak: hát ha
nem hagynak neki itt se békét?
Pedig ő nyugodni akar. Örökre elnyugodni. Nem szeretné, ha megzavarnák.
A vad, ha végét érzi, elássa magát a földbe, elbuvik az avarba, elvonul
a barlang mélységébe, elmenekül sötét erdő hangtalan árnyékába. Nem
akarja, hogy ellenségei bántsák, irigyei örüljenek, gyönge szivek
szánakozzanak rajta. S a mi szabad a vad állatnak: mért ne lenne szabad
a zsöllér embernek? Még a házi macska is, ha halála közelget: fölmegy a
padlásra, elbujik a rag alá, hogy senki se lássa vonaglását. Igy
gondolta ki ezt együgyü eszével az öreg Évangyélista.
A következő napon a Dobogóra hajtotta ki kecskéit a Gelencsér Ferkó.
Közel se járt a remetebarlanghoz.
De harmad vagy negyed napra megint csak visszatért a barlang környékére.
Kutyája megint csak ellátogatott a barlanghoz, de mikor annak szájánál
megállt, most már nem ugatott, hanem hátrahajtott füllel, föl tartott
orrával hosszan dúdolt.
– Ez a kutya valami rosszat érez.
Fölballag a Ferkó a barlanghoz s ime az öreg ember most is csak ugy
fekszik, mint előbb. Szűrével betakarózva, a tarisznya a feje alatt,
botja a sarokban. Most se mozdul, most se szól. De most már nem is néz.
Mind a két szeme bezárva.
Hátha alszik?
A gyerek tapasztalatlan. Még nem tudja, mi a halál, mi az alvás.
De tudja a kutya.
A kutya végig szaglászsza az öreg zsöllért. Elkezdi csizmájánál s végzi
a fején s a feje alatti tarisznyáján. Azt már a Ferkó gyerek is tudja,
hogy a kutya az eleven ember arczát nem szaglássza. Orron üthetné ezért
az eleven ember.
Bizony meghalt az Évangyélista!
A kecskerágó levele még zöld ilyenkor. De gyümölcse már kinyilt. Az a
papsüveg alaku aranysárga és biborpiros négy gerezdü gyönyörü gyümölcs.
A legszebb virág se szebb ennél. Egész öllel, egész nyalábbal tördel a
Ferkó gyerek kecskerágó galyat s körül rakja vele az Évangyélista nyugvó
testét.
Bizony nyugszik az már örökké!
Jöhet most már az uraság, jöhet most már az ispán úr is. Adhatnak most
már az Évangyélistának békés zsöllérséget: mind nem ér az most már
semmit. Most mutassák meg, mekkora az ő erejük-hatalmuk! Annyit se érnek
már, mint a kecskerágó aranybibor virága. Pedig a vén zsöllérnek az se
ér már semmit.
Kinéz az a barlang a Balatonra. Ellát messze, végtelenbe. Az őszi nap
sugarát láthatatlan köd teszi bágyadttá, e miatt nem látni a távol
partokat. De az őszi nap sugara is be-benéz a barlangba s végig
hullámzik a vén zsöllér redős arczán. Az őszi szél is be-besuhan
láthatatlanul s megmozgatja a kecskerágó galyakat s a vén zsöllér ősz
szakállát, fehér hajfürteit. Hejh vén zsöllér: ne bánd, hogy az emberek
elhagytak téged, – a napsugár és a szellő és az őszi virág ime
meglátogat.
S az emberek se hagytak el. Az a Ferkó gyerek s a kutyája minden nap
fölkeresett. Sőt a mint a gyerek este hazahajtott s elbeszélte a dolgot
gazdájának: ime másnap már ott volt egy előljáró a kisbiróval s két
napszámos emberrel, hogy neked a parton sirt ássanak s oda téged
eltemessenek!
Csakugyan ott voltak.
Megvizsgálták a vén zsöllért. Tarisznyáját kivették feje alól. Tele volt
száraz ennivalóval. Szürét lekanyaritották róla. Fölösleges ruháját haza
kell vinni a falu szegényeinek. Kigombolták dolmányát és mellesét is.
És a mikor oda értek meztelen öreg testéhez: a szive fölött találták
annak az öreg asszonynak fejkötőjét, gyüszüjét és ócska kék fejrevaló
kendőjét. A ki az ő társa volt. A kit egyszer szeretett, de örökre
szeretett. A kit egy hét előtt a temetőbe kisért. És a ki nélkül nem
tudott tovább élni. És a kinek minden kincsét oda rakta szive fölé, hogy
a míg az a szív dobog: az az öreg asszony tudja meg, hogy érte dobog.
Eltemették. A fejkötőt, gyüszüt és fejre való kendőt szive fölött
hagyták. Sirja fölé a fejéhez három darab követ oda hengeritettek. Mikor
nekem gyermekkoromban megmutatták a Kettős Évangyélista sirját: a
sirhalomnak már nyoma se volt, de az a három darab kő még ott volt és
együtt volt. A sirhalmot széthordták már akkorra a szelek.
Ki emlékszik ma már a szegény Evangyélistára? De ki emlékszik ma már a
hatalmas királyra?
Lent a viznek partján a nyomorult zsöllér van eltemetve, fönt a partnak
ormán a hatalmas király van eltemetve. Az egyiknek fejéhez három darab
követ hengeritettek, a másiknak sirja fölé kettős tornyu templomot
épitettek. A nyomorult zsöllér sirhalmát széthordták már a szelek, de a
templom se áll már sokáig. Azt a sziklaormot is pusztitják már a szelek,
a melyre a templom van épitve. Az az orom foszlik, porladoz, hull alá a
mélységbe s ötven év, száz év: lehull a templom keleti oldala is. Ha
csak az egész hegyet nagy falakkal meg nem támogatják.
Mindegy; – a hatalmas király is porrá, hamuvá vált már, mint a szegény
zsöllér. Mikor amazt eltemették: a nemzet ékes drágaköves arany koronát
tett a fejére. Hova lett ez a korona? Ellopták, földarabolták,
eltékozolták, nincs meg. Hejh szegény zsöllér, a te öreg feleségednek
gyüszüjét nem lopja el, nem tékozolja el senki. Az még megvan ott a föld
alatt és ott a szived fölött. Hiszen a természet erői ezt is csak
fölemésztik egykor – az igaz. De ha a gyüszü is ép ugy semmivé válik
egykor, mint a korona: mi külömbség lesz akkor már a király között és a
zsöllér között.
Én bizony nem tudom.
És mégis tudom.
A zsöllér emlékén nem élődik senki, a király emlékén százan és ezeren
élődnek mind maiglan.
A TIHANYI BARÁTOK.
(Endre király. – Miök van a tihanyi barátoknak? – Kocsi Sebestyén Gábor
követ s Bresztyenszky apátur. – Mit csinál a barát a szobalánynyal? –
Miért kell bohócz a zárdában? – Mi a nevetés? – Állitsatok nevető
kórházakat. – A remete és a szentgáli nemes. – Szent Gellért püspök. –
Utazik a püspök. – A nyéki lány dalolgat. – A püspök és a barát nem
tudnak aludni. – A bölcs tanulság.)
De ne bölcselkedjünk. A milyen sokat ér a bölcseség: olyan keveset ér a
bölcselkedés. Becsüljük meg Endre király emlékezetét, a ki nyolczszáz és
negyvenöt év előtt 1055-ben megalapitotta a tihanyi apátságot.
Én legalább megbecsülöm. Kegyetlenül elverte rólunk a németet s alapitó
levelében megőrzött számunkra egy darab magyar nyelvet. Mind a kettő
nagy érdeme és nagy szerencséje én előttem.
Azon a nyelven beszélt ő is, a melyen mi. S azon a nyelven beszélt Árpád
is, a melyen ő. Bizonyos ez én előttem, akármit beszélnek a töröktatár
és finnugor tudósok. Engem százhuszonöt év választ el az én öreg
apámtól, s én ugy beszélek, mint öreg apám s I. Endre királyt se
választja el több idő Árpádtól, tehát neki is úgy kellett beszélni, mint
a hogy Árpád beszélt. S a hogy én nem lettem ennyi idő alatt se németté,
se tóttá, se ugorrá, se törökké: ép ugy nem változott el Endre király
se. Igaz, hogy a királyokról minden rosszat föl lehet tenni, noha semmi
rosszat se szabad föltenni. De Endre király nem volt ám mindig király.
Sőt fiatal korában inségből, nyomoruságból ugyan csak kijutott neki,
mert itthon még csak szolgabiróvá se lehetett, itthon még csak maradása
se volt. Egészen rossz ember tehát király létére se lehetett.
Tihanyi levele mindenképen derék dolog.
Ez a levél fényesen bizonyitja, hogy Endre király bölcs és jókedvü, okos
és vidám gondolkozásu férfiu volt. Ilyennek kellene lenni minden
királynak. De a tihanyi barátok se legyenek ám másfélék, mint a hogy
őket a bölcs és vidám király a maga képére és hasonlatosságára alkotta.
Adott nekik húsz ekényi földet. Egy eke-föld akkor 256 és fél magyar
holdnyi volt. Tehát több mint ötezer hold földet adott örök birtokul.
Csinos uradalomnak illenék be ma is. Az erdőt és a vizet akkor se ekével
müvelték. Hogy erdőből és Balatonból mennyit adott a király: azt most
már nem tudjuk. Valószinüleg a király se tudta. Most mintegy öt ezer
hold Balatonjuk van a tihanyi barátoknak. Halászni elég, fürödni sok is.
Csónakázni fölösleges, mert tihanyi barát csónakázni nem szokott. A mi
dolguk van a világban: elvégzik azt a száraz földön is. Szükség nélkül
pedig okos ember nem megy a vizre.
Adott nekik hatvan tanyát, húsz szőlőt és ugyanannyi vinczellért, húsz
lovas katonát, tíz halászt, öt csikóst, három gulyást, három juhászt,
két kanászt, két szakácsot, két csizmadiát, két kovácsot, egy
aranymívest, egy ácsot, két malmot és két molnárt, egy esztergályost,
egy ruhamosót, egy iparos legényt, tíz szobalányt.
Adott nekik harmincznégy ménlovat hozzájuk való elegendő kanczával.
Adott száz tehenet és száz emse disznót, hétszáz juhot és ötven méhkast
méhrajjal együtt.
Hát méhészt adott-e?
Ebben a kérdésben Kocsi Sebestyén Gábor sehogy se értett egyet
Bresztyenszky Albert híres, nevezetes tudós tihanyi apáttal.
Kocsi Sebestyén Gábor követ volt és jogtudós, Bresztyenszky Albert barát
volt, apátur volt és számtudós. Az a követ kálvinista volt, de a
megyegyülésen is, országgyülésen is, mikor a beszéd sora a vegyes
házasságokra került, jobban ismerte a szent atyákat, mint valamennyi
püspök és kanonok. Jobban ismerte a szent Irást is. De még a számtant is
jobban tudta, mint Bresztyenszky apátur, a ki pedig még Deák Ferenczet
is képes volt a matezisre tanitani. A pannonhalmi, bakonybéli és tihanyi
benczések s a veszprémi kanonokok ugy féltek attól a Kocsi Sebestyén
Gábortól, mint a rossz ellenségtől, hanem azért ugy szerették, mint a jó
testvért. De akárhogy szerették: utóbb szent dolgokról nem viaskodtak
vele, mert lemagyarázta és lebizonyitotta róluk a kámzsát. És pedig oly
vidám észszel, hogy még csak meg se lehetett rá haragudni.
A nyarat Balaton-Füreden szokta tölteni. Országos hirü-nevü ember volt,
Deák Ferencz maga is minden nap órákon át élvezte nagy elméjét, melyben
megfért minden tudomány s mely a tudomány minden titkát hatalmas
pajzánkodással deritette föl. A komoly és tekintélyes apátur se
maradhatott ki vonzó társaságából.
Kocsi Sebestyén Gábor meg tudta magyarázni I. Endre király alapitó
levelét s az első tihanyi barátok szokásait, erkölcseit. Nemzeti
történetiróink jól tennék, ha az ő magyarázatai fölött kissé
eltünődnének.
A király nem mondta meg, hány barát számára alapitja Tihanyt. Csak
annyit mondott: egy csomó barát számára. Az a csomó barát lehetett tíz
is, lehetett száz is. De hát mennyi volt?
A hires követ azt mondta: húsz volt.
Ezt azzal bizonyitotta, hogy a király szerette a huszas számot, azért
adott a barátoknak húsz ekényi földet, húsz szőlőt és húsz lovas
katonát. Mert ámbátor húsz ekényi föld ötszáz barátot is képes volt
eltartani, de nem a kenyér a fődolog, hanem a borocska; minthogy pedig
egy vinczellér munkálta szőlő húsz akó bornál többet nem teremhet, ennyi
bor pedig egy esztendőn át minden esetre kell egy barátnak: tehát a
barátok száma húsznál több nem lehetett.
Hozott erre föl még egyéb bizonyságot is.
De legnagyobb bizonysága abból állott, hogy a király a barátok számára
csak tíz szobalányt rendelt. A szobalányok a király rendelete szerint
természetesen mind fiatalok, üdék, pirosak, egészségesek és hajadonok
voltak s valamennyien a zárdában tanyáztak. Ott volt nappali és éjjeli
lakásuk. A zárda pedig nem volt nagy. Még akkora se volt, mint a
mostani.
De hát mi dolguk volt a szobalányoknak?
A király ezt az ő levelében nem mondta meg. E miatt a jó apátur
számtudománya e kérdésre nem tudott megfelelni.
De meg tudott felelni a híres követ.
A szobalány csak ott van helyén, a hol urnő van a háznál. Agglegényről,
papról, barátról, fiatal emberről föl nem lehet tenni, hogy szobalányt
tartson magának a házi rend fentartására. Ilyen esetet föltenni nem
szabad. Kivált a tihanyi barátról, a ki a jó rendnek és jó erkölcsnek
példaképe.
Urnő pedig nem volt a zárdában.
Igaz, hogy nő látogatója sok volt a zárdának. A közel szomszédságban
laktak a Berény, Eőrs, Mike, Vázsony, Csóron, Uzsa, Sárkány, Kálla,
Megyer, Látrány nemzetségek s ezeken kivül még sok nagy uri nemzetség.
Ezek asszonyai hol Veszprémbe, hol Tihanyba látogattak el, ha gyónni
akartak, mert pap, püspök, barát, apátur másutt nem volt a közelben.
Ezeknek ugyan kellett a szobalány, csakhogy ők hoztak magukkal
szobalányt, a mennyi csak kellett. Ők nem szorultak a barátok
szobalányaira. De a férjek se engedték volna meg, hogy rászoruljanak. A
szobalány szeret fecsegni, a barátok szobalánya tud is fecsegni s a
szobalány nem csupán csak istenes dolgokról fecseg, ha az urnő kiváncsi.
A barátok ugyan nem félhettek, hogy róluk találnak fecsegni, mert hiszen
ők mást, mint istennek tetsző dolgot nem cselekedtek, de a férjek, ifju
lovagok és apródok igen is félhettek, már pedig a gyónásra menő urnőnek
csak a szentekre és saját bűneire s a bűneitől való megtisztulásra
szabad gondolni, semmire se másra.
De ha erre se kellett a szobalány: hát akkor mire kellett?
A hires követ így fejtette meg a titkot.
A bölcs és vidám király gondoskodott arról, hogy a barátok egészséges
emberek s jó pajtások legyenek. S különösen jó mulató társak, a mikor a
király és főemberei hozzájuk ellátogatnak vadászni, mulatni, dévajkodni.
Ámde a puszta vagyon, az egyedülvaló testi jóllét erre nem elégséges. A
ki csak eszik, iszik, imádkozik és aluszik: az előbb-utóbb potrohossá
válik, komorrá és kedvetlenné lesz, testében-lelkében elnehezedik, urrá
lesz fölötte mindenféle nyavalya, csuz, köszvény, nyálkásság, keze
reszketése.
A barát nem sétál, nem vadász, nem fürdik, nem lovagol, nem vív, nem
tornáz, csatába nem megy, nem hadakozik: mi üditse föl tehát
testét-lelkét?
A nevetés.
A barátnak minden étkezés után nagyokat kell nevetni. Nagyokat és sokat.
Akkorákat, hogy hasát fogja, ablakot reszkettesse, arczát-nyakát izzadás
boritsa, csak épen, hogy széket-asztalt össze ne törjön.
Erre három eszköze van.
Az egyik az adoma.
Minden zárdának van adomagyüjteménye. Csakhogy adomáik nem nagy számuak
és nem sokfélék. Csintalanságnak az adomában lenni nem szabad. Csakhogy
a barátnál lassan gyülik az adoma. Nem jár ő ki a világba, honnan
gyüjtené? Jól tudta ezt a király is. Egy-egy adoma száz esztendeig is
elél a zárdában, de tudja is előre már mindenki. Az apáttól, perjeltől,
gvárdiántól tízszer-húszszor csak meghallgatják, de már az ő
tiszteletükre se tudnak nevetni. Unják, mint a kását. Ha pedig egyenlő
rangu páter, fráter gyujt rá: az első szónál már hátba ütik, vagy a
többi folytatja tovább. Kolduló barát egészen más. Az mindig hoz a
vidékről ujat és ujat. A kolduló barát adomájának már menyecskés illata
is lehet. De a tihanyi barát igazi uraság, nem kolduló barát.
Az adoma tehát nem elégséges.
Másik eszköz az udvari bolond.
Udvari bolondot azonban a király nem adott a tihanyi barátoknak.
Udvari bolond csak nagy uraságnak való. Ahhoz is van szokva. A püspöknek
uraságot kell mutatnia, ha szegény is; – a barátnak szegénységet kell
mutatnia, ha uraság is. Igy parancsolják a pápák, hitvallók és alapítók.
Barátnak udvari bolond nem való.
Hanem mókás, bohócz és bukfenczhányó igen is való. Adott is ilyet a
bölcs és vidám király kettőt a tihanyi barátoknak.
De már itt közbeszólt a tudós apátur.
– Hohó tekintetes uram, be is kell ám ezt bizonyitani.
– Igenis, főtisztelendő szent atyám, be is bizonyitjuk. Nyilván benne
van az alapitó levélben, hogy adattak és adományoztattak a tihanyi
barátoknak két bohóczok, apinarii duo.
– Tekintetes urammal ugyan nem vitatkozom, de ha elődeinknek a dicső
király ötven kas méhet adott: méhészt is kellett adnia, adott is kettőt.
Apis azt teszi: méh; – apinarius azt teszi: méhész.
– Nem azt teszi főtisztelendő szent atyám. A méhészt a latin nyelvben
mellifexnek hivják. Apinae azt teszi: bohóczságok, mókázások. Innen
származik az apinarius. Igy használják ezt a szót a szent atyák:
Augusztinusz, Tertulliánusz, Johannesz Damaszczenusz, nemkülönben
Johannesz Krizosztómusz is. De így használják ezt a római világi irók is
Krisztus után 117-ik esztendő óta. A mint ezt bővebben bizonyitják
Faber, Gesner, Schneebergi Forcellini híres latin szótárirók és számos
más tudós ember. Származik pedig e szónak gyökere a hellen nyelvből, a
melyben apaté azt teszi: ámitás, időtöltés. Minthogy olyan bölcs
királyról, mint I. Endre, föl nem lehet tenni, hogy latinul ne tudott
volna s még kevésbbé, hogy a szent atyákat és azok nyelvét meg akarta
volna sérteni: ennél fogva bizonyos az, hogy ő két bohóczot és mókás
embert adott a tihanyi barátoknak.
Szeme-szája elállt az egész társaságnak erre a hevenyészett előadásra.
Két előkelő ifju nyomban le is jegyezte magának. Az egyik Nagy-alásonyi
Barcza Sándor, Zalamegyének egykor alispánja; a másik: Pápay Miklós,
Veszprémmegyének hires táblabirája. Mindenki a tudós Bresztyenszky
Albert apáturra nézett: mit felel ő erre most már. Ő pedig elnevette
magát s azt mondta:
– Hiába néznek rám a tekintetes urak, megmondtam, hogy nem vitatkozom,
csak várom, hogy mi fog ebből még majd kitudódni. Remélem, a
szobalányokról nem lesz többé szó.
– De sőt inkább mindjárt azokra térek vissza.
Ugy volt biz az. Két mókás embert, két bohóczot kaptak a tihanyi
barátok.
De hát hova lettek! Meddig állott fenn ez a bölcs intézmény? Mért nincs
most se Tihanyban, se Pannonhalmán, se Jászón, se másutt bohócz,
bukfenczhányó, mókás ember?
Jól van. A barátoknak nincs többé szükségük mókás emberekre. Ott vannak
a be-belátogató káplánok, a kik elmondják az öreg papok gazdasszonyos
adomáit, és ott vannak a be-benéző öreg papok, a kik elmondják a
káplánok istentelenkedéseit. Lehet ezeken nevetni eleget. És aztán a mai
barát nem is egészen olyan, mint a régi. Tud irni és olvasni. Olvashat
világi könyveket s okos és bolond ujságokat. Olvashatja, ha egyebet nem,
a naptárakat. S ha egy-kettő olvas: ellátja adomával a többit.
Hanem azt kérdezzük: miért nincs mókás emberük a kórházaknak, a sinlődők
gyülekezetének, az aggok és erőtlenek menedékházának? A kik helyhez
kötvék s a kiknek nem áll módjukban szinházba, orfeumba, czirkuszba
eljárni!
S ha mikor az orvos patikaszert rendel: miért nem tud néhány adag jóízü
nevetést is rendelni?
Mi a nevetés?
A léleknek dalra kerekedése, ropogós ugrándozása, vidám kurjogatása.
Egészséges lélek fen nem állhat nevetés nélkül. E nélkül nincs is élete.
A csecsemőben akkor támad a lélek, mikor nevetni kezd s az öregben és
nyavalyásban akkor mulik el a lélek, a mikor már nem tud többé nevetni.
Nevetni csak az ember képes. A ló is röhög, a kutya is vinnyog, a macska
is dorombol, de csupán az ember nevet. A fiatal állatnak is van jó
kedve, de a természet megtagadta tőle azt az erőt, hogy jó kedvét
nevetéssel bizonyitsa. Csak kézzel-lábbal bizonyitja. Gida, bárány
szökell; csikó, borju ficzánkol; malacz, majom, kölyök-macska,
kölyök-kutya játszik. Mind szép, mind kedves, de egyik se nevet.
Az angyal se nevet. Vagy áhitatos arczot ölt, vagy haragszik. Az ördög
se nevet. Pedig az ő dolgában ő mindig biztos, nyeresége soha se marad
el. Ezt a két ügynököt rosszul alkották meg a vallásalapitók. A majomnak
mindig komoly képe van, akárhogy játszik. A királynak és a papnak mindig
komoly képe van a trónuson és a katedrán, pedig mindakettő az emberek
boldogságát hirdeti, ki az innenső, ki a tulsó világra. A halottnak is
mindig komoly képe van. A halott arcza sokszor eltorzul, de nevetésre
soha se torzul. Nincs igaza Vörösmartynak. Ő azt mondja, hogy a halottak
a temetőben elkezdtek kaczagni, mikor Megyeri, a nagy szinmüvész
leszállt közéjük. Dehogy kaczagtak. Még maga Megyeri is komoly képet
csinált az ostoba dologhoz.
Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, a ki jóizüen nevetni nem
tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek
részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek
jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bizzátok. A nevetni nem tudó
lélek az emberek közt s a holttest szaga az illatok közt: teljesen
egyenlő két dolog. De a rossz emberek közt, a kik nevetni nem tudnak,
mégis az a legrosszabb ember, a ki álnokságból erőltetve nevet. A tigris
arcza, mikor eleven vért iszik, nem oly utálatos, mint az ily ember
arcza.
A jóizü nevetés megrázza a testet. Az egész testet. Az arcz ugyan
elszélesedik és tele lesz redővel, a száj megnyulik s a szemek
keskenynyé válnak: de azért a nevető arcz mindig szép. A komoly képü
leánynak angyalarczába bele lehet szeretni, de ha a nevetést meg nem
szokja: kiszeret belőle csakhamar mindenki. Legelőször saját férje.
Igazán nevetni: ez a legtökéletesebb szépitő szer.
A tökéletes életrend azt parancsolja, hogy lakoma után, gazdag ebéd után
mindig nevetés következzék. S a nevető jó kedv legalább addig tartson, a
meddig a lakoma tartott. A hány fogás volt az étel: legalább annyi
hatalmas kaczagás következzék. Istennek különös áldása elmés, vidám,
ügyes adomázó emberekkel lenni együtt evés közben. A kaczagás megtágitja
a tüdőt, kihajt belőle minden ártalmas nyálkát, helyre rázza az
ételt-italt, egyenlő pezsgésbe hozza mindenütt a vért s az agyat és
szivet felüditi. Semmiféle szeszes ital nem hat olyan jótékonyan, mint a
jóizü nevetés. Tökéletesen ostoba annak az embernek a dolga, a ki kocsin
olvas ujságot a helyett, hogy istennek szép napvilágában gyönyörködnék
és a ki evés után rögtön munkája után fut, a helyett, hogy nevetne.
Magyar ember természete jól enni-inni, de lakoma után vidám ötletekkel
és adomákkal magát jól kinevetni. Igy volt már Attila asztalánál is, a
mint Priszkosz szépen leirja. Szólt a dal és zene s azután mókás
emberek, bukfenczhányók jöttek s hangos kaczagásra birták a vitéz
urakat. S a ki lakoma után jóizüen kaczaghat: nem is szedi az föl azt a
sok divatos és gyalázatos betegséget, a mely ellen Karlsbadba kell
költözni annyi jómódu magyarnak. Czukor, máj, lép, vese, gyomor,
epebetegség, mind ismeretlen dolog a jóizü nevetők előtt.
S a betegnek a gyógyulást s az aggnak az élni való erőt a jóizü nevetés
legalább megadja oly mértékben, mint az üditő álom. És sokkal nagyobb
mértékben, mint a sok kinin, szaliczil, ipekakuánha, antipirin, ópium,
morfium, jód s az egyéb százféle por, folyadék és kenőcs. A
vérszegénység ezerféle kórsága ellen a jóizü nevetés minden orvosságnál
többet ér. Nevettessétek meg minden nap néhányszor a haldokló
tüdővészest s vagy megmentitek, vagy meghosszabbitjátok életét. Két
hatalmas ellensége van mindenféle baczillusnak. Az egyik a napfény, a
másik a jóizü nevetés.
Hát hiszen orvosnak és orvosságnak kell lenni. Tudom én azt.
De rendezzétek be a kórházakat akként, hogy az arra való betegeknek
módjukban álljon magukat minden nap igazán kikaczagni. Az elmebetegek
gyógyintézeteiben csodákat miveltek. De csodákat értek el egyéb betegség
leküzdésében is. Mókás embert jó pénzért kaptok eleget. Ha nem kaptok:
képezzetek. De a mókás ember még nem elég. Olyan emberek is kellenek, a
kik hatalmasan tudnak kaczagni. A nevetés is olyan ragadós, mint a nátha
vagy az ásitás. S ha egyszer ráragadt a betegre: czélt értetek. S így
kell berendezni az aggok és sinlők menedéktanyáit s így egy csomó
fürdőtelepet is. Orvos, pap, gyógyszerész és czigány még nem elég a
korszerü betegség ellen.
Mind jól tudta ezt I. Endre király, a mikor a tihanyi barátokat
összegyüjtötte és megalapitotta. De mind elfeledte ezt király, barát,
országkormányzó ember a lefolyt nyolczszázötven esztendő óta. De mind
megmagyarázta ezt alaposan Kocsi Sebestyén Gábor a tudós Bresztyenszky
apátnak.
És azt is megmagyarázta, mire kellett a barátoknak a tíz szobalány.
Pedig most már a tudós apátur is kitalálhatta volna.
Jóizüen nevetni ugyanis jó kedv nélkül nem lehet. Jó kedvet csinálni
pedig se égi, se földi hatalom nem tud oly igazán, mint a lány, ha
vidám, szép és fiatal. De csak az olyan lány, a ki se nem egészen a
mienk, se nem egészen a másé.
– Ilyen lány azonban nincs, jegyezte meg az apátur.
– Ilyen lány azonban a szobalány, felelte rá Kocsi Sebestyén Gábor.
– Főtisztelendő szent atyám ezt nem tudhatja, mert a tihanyi barátok rég
eltértek már a bölcs király törvényétől s régóta nem tartanak a zárdában
tíz szobalányt. Tenne csak szent atyám kisérletet e dologban, majd
meglátná, mennyi jó kedvet, mennyi egészséges nevetést tudna okozni húsz
barátnak tíz vidám, hamis szobalány.
– Szent életü embernek nem szabad ám vidám lányokkal játszadozni s
haszontalan és kárhozatos nevetgélésnek magát átengedni tekintetes uram.
– A barátnak minden szabad, a mit a szentek, vértanuk és hitvallók isten
dicsőségére, saját lelkük épülésére s a szegény bünös lelkek
megmentésére cselekedtek. Ime szent atyám elmondom én, mi birta rá, ki
birta rá a bölcs és vidám királyt, hogy szobalányokat adjon a tihanyi
barátoknak. Különös eset ám ez! Lám a pannonhalmi barátoknak nem volt
szabad soha lányokat tartani a zárdában, pedig azok még a tihanyi
barátoknál is hatalmasabbak. I. Endre király se merte volna ezt
megtenni, ha valóságos szent és vértanu nem adott volna neki erre
utmutatást, eszmét és bátorságot.
Erre a szóra most már nemcsak az apátur, hanem mindenki mosolyogva és
hitetlen arczczal nézett a mindentudó és dévaj elméjü veszprémmegyei
követre. Hogy épen szent és vértanu adta volna a tanácsot: ezt már
csakugyan nem hitték.
Kocsi Sebestyén Gábor látta a hitetlenséget. De azért nagy bajuszszal
beárnyékolt szája nem mosolygott, hanem két fekete nagy szeme igenis
mosolygott. Hatalmas nagy fejü ember volt, de fejének nagysága még se
volt olyan bámulatra méltó, mint szemeinek nagysága. Bikának és
oroszlánnak szeme akkora, mint az övé volt.
Tudta ő azt jól, hogy az apátur csakhamar meghajlik az igazság előtt s
akkor a többi se mer tovább hitetlenkedni.
– Főtisztelendő szent atyám jól tudja, hogy szent Gellért igazi szent.
Remete is volt, püspök is volt, hitvalló is volt, agyon is ütötték,
vértanu is volt, semmi fogyatkozást tehát az ő szentségében találni nem
lehet. De nem is szabad, mert első rangu szentjei közé sorozta őt az
egyház.
Nos hát egyszer egy szentgáli nemes embert halálra itélt a király, még
pedig szent István király. A nemes ember nagy bűnt követett el, pogány
is volt, bizonyosan megérdemelte a halált. A halálraitélt ember azonban,
mielőtt a bakó rátette volna a kezét, arra kérte a szent királyt,
engedje meg neki, hogy ő bűneinek töredelmes megbánására harmincz napig
imádkozzék. A szent király ezt a kérelmet meg nem tagadhatta.
A halálraitéltnek azonban eszébe se jutott imádkozni s büneit bánni.
Imádkozik is szentgáli ember! Bánja is a bünét nemes ember! Csak azt
várja valaki.
Hanem e helyett eszébe jutott, hogy ő egykor egy nyavalyás remetének
megmentette az életét. Ott vadászgatott a Bakonyban, a Bakonynak is a
legsürübb erdejében, a Hajszabarna oldalában, a hol a remetének volt
rozoga gunyhója. Gunyhó előtt a fakereszt, a fakereszt előtt térdepelve
a remete. Körülötte három farkas. Egyik a jobboldalán, másik a
baloldalán, harmadik előtte a gunyhó ajtajában. Üldögélt mind a három s
kiöltött piros nyelvvel lihegett mind a három. Elhatározták már, hogy a
remetét megeszik s szép szeliden meg is mondták neki. Megnyugodott már
sorsában a remete is, csak arra kérte a farkasokat: engedjék meg neki,
hogy három Miatyánkot elmondhasson. A remete szent életü ember volt, hát
csak megengedték neki. Éhesek voltak ugyan, de már ezt az utolsó
kivánságát csak megengedték. Megbánták ugyan csakhamar, mert a három
Miatyánk átkozott sokáig tartott, de hiába, becsületes farkas csak
megtartja adott szavát, ha éhes is. Ez volt a veszedelmük. Mert a mikor
a remete a harmadik Miatyánknak is a végére jutott s épen e szavakat
mondta: »de szabadits meg a gonosztól,« csak oda toppant ám a szentgáli
nemes ember. S a szentgáli nemes ember fogta a fokosát, két farkast
agyonütött, a harmadikat világgá kergette, a remete életét megmentette.
Nosza hálálkodott most a remete a szentgáli nemes embernek.
– A menybéli szentek serege küldött téged most ide én hozzám.
– Nem küldött bizony remete, mert én még igazhitü pogány vagyok, hát
csak magam vetődtem ide. No de igyál egyet!
S kezébe adta kobakját a remetének. A kobak tele volt kegyetlen erős
lótejpálinkával. Nagyot huzott belőle a remete. Pogány ital volt, de
azért jól esett a három Miatyánkra. No meg a kis ijedtségre.
Ez a remete azóta a királyi udvarba került, Imre királyfinak oktatója
lett, püspök lett, szent lett, hatalmas lett. Ez a remete volt szent
Gellért püspök.
Ez jutott a halálraitélt ember eszébe, a mint ott ült a veszprémi
várban, a vármegyeház kapuja oldalán, kezén-lábán száz fontos vasakkal;
a bakó kutyái ott ólálkodtak körülötte.
Egyszer csak ott termett a fia. Tizenöt-tizenhat éves siheder. Erős,
piros, bátor kölyök. Apját akarta látni.
– Ejnye kölyök, épen jókor jöttél. Fuss csak haza tüstént, ugorj föl a
Sólyom lovam hátára, iramodjál át a Dunán-Tiszán, keresd föl ott Makó
vagy Oroszlámos körül Gellért püspököt s mondd meg neki, hogy három
farkas öltögeti rám a nyelvét, mint egykor ő rá a Hajszabarna oldalában.
Az Iró, a Biró és a Bakó leskelődik rám. Ha van ideje: szólhatna egy
szót a királynak. Ezt mondd meg neki. De siess ám kölyök; tudod, hogy az
imádkozást nem szeretem. Valami nagyon ne mentegess a püspök előtt.
No hát ilyen volt akkor a szentgáli nemes ember. Nem attól félt, hogy
négy felé vágják, hanem attól, hogy neki harmincz napig kell imádkozni.
Volt is mellette egy nagy szakállu, kopasz fejü, mezitlábu, kerek hasu,
vörös orru német barát. Nem csoda, ha pogány létére a németet, barátot
és imádságot nem szenvedhette se külön, se együttvéve.
Jó ötven mérföldnyire találta meg a kölyök a szent püspököt. De
megtalálta négy nap alatt. De a szent püspök is megemlékezett a
Hajszabarna oldaláról; rögtön felöltötte palástját, papucsát és
tarisznyáját és sebten megindult a királyt fölkeresni.
Ebben az utjában tudta meg a szent püspök, hogy mi az a szobalány, ha a
szobalány jókedvü magyar lány. A mint ez a szentek életében szépen meg
van irva.
Bizonyosan nyár volt, mikor Gellért püspök ezt az utat végezte. Ha nem
nyár lett volna: papucsban és palástban nem indul utnak. Télen hatalmas
debreczeni bundában szokott utazgatni. Juhbőrből készült a bunda, fekete
báránybőr gallérral; övén talitarka selyemhimzéssel és buzavirágszin kék
szironyos varrással. Ne is higyjék ám a mostani püspök urak, hogy csak
ők értenek a világhoz és a régiek nem értettek.
Nem egyedül utazott. Valami Valter nevü barátot, a ki különben
szorgalmas falusi tanitó volt, vitt magával. Megengedte volna szivesen,
hogy a kölyök is vele menjen, a halálraitélt szentgáli nemes fia, de
erre a kölyök rá nem állt. Ha püspökkel és baráttal látták volna együtt,
még rosszat gondoltak volna felőle az emberek. Azt gondolhatták volna,
hogy ő is valami istenes ember, pap, barát vagy harangozó akar lenni.
Hova lett volna akkor a becsület? Szentgáli nemes ilyesmire nem adhatja
fejét. E helyett megetette, megitatta, megczirógatta Sólyom lovát,
felpattant rá s lassu koczogással útnak indult.
– Mért sietsz ugy fiam?
– Azért sietek, hogy előbb a királyhoz érjek, s megmondjam neki, hogy te
is útban vagy hozzá. Valahogy el ne hirtelenkedjék az apám dolgát.
A püspök Budán kereste a királyt, de bizony a király Székesfehérvárott
volt. Oda kellett utána menni.
Nyéken elesteledett a püspök. Nem volt holdvilág. Az utat is rossz
karban tartotta a vármegye. Meg kellett ott hálni.
Akkor még Nyék környéke rengeteg erdő volt. A nadapi és verebi erdők
lenyultak a sikra. Az erdők tele voltak disznóval és kanászszal. A
püspök azt gondolta, de még Valter uram is azt gondolta, jobb meghálni a
paplanos ágyban, mint kódorogni a disznók és kanászok közt.
Éjjeli szállásra bementek egy nyéki nemes úrhoz. A nemes ur szivesen
látta őket, étellel-itallal jól tartotta őket, adott kettőjüknek egy
szobát, a püspöknek puha ágyat, a barát számára pedig leteritettek egy
bundát a szoba földjére, alugyék a hogy tud. A nemes úr se alszik más
vaczkon. Az ágy csak püspöknek és betegnek és gyerekágyas asszonynak
való, egyébre nem való.
Aludt volna is a püspök meg a barát, ha a szobalány nem lett volna. De
hát istenadta csitri lánya: oda telepedett a szoba ajtajába. Bizonyosan
nem tudta, hogy a szobában püspök van, meg barát. Vagy ha tudta is,
gondolhatta, hogy a püspök esze olvasón, imádságon, szent iráson, nem
pedig ő rajta.
A lánynak dolga volt. Kenyeret kellett sütni hajnalban, de meg pogácsát
is, langallót is. Jó tepertős pogácsát s jó zsiros és borsos langallót.
Szemét tehát le nem hunyhatja az éjjel, mert lisztet kell késziteni és
kovászt tenni, éleszteni, dagasztani, fűteni, szakasztani, berakni,
kiszedni. Élesztő, asztal, szakasztó, pemét, tévő, sütőlapát, szénvonó,
eleven parázs, száraz galy el volt már készitve s oda állitva a maga
helyére. Csak épen a liszt hiányzott.
Leült tehát az ajtóba a földre a gabonás zsák mellé. Papucsát lerugta,
két kövér piros karján az ingujjat feltürte, felső ruháját derekára
hajtotta, az őrlető követ két ruganyos térde közé szoritotta s el
kezdett őrletni vidáman és szaporán. Gömbölyü válla, gömbölyü csipője,
gömbölyü két melle csak ugy izgett-mozgott, a mint a követ hajtotta.